Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-27 / 257. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. október 27, csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 A pártmunka új útjai Megújulás ­Megújulás, fordulat — e kife­jezésekkel mindennap találkoz­hatunk, nemcsak gazdasági, ha­nem politikai, sőt pártpolitikai körökben is.' Az előbbi egy he­lyenként immár örvendetesen kibontakozó folyamatot jelent. Az utóbbira — mármint a fordu­lat bekövetkeztére — még várni kell, nemcsak a gazdaságban, hanem a pártmunkában is. A fordulat ugyanis minőséget jelöl, gyökeres változást a régihez ké­pest, nem annyira szervezeti, mint inkább tartalmi szempont­ból. Márpedig tartalmi változást végrehajtani, ehhez időre van szükség. A csupán szervezeti változtatások — mint annyiszor a múltban — látszateredményeket hozhatnak ugyan, de nem he­lyettesíthetik a tartalmi megúju­lást. Felgyorsult változás Ha leegyszerűsítve fogalma­zunk, azt mondhatnánk: a párt­munka tartalmi megújulását je­lenti mindaz,' amivel segítjük a gazdaságban a szerkezetváltást, az önállóságból fakadó új kezde­ményezéseket, vállalkozásokat, a társadalompolitikában a de­mokrácia, a szocialista pluraliz­mus kiteljesedését. Minthogy mind a gazdaságban, mind a po­litikai intézményrendszer fej­lesztésében előttünk álló felada­tok újfajta gondolkodásmódot, szemléletet, magatartásformá­kat, cselekvési megközelítéseket kívánnak, nyilvánvaló, hogy e folyamatokat segíteni minde­nekelőtt a pártmunka tartalmi megújításával lehet. Mielőtt az e területen elért eredményeinkről szólnánk, vála­szolnunk kell bizonyos aggá­lyokra. Az egyik: a megújulás nem pusztán az alkalmazkodást jelenti-e, vagy egy, az akaratunk­tól, szándékainktól függetlenül kialakult új helyzethez, amely­nek kiváltója, alapja gazdasá­gunk súlyos állapota. Elegendő kezünkbe venni a Központi Bi­zottság legújabb dokumentuma­it, mindenekelőtt pedig az orszá­gos pártértekezlet állásfoglalását ahhoz, hogy határozottan kije­lentsük: a pártakarta, kezdemé- nyezte a változásokat, az általá­nos gazdasági, politikai intéz­ményrendszerbeli reformokat, a megújulást. így van ez akkor is, ha a pártban a bázison végbeme­nő változások bizonyos késéssel kezdődtek meg. Ennek oka in­kább a régi, a nehezen oldódó görcsök, mintsem a szándékok. A pártnak, mint az általános megújulás kezdeményezőjének nemcsak figyelemmel kell kísér­nie e folyamatokat, hanem szük­séges ellenőrizni, alakítani is azokat, különben a felgyorsult változások akár a gazdasági, akár a politikai, társadalmi élet területén ellenőrizhetetlenné válhatnak, illetve a nem kívána­tos irányba fejlődhetnek. A másik kétely: nem válha­tunk irányító, vezető erőből de­fenzív párttá? E felfogást erősíti az a közhangulat, amelyben több szó esik a múlt hibáiról, mint a tennivalókról, valamint a párt­tagságot nyugtalanító késedelem az ideológiai, politikai kérdések­re, a társadalom jövőképére adandó válaszokban. Mit mond­hatunk erre? Egyfelől azt, hogy a gyors változásokból olyan új va­lóság születik, amelynek elemzé­séhez időre van szükség, s ha elsi­etnénk a válaszokat — amiként ez a múltban történt, — könnyen illúziókeltés vagy éppen a volun- tarizmus hibájába esnénk. A böl­csesség, a múltbéli tapasztalat te­hát e területen türelemre int. A másik érvünk: már elindult a párt irányító szervezeteiben az az egészséges pezsgés, amely megteremti az alapokat a meg­újuláshoz az egyes megyékben, városokban, vagyis, a megújulás mégsem áll meg a megyék hatá­rainál. Ha így lenne, abban az il­lúzióban ringatnánk magunkat, hogy 107 ember, azaz a Központi Bizottság önmagában is képes végrehajtani a fordulatot. Erre a párt egyetlen vezető szerve sem képes. Miként elképzelhetetlen az is, hogy a megújulásban a megyék, a városok, a községek pártszer­önállósággal vei vagy akár az alapszervezetek csupán a fentről kapott direktrí- vákra támaszkodó végrehajtó szerepét vállalják. Ennek ideje lejárt, nem egyszerűen azért, mert e módszer korszerűtlen, ha­nem mert a feladatok jellege vál­tozott. Olyan tartalmi változáso­kat kell végrehajtani, amelyek helyre, területre szabottak, ame­lyeket helyben kell felismerni, megoldásukhoz is sajátos helyi módszereket kell kidolgozni. Mindez elképzelhetetlen az önál­lóság nélkül, amely a megújulás folyamatában immár nem egy­szerűen jog, hanem kötelezett­ség, s amely ma a pártmunka eredményességének előfeltétele és fokmérője. Nyílt állásfoglalás Példák sorát idézhetjük akár ellentétpárokkal is. Az egyik me­gyében — például Győr-Sopron- ban — a megyei pártbizottság úgy véli, hogy azok a feladatok, amelyeket a VII. ötéves terv kap­csán annak idején kidolgoztak, ma is helytállóak. Ezzel szemben egy másik helyen — mint például Pest megyében — úgy ítélik meg, hogy az említett témában hozott határozatok önkritikus felülvizs­gálatra szorulnak. íme az újdonság: nem felülről kérik a direktívákat a hogyan to­vábbra, hanem a maguk problé­máira maguk keresik a választ. S ennek megtalálásához az első lé­pés a valóság elemzése, a realitá­sokkal való nyílt, elfogulatlan szembenézés. Az önállóság biztató jele az is, hogy a pártszerveknél kezd meg­honosodni az olyan nyílt állás- foglalás közérdekű kérdésekben, amelyekre senki sem szólít fel fentről, hanem amelynek szük­ségességét maga a pártbizottság érzi. Példaként említhetjük az MSZMP Budapesti Bizottsága legutóbbi ülésének a párt sajtójá­ban nyilvánosságra hozott közle­ményét. A pártbizottság olyan, korábban kényesnek számító kérdésben is állást foglalt, mint a fővárosi dolgozók életszínvona­lának esése, a megromlott köz­hangulat. Véleményt nyilvání­tott a sztrájkjog mellett, azzal a kikötéssel, hogy ezzel csak végső esetben ajánlatos élni. Önálló ál­lásfoglalása volt a pártbizottság­nak a bős-nagymarosi vízlépcső elleni szeptember 12-i fővárosi tüntetés ügyében is. Elítélte azo­kat, akik a szervezők és résztve­vők többségének akarata ellené­re a rendszer elleni fellépéssé akarták változtatni a tüntetést. A pártbizottság ugyanakkor szük­ségesnek érezte, hogy nyílt állás- foglalásban is méltassa a Re­formpárti esték kezdeményezést és további alkotó viták szervezé­sére buzdítsa a KISZ-fiatalokat. Indító jel Nagy figyelmet érdemelnek a megyék, a városok irányító párt­szervei által elindított megújulási törekvések azért is, mert indító jelként szolgálnak az alapszerve­zetnek. Az ő megújulásukon, va­gyis a 813 ezer párttagon dől el ugyanis az MSZMP megújulásá­nak sorsa. Hiába látja, érzékeli a helyileg legfontosabb feladato­kat az irányító pártszerv, hiába vázolja fel az azok megoldásához vezető legcélszerűbb, legrövi­debb utat, ha a változtatási törek­vés a változatlanság gátjába üt­közik az alapszervezetekben, ha ott nem értik az idők szavát, ha szemléleti vagy szándékbeli kor­látok, avagy felkészületlenségből fakadó értetlenség állja útját az újító törekvéseknek. Az irányító pártszervek meg­újulása persze nem lemásolandó példa az alapszervezeteknek, csupán követendő. De kötelező­en követendő egy olyan időszak­ban, amikor a csatákat a terme­lésben éppúgy, mint a tudatfor­málásban vagy a választásokon,' a tömegek között, az emberek­ben, az emberekkel a mikroszfé- rákban, a mikroközösségekben kell megnyerni ahhoz, hogy nemzeti méretekben valósulja­nak meg az országos pártérte­kezleten kitűzött célok. Faragó Jenő Nagytálya, Ságvári tér. Köz­vetlenül a kövesút bal oldalán — szemben a napközi otthonnal — áll a 18/A számú ház. Hosszú, fakósárga épület, meglehetősen vigasztalan látványt nyújt. A kö­zépső rész még úgy-ahogy tartja magát, a két szélső traktus azon­ban már megadta magát a múló időnek. A falakon iszonyú nyílá­sok, amelyeken akár egy gyerek­fej is kényelmesen keresztülfér, ha éppen arra szottyan kedve, hogy bekukkantson az üresen ár­válkodó helyiségekbe. A repe­déseknek persze van funkciójuk: a postás, ha nem akar beljebb ke­rülni, ezekbe dugja be az újságot. Túl sok időm nincs töprenge­ni, hogy nyugodt szívvel eltölte- nék-e itt egy éjszakát, mert már jön is ki elém az itt élő család el­tartója, Puporka Kálmán. Beve­zet az aprócska, rendben tartott lakásba, ahol már vár minket a feleség is. A szobában ülünk le beszélgetni. Itt is szembeszökő a tisztaság, csak hát az ágyak szá­mát sokallom kissé. Igaz, kell a fekvőhely, hiszen az alig kilenc négyzetméteren most öten él­nek. Három gyerek és két felnőtt. Valamikor többen voltak, ám a két nagyobb gyerek már elment, nem oly túl régen pedig meghalt a feleség édesanyja. Puporkáék elmagyarázzák, hogy a ház három tulajdonosé, de már csak ők maradtak itt, mert a két szélső lakásból elköl­töztek. A egyik család 1983-ban, a másik úgy négy évvel azt meg­előzően, 1978-79 táján. Nem csoda, mert az épület borzalmas. Segítséget többször kértek ők is, régi ügy ez már, megjárta a helyi és az Egri Városi Tanácsot, a pártbizottságot, sőt a Rádiót is. A férj elmondja, hogy két terve is lenne. Az egyik, hogy megveszi a két másik tulajdonostól a házré­szeiket, aztán redbe hozza. De ehhez pénz kellene, az meg nincs. A tanácstól is megpróbált kérni, de azt felelték, ilyen célra nekik sincs. Fordult a z OTP-hez is, s azok adtak volna kölcsönt,* de ehhez fel kellett volna mutat­niuk 30 ezer forintot. Ez meg is lett volna, ám időközben meg­halt a feleség édesanyja, s teme­tése elvitte a pénzt. Spórolni meg nem könnyű, hisz csak a férj dol­gozik — az Egri Városi Tanács mélyépítő üzeménél gékocsifelí- ró —, az asszony beteg, rendsze­res orvosi kezelés alatt áll, na­ponta injekciózzák. így egy kere­setből kell eltartani a családot. De gondoltak másra is... Abba is beleegyeznének, ha a tanács a tu­lajdonosokkal elbontatná a meg­rongálódott házrészeket. Szerin­tük ezt azért nem teszik, mert ezt az otthonuk sem bírná ki, így ve­lük is kezdeni kellene valamit. — Az az igazság, hogy félünk itt élni — mutat körbe a feleség —, bár ajni részünk még istenes, igaz, a felső sarkokban már itt is megjelentek a repedések. De hi­ába jobb állapotú a miénk, egy tető alatt van az egész, s ha a szél­ső falak ledőlnek, viszik a mi lakásunkat is. — Nehogy azt gondolja, hogy itt csak a mi életünkről van szó — veszi vissza a szót a félj —, hiszen átellenben itt a napközi. A gye­rekek itt játszanak, itt járnak el a házunk közelében. Ne adj isten, hogy egyszer „meginduljanak” a kövek. Nézzen csak ki az abla­kon, most is itt rohangálnak a srácok. Számtalan esetben be­széltünk már a tanácselnökkel, sőt ez a dolog a falugyűlésen is Nagytálya, Ságvári tér 18/A előkerült. Érthető, hisz a falube­lieket is érinti, akik — amellett, hogy néhány an sajnálnak is ben­nünket — féltik a gyerekeiket. De azon a fórumon is csak azt kérdezték, nincs-e más témánk csak ez...? Persze, ha tragédia történik, majd mindenki mossa a kezét. Azt is mondták a tanácson — teszik hozzá —, hogy azért sem foglalkozhatnak a dologgal, mert magántulajdonról van szó, ráadásul a hivatal szegényebb is, mint ők. — S még jó, ha meghallgattak bennünket — kesereg Puporká- né —, mert egyszer a tanácsi gyámügyis azt kiabálta, felőle ott halhatunk meg a falak között. Igaz, ő a meghalni szó helyett durvább kifejezést használt. Pe­dig neki az a feladata, hogy em­berséges legyen. Felkerestük a vb-titkárnőt is, de nem is igen vá­laszolhatott, mert valamilyen ürüggyel kitessékeltek bennün­ket. Arra a kérdésre, megállapítot­ta-e már valaki, hogy milyen ál­lapotú is ez a ház, elmesélik, hogy Egerből, a műszaki osztály­tól már voltak náluk, de sem ar­ról nem adtak írást, hogy életve­szélyes, sem arról, hogy lakható. Csak szóban közölték, hogy ott akár száz évig is ellehetnek. Van ugyan egy papír az osztálytól, miszerint az épület elhanyagolt, rossz állapotú, felújítása nem gazdaságos, s ezt az egy ingatla­non lévő három darab egyszobás lakást — a földtörvény értelmé­ben — magánszemély megvehe­ti, külön engedély alapján pedig az épület elbontható, illetve új családi ház építhető — de ezzel nem sokra mennek. Mint aho­gyan azzal az idén február 15-én kiállított igazolással sem, amely tanúskodik arról, hogy itt tényleg életveszélyről van szó, s amelyet Szén János, a mostani ta­nácselnök szignált, akkor még vb-titkárként. Mert hát az sem biztos, hogy ezt ő hivatalosan ki­nyilváníthatja. S a hatóság amúgy is régen nézett már itt szét... Módfelett meglepődöm, ami­kor kiderül, nem csupán ők az egyetlen lakók, mert az egyik részben él egy egyedül álló nő, aki az urával ment oda, de az ké­sőbb elhagyta. Megvették volna a lakást? Vagy önkényesen köl­töztek be? Puporkáék nem tud­ják. Csak annyit, hogy ezek a szomszédok ott laktak a ta­nácselnök édesapjánál albérlet­ben, de később egyik percről a másikra valaki idehordatta a bú­toraikat, így kénytelenek voltak ők is idejönni. De hogy ez ponto­— Az az igazság — mondja a szakember —, hogy Puporkáék része még elfogadható, de a má­sik két lakás „kutyául” néz ki. Most megkeressük a tulajdono­sokat, hogy tegyék rendbe. Az­tán majd meglátjuk, történik-e valami. S hogy az épület életve- szélyes-e? Nos, utóbbi elég tág fogalom. Talán' most még nem életveszélyes. De azzá válhat. Minden pillanatban... Falak san hogyan és miként zajlott, azt homály fedi... — Ezt sem értem - tálja szét kezeit Puporka Kálmán —, de azt sem, miért nem segít senki rajtunk. Itt csak egyedül vagyunk cigányok, magam is normálisan dolgozom, próbálnánk beillesz­kedni. Ha hagynák. Aki felszedi a parkettát, azt támogatják, aki tisztességesen szeretne boldo­gulni, azt nem... Hallgasson ide! Az a fő baj, hogy romák va­gyunk. De nem biztos, hogy a fal nézi majd annak a bőrszínét, akit agyoncsap... Bánhegyi Sándornét, azt a tu­lajdonost kerestem fel, akinek valamikori — most már romos — lakrészében él a Puporkáék által már említett egyedül álló nő. Mint megtudom tőle, a titokza­tos „honfoglalásban” voltakép­pen nincs"semmi rejtély. Pereske­dés viszont annál inkább, immár nyolc esztendeje. Ők perlik volt otthonuk mostani lakóját, mivel jogtalanul használja. De hogyan is került oda? Nos, Bánhegyinét — mielőtt szívszanatóriumba utazott volna — Szén János meg­kérte, hogy rozoga lakrészét adja már át ideiglenesen raktárnak. Mire azonban az asszony vissza­tért ebből a hosszú gyógykeze­lésből, meglepetten látta, hogy az ominózus helyiségben egy öt­tagú család él. Méllesleg mára már csak a nő "Vnaradt magára, férje elhagyta, gyerekeiket állami gondozásba vették. Ez a família lakott korábban Szén János édes­apjánál albérlőként. Egészen ad­dig, amíg cókmókjukat át nem vitette valaki a Ságvári tér 18/A- ba. Hogy aztán olyan ígéretet kaptak-e, hogy ott nyugodtan el­lehetnek? Bánhegyiné ezt nem tudja... Makiáron, a szépen felújított tanácsházán keressük az elnö­köt, de nincs szerencsénk, mert kedd van, s ilyenkor, illetve csü­törtökön Ostoroson helyettesít. Kassai Magdolna vb-titkár azonban a rendelkezésünkre áll. Elmohdja, ismeri az esetet, bár még csak szeptember 1-jétől dolgozik e munkahelyen. Tenni azonban nem lehet semmit, mert a faluban telepszerűen nem él­nek cigányok, így ilyen pénzeik sincsenek. Ergo: sem a vásárlás­ban, sem az építésben nem segít­hetnek, sőt kiutalható lakással sem rendelkeznek. Különben pedig itt magántulajdonról van szó. Legfeljebb a bankkölcsönt javasolhatja. Persze, ha életve­szélyről lenne szó, akkor kötele­sek lennének cselekedni. Csak azt kellene még tisztázni, hogy mit. Majd azt fejtegeti, hogy jó len­ne, ha Puporkáék egy kérvényt adnának be a tanácshoz. S ha ott úgy ítélik meg, hogy ez a dolog fontosabb valaminél, akkor talán van remény. Ő mindenesetre már a házat is megnézte. Kívül­ről. Búcsúzásként legalább há­romszor a lelkünkre köti: feltét­lenül beszéljünk az elnökkel, mert ő jobban eligazodik ezen az ügyön... Miközben tárcsázom a makiá­ri általános iskola igazgatóját — magam sem tudom, miért — a csécsei tragédia jár a fejemben. A mázsás kapu, amely az iskola udvarában agyonütött egy kisfi­út. S bár sokan látták-érezték, hogy az otromba jószág veszé­lyes, a baleset mégis bekövetke­zett. Az igazgató csodálkozik, ami­kor elmondom, hogy a nagytá- lyai napközisek nap mint nap egy romos épület közvetlen közelé­ben játszanak. Nem tudott erről, de köszöni, hogy szóltam, majd jelzi az egészet a tanácsnak, a diákoknak pedig felhívja a fi­gyelmét, hogy ezután távolabb tartózkodjanak. Szén János tanácselnököt szintén telefonon érem el. Nem lepődik rtieg, a vb-titkárnő érte­sítette, hogy majd érdeklődni fo­gok. — Korábban is beszéltem már erről Kálmánékkal — feleli —, hisz jól is ismerem őket, én is nagytályai vagyok. Szegényké­imnek nincs pénzük, de sajnos nekünk sem. Még arra sincs mód, hogy rendszeres szociális segélyt adjunk, mert az asszony nem annyira beteg. Legalábbis én így tudom. Ha életveszélyessé nyilvánítják a házat, akkor mpjd kötelezzük a tulajdonosokat en­nek elhárítására. Aztán megis­métli, amit a vb-titkárnő mon­dott. Hogy se forint, se üres la­kás. Legfeljebb az OTP, avagy a megyei tanács, mert úgy tudja, utóbbi helyen van valamilyen ke­ret hasonló célokra. De hát ezt Puporkáéknak kérniük kellene. Mert — teszi hozzá — ezt szabad. A kérdés csak az, lenne-e eréd- ménye... S hogy baj esetén kik lesznek a felelősök? Szerinte egyértelműen a tulajdonosok. Amikor a gyámügyis dolgát hozom fel, azonnal tiltakozik — Ismerem az apparátusunkat — feleli — senkiről sem feltételez­hetek ilyesmiket. Egy biztos: régi ügy ez már, húzódik, de nem te­hetünk semmit, hiszen nincse­nek meg az eszközeink. Legfel­jebb csak reménykedhetünk a kedvező végkifejletben. De vár­juk meg talán, hogyan is véleked­nek majd az épületről a műszaki osztály szakemberei... Kun Sán­dor, az Egri Városi Tanács mű­szaki osztályának előadója arról tájékoztat, hogy vagy másfél-két esztendeje — az érintett panasza alapján — kint jártak Nagytá- lyán. Akkor a házat nem találták életveszélyesnek. Az idén októ­ber 18-án újra felkeresték a hely­színt. Puporka Kálmán és felesége (Fotó: Szántó György) Még nem életveszélyes...!?!) Sárhegyi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents