Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-28 / 258. szám

4. KULTÚRA KOZMUVELODES NÉPÚJSÁG, 1988. október 28., péntek Szárszó, negyvenöt év után — Véletlenül kerültem Szár­szóra — mondja Szegő doktor. A szerzők, a Soli Deo Gloria refor­mátus diákszövetség és a népi írók kiadója, Püski Sándor, fiata­loknak hirdették meg 1943-ban a nyár végi táborozást. Puskás Endre joghallgató barátom, diáktársam sokat forgolódott akkoriban Püspökiék körül. Az ő segítségével szereztem meghí­vót a találkozóra. Pontosan nem is tudtam, miről lesz szó. Csak sejtettem, hogy fontos dolgokat hallunk majd... Dr. Szegő Imre, a hevesi szo­ciális otthon igazgató főorvosa diák volt azokban az években. Alighanem már egyedüli a me­gyében, aki részt vett ezen a talál­kozón. Fiatal diákként baloldali eszmékkel, minden üj iránti lel­kesedéssel. . Ő is irodalmárko- dott, önképzőkört vezetett, diáktársaival a világot megváltó eszményeken törte a fejét. Nap­jainkban, amikor anégy és fél év­tized előtti események gyakran új megvilágítást kapnak, s eszmei hagyománynak tekintik az akkor elhangzottakat, az idő múlásával újra jelentőségük lehet a halvá­nyuló emlékeknek. Az utólag okosabb mostani nemzedék megítélése szerint va­lóban történelmi jelentőségű esemény volt a szárszói találko­zó. Fontos kérdéseket fogalmaz­tak meg a résztvevők a magyar­ságtudat és a nemzet jövője szempontjából. Hitük, ismerete­ik alapján, kemény vitákban, vá­laszokat is próbáltak adni ezekre a kérdésekre. A háborúban meg­rokkanó ország tapogatózva ke­reste a kiutat a pokol sötét bugy­rából, küszködött, fogyatkozó reménységgel. Ebben a politikai közegben találkoztak a Balaton partján írók, költők, művészek, munkásfiatalok, diákok s a sze­mük előtt vált egyszeriben jövőt formáló, programot adó fórum­má a szárszói táborozás. Amikor még nem kezdődött el a vészkorszak utolsó felvoná­sa, de amikor már gyülekeztek a felhők a végső, mindent elpusztí­tó vihar előtt... * — Nemigen ismertük az elő­adókat, de még egymást sem a táborozok között. Tíz napra ösz- szejött vagy hatszáz fiatal, befi­zettük a részvételi dijat, volt aki fürödni, focizni járt, esténként tábortüzeket raktunk. Mindez ott zajlott a Soli Deo Gloria szár­szói telepén. Délelőttönként hallgattuk az előadókat, délután és este pedig vitatkoztunk arról, amit napközben hallottunk. Sza­badon, félelem nélkül, demokra­tikus gyülekezetben. Voltak ott jobboldaliak, szélsőséges néze­teket képviselők is, ők időnként próbálták zavarni a rendet. Meg- hát biztosan ott ültek a hallgató­ság között a hatalom emberei, csak nyűtan nem mutatkoztak. Aztán suttogtak arról, hogy el­jöttek néhányan az illegalitásban lévő kommunisták közül is. ők, érthető okokból, szintén nem mutatkoztak a nyilvánosság előtt. — Volt-e célkitűzése vagy elő­re meghatározott programja a ta­lálkozónak? — Világosan megfogalmazó­dott, hogy ebben a népfront jel­legű gyülekezetben a nemzeti függetlenség, a háború utáni jö­vő, a társadalmi felemelkedés programja lesz napirenden. A szervezők, a programkészítők, s nyugodtan mondhatom, a részt­vevők is igaz felelősséget éreztek a jövőért. — Megérkezésem pillanatá­nak nagy élménye .volt, hogy szinte minden kézben Népsza­vát, Magyar Nemzetet láttam. Akkoriban azért ez nem volt jel­lemző. Különösen nem ilyen nyilvánosan. Gondoljuk csak el: végül is 1943-at írtunk! A hábo­rú már egyre kilátástalanabb volt a németek és szövetségeseik szá­mára, ezt mindannyian világosan láttuk. Az ország vezetése bi­zonytalan, keresi az angolszász béke lehetőségét, tapogatózik a szovjetek felé és közben tétová­zása miatt menthetetlenül sodró­dik a szélsőjobb hálójába. Ebben a légkörben érthető volt az óva­tosság, de talán ezzel magyaráz­ható a bátorság is, ahogy an a ta­lálkozó szervezői felléptek. — Biztosan szerepeltek az elő­re kiadott programban is a vitá­ban hangadó költők, írók. Az vi­szont, hogy mondanivalójuknak milyen súlya lesz, nem volt előre felmérhető. Már csak azért sem, mert ezek az emberek jórészt pa­pír nélkül, szabadon szónokol­tak. — Hogyan őrizte meg mindezt az akkori fiatal diák emlékezete? — Nekem a baloldal ideológi­ája volt a szimpatikus és termé­szetesen örültem, hogy már az el­ső napon a baloldal uralta a tere­pet. Mindjárt az első előadások után úgy éreztük, itt mindenki számára könnyen érthető, egyér­telmű program fogalmazódik meg. Mi egyébre vágyódhatott volna akkor egy 21 éves fiatal, aki látja maga körül a régi rend és a hivatalosan hirdetett eszmé­nyek pusztulását, a körülötte le­vő világ széthullását s nem tudja, mire számíthat! Forradalmi mó­don gondolkodtunk, különösen azért, mert ez hivatalosan tilos volt. Megvetettük a szélsőjobb, a fasiszták fröcskölődő handaban- dázását is. Számunkra a jövő, a magyar szocializmus programját egyértelműen fogalmazta meg Kodolányi János megnyitója, Erdei Ferenc, Darvas József és az erdélyi kommunista író, Nagy István előadása. — Elképedtem, amikor Kodo­lányi vitázott Erdeivel. Fejből úgy idézte Lenint, hogy egyvég- tében mondott féloldalnyi szö­vegeket. Én a marxizmussal ilyen közelről addig nem talál­koztam. Nagyon fiatalnak, ta­pasztalatlannak éreztem magam s legyűgöztek a szabad, őszinte polémiák. Tudtam, s ezt minden hasonló korú gyerek így érezte akkor, hogy részese, résztvevője leszek annak, amiről szó van, hi­szen az én sorsomról, az én jö- vőmről beszélnek. Lelkesek vol­tunk. — Erdőprogramjában a dia­lektikus materializmus fogalma­zódott meg. Úgy érvelt, hogy most a polgári demokrácia kiala­kítása van soron, utána a szocia­lista társadalomnak kell követ­keznie. Emlékszem, ajobboldal- ból egy turulista fiatal egyszer dühödten közbe is vágott az elő­adásának és felszólította, valljon színt: marxista alapon áll vagy sem. Erdei azt válaszolta, hogy őszin­tén a dialektikus materializmus alapján áll és a szocializmus híve. Utána egyértelmű nyilatkozato­kat tettek a többiek is: Veres Pé­ter, Kovács Imre, Darvas József. * — Szárszón megfogalmazó­dott a későbbi pusztulás lehető­sége is? ■— Hogyne, csak ott a fiata­lokra jellemző módon, sokkal in­kább a jövőkép alakításán folyt a vita. Ennek a vitának az éppen akkori helyzet kedvezett is. A nézeteket árnyalta, hogy külön­böző csoportok alakultak. Ott volt a Szociáldemokrata Párt if­júsági frakciója, a Kisgazdapárt, a Parasztszövetség, a katolikus iljúsági egyesület, több reformá­tus szervezet és külön az erdélyi­ek. — Az első nap előadóit követő Németh László föllépése — őszintén szólva — bennem zavart okozott. Harmadikutas prog­ramjával ellentétbe került az őt megelőzőekkel. Később már a többiek is inkább vele vitatkoz­tak. Úgy éreztük, végül is legyőz­ték, viszont az is igaz, hogy a vilá­gos, egyértelmű programra áhító fiatalok elbizonytalanodtak. Éj­szakákon át beszélgettünk róla, hogy szerintünk kinek is lehet igaza. Nagyon tiszteltük, de mi másra vágytunk, mint amit ő fel­vázolt. Visszagondolva a jöven­döléseire, volt bizony, amit hát- borzongató pontossággal meg- érzett. Azt mondta: a háború után hazajönnek az emigránsok, akik hibát hibára halmoznak majd, mert nem ismerik a ma­gyar életet, a magyar valósá­got... — Mi, a baloldalon álló diákok tehát csalódtunk kissé, mert a ta­lálkozó bizonytalanul fogalmaz­ta meg a jövőt. A jobboldal meg dühös volt, hogy ilyen bátran a szemükbe mondták a valóságot. Viszont sokan voltak olyanok is, akiket az egész nemigen rendített meg, nem értették meg miről van szó, nem tulajdonítottak jelentő­séget neki. Visszatekintve, az idő ez utóbbiakat látszik igazolni, hi­szen évtizedeken át a találkozó­ról szinte nem esett szó. Pedig akkor, ott, mi elkezdtünk egy új történelmet... —r Fiatalok voltunk? Lehet, hogy át sem láttuk mi még akkor a sorsunkat fenyegető veszélyt. Való igaz, az idősebbek közül so­kan voltak pesszimisták, de igen sokan voltak azok is, akik begő­zölt aggyal valami német csodá­ban reménykedtek és ellenség­nek tekintették azt, aki'kételked- ni mert. Tragédia, hogy később ők lettek a hangadók. Hekeli Sándor Oskotidézés Vésztőn A vésztő-inágori történeti emlékhely új kiállítással gazdagodott: megnyitották a mágori dombon végzett ásatásokból származó ős­kori leleteket bemutató tárlatot. Az új kiállítás részlete A z öregember a földbe szúr­ta az ásót. A fekete föld ki­fordult a barázdára, aztán hant, hantra következett, mint könyv­ben a sorok. A nyirkos talajban kövér giliszták húzódtak meg várva az őszi fagyokat, sűrűn megtapadt az ásó, a kocérral né­ha azt is tisztítani kellett. — Ne ásson apám! Majd haza­jön nemsokára a fiú! Úgy tett, mintha nem hallotta volna a szót, tenyerébe köpött, megszorította az ásónyelet, az­tán lassan, komótosan folytatta a munkát. Pedig de jólesett volna már a pihenés, mint ahogyan cseppentett méz volt a lelkének a veje kedves, féltő szava. — Hallja apám! Ne ásson. Nem magának való már ennyi fá­radság. — Még egy csipetnyit fiam! Amíg bírom... A tempós munka közben azon tűnődött, hogy a saját tulajdon fia sem lehetne jobb, mint ez, ez az idegen ember. Amint az ásót taposta a vén tüdő, mint rozzant kovácsfujtató lehelte ki és szívta magába a szuflát. Megállt. Rátá­maszkodott az ásó nyelére és a fi­ára gondolt, aki megtagadta őt, és idehozta a lányához a vő nya­kára. — Itt az öreg! Csináljatok vele, amit akartok... Kereken három esztendő telt el azóta, amióta a lánya főztjét ette, és figyelnie kellett a veje szavát. Az első hetek rosszabbak voltak a hadifogságnál, azt hitte megbolondul az idegen portán, és megszakad a szíve bánatszé­gyenében, hogy a fia ilyen gálá­dul kiadta az útját. — Meddig kell egy apa? Erre tanítottam? — marták a lelkét a megbántások, éppen úgy, mint inas kiasszott tenyerét az ásó. Kiforgatott megint nyolc, tíz hantot, aztán újra megpihent, bámulta az ég alján vonuló ván­dormadarakat, a hideg elől dél­nek húzódó vadlibákat, leste a cinkét, meg a feketerigót, ame­lyekkel már barátságot kötött, a pocokegereket, amint teleszájjal futottak a föld alá. Egy varjú is rászállt a kerítés oszlopára, ott károgott egy ideig, mint afféle vészmadár. — Mit károgsz varjú? Elrepült a varjú, jött helyette egy tövisszúró gébics, és az móri- kálta magát előtte a dróton. Alig ásott megint egy fél órát, amikor bentről hallotta a vejét: — Vigyél egy pohár bort apánknak. Margit! Többet ért Az öreg számára ez az egyetlen mondat a világ összes boránál, nem is ha­gyott fel az ásással, nyomta, szin­te még erőltette is magát. — Igyon édesapám! Aztán, abba is hagyhatná már a mun­kát... Az öreg maga elé szúrta az ásót és reszkető kézzel nyúlt a pohár után, majd megfontoltan, lassan kortyolni kezdte a bort. — Jólesik? — Jól, de az még jobban, hogy a vöm küldte! Margit elmosolyodott, majd zsebkendőt vett elő és letörölte az izzadtságot az apja homloká­ról. — Úgy szereti magát, mint a tulajdon apját. Ebédnél együtt ült a család, csendben, szótlanul, kanalazgat- ták a levest, a legényfiú is, aki vo­nattal járt be a gimnáziumba. A második fogás után megsimo­gatta az apa a-fia fejét: — A lecke után az ásáshoz fi­am! Nagyapád segített délig, de délután ő már nem dolgozhat. Pihennie kell! Bólintott a fiú, nagyapa pedig kiült a diófa alá és békésen pi- pázgatott, miközben azon járj az esze, hogy mitől különböznek annyira egymástól az emberek? Az egyik harapás kenyér, a má­sik olyan, mint az eleven csalán, még akkor is csíp, amikor simo­gatnia kellene. Egy méhecske ült fáradtan a keze fejére, megpi­hent a kiaszott bőrön, pihegett egy ideig, aztán ki tudja merre, és hová továbbrepült. Arra gon­dolt, hogy milyen jó lenne, ha most látná őt a fia* és hallaná a vöt, amikor pihenésre kéri... A gyerek sűrűn nyomkodta az ásót a földbe, szaporázta az ásást, lihegett, mint a harmoni­ka. — Lassabban, Lajcsikám! Az ásás nem lóverseny. Ézt komóto­san kell csinálni, mert különben földhöz csap az ásónyél. Meg kell adnod a módját, mert a föld ha most nem is, de tavasszal min­dent elárul. Amikor édesapád­dal ültetitek majd a krumplit, az ásatlan talaj nem veszi be a ka­pát. A gyerek hallgatott a szóra, lejjebb vette a tempót, ő pedig a kispadon elhatározta, hogy amíg csak jártányi ereje lesz, mindig tesz-vesz majd valamit a ház kö­rül. Nem is azért, hogy olyan sokra menne vele a család, ha­nem, hogy lássa benne a veje a jó szándékú akaratot. Pihenj meg Lajcsi! A pa­raszti munkában amúgy is ez a legkönnyebb, meg aztán ha pi­hentetsz, utána megint jobban esik az ásás. Az erő fiam olyan, mint a pénz! Elfogy, ha folyton csak költik... Hallgatta a gyerek a szentenci­át, komótosan, de tempósan folytatta az ásást. Este lefekvés előtt azt mondta az apjának: nagyapa megtanított ásni! — Mit mondott? — Azt, hogy az ásás nem ló­verseny, meg aztán, hogy az erő olyan, mint a pénz; elfogy, ha mindig költik... Az öregember félálomban volt már, amikor a félig nyitott ajtón át meghallotta a veje sza­vát, amit a lányának, Margitnak mondott: — Beszélj apánkkal! Mondd meg neki, hogy sok könnyebb munka is akad a portánkon. Vi­gyázzon, öreg már, kímélnie kell az erejét... Szalay István A csolt-monos- tor feltárt ma­radványai A gazdag lelet jól megvilágí­tott (MTI-fotó: B. Fazekas László)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents