Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-26 / 256. szám

KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 26., szerda Egri premier: Tehetségek és tisztelők Mennyibe kerül a tisztesség? Hálás dolog arról beszélni, amit az ember jól ismer. Persze megvan a hátulütője is: fokozott felelőísség közvetlen környezetünkről szólni. Saját közegüket a színé­szek is, rendezők is kitűnően átlátják. Szívesen visznek hát a színpadra olyan dara­bot, amelynek középpontjában a színház áll. Ezért is érdekes választás Osztrovszkij Tehetségek és tisztelők című művének színre vitele az egri Gárdonyi Géza Színház­ban. A társulat még „mézesheteit’' éli érdeklődő közönségével. Tagjai hivatásuk keserűségét és édességét frissen érzik át, mégha többségükben nem is pályakezdők. Nem csoda tehát, ha a maguk nyersességében szólalnak meg Osztrovszkij gondolatai előadá­sukban. Szőke István részletgaz­dag rendezésében még hatásosab­bá válik az összkép. Pedig nem könnyű manapság e szerző műveit játszani: mondandója tűnhet po­rosnak, építkezése túlontúl hagyo­mányosnak. Egyik jelenet úgy sor­jázik a másik után, mintha építő­kockákat raknánk egymásra. Nem divatos író Osztrovszkij. Alkotásaiból nehezen lehet erő­teljes látványszínházat csinálni, mert jeleneteinek szavakra épülő logikája megbonthatatlan. Lassan hömpölyög drámája, türelem kell ahhoz, hogy közelférkőzzünk mondandójához. Szerencsére a rendező és a tár­sulat rendelkezik ezzel a nemes adottsággal. Szőke átfogja az egész keserű komédiát, és sajátos módon fölerősíti a csendes, de szí­vós előrehaladását, folyamatát. A zenei aláfestésen is lehet ezt érzékelni: az első kép előtt olyan hangerővel szólal meg a muzsika, hogy szinte kisepri a nézőket, az utolsó felvonásban pedig ciripel. De a jelenetek dinamikája is ha­sonló, a bevezetés kétszemélyes felpörgetettségéhez képest csen­des a befejezés zsúfolt színpada. Ezekkel az erőteljes eszközökkel érzékelteti a rendező: ebben a vi­lágban semmilyen törek vés sem ér­het célt, mert azonnal olyan hatal­mas ellenállásba ütközik, amely eltéríti. Itt minden hiába, a jó és rossz szándékok egyaránt felol­dódnak, mert nincs értelmük. Az egyéniségnek nem lehet szerepe, mert zárt és megbonthatatlan tör­vényszerűségek igazgatják a sor­sokat. Ha így nézzük, a műfaji megje­lölés találó. Egyik oldalról való­ban komédia ez, mert mi segítene rajtunk más, mint a nevetés, ha eny- nyire reménytelen minden elhatá­rozás. Másfelől viszont tragikus színezetű a darab. No nem azért, mert bárkit is megsiratnánk. In­kább azt ismeri fel keserűen a né­ző, hogy a tisztesség és a tisztesség­telenség között — e gondolatmenet szerint — nincs is különbség, csu­pán annyi: az előbbit valamivel drágábban lehet megvásárolni. Nem egyértelműen rajzolódik ki ez az igazság Osztrovszkij da­rabjából, hanem a társulat kezé­ben formálódott ez a mondaniva­ló. Többnyire igen pontosan meg is tudták ezt jeleníteni. Különösen a főszereplő, Oláh Zsuzsa tudta vi­lágosan megmutatni Nyegina ar­cát. Színésznője hajlítható, for­málható: nem elég gerinces egyé­niség ahhoz, hogy végigvigye, amit egyszer elhatározott. Elég vissza­fogottan formálja meg ezt az ala­kot ahhoz, hogy a körülötte forgo­lódó férfiaknak higgyük el azt: vonzó nő, nagy tehetség, ritka kincs. Olyan, mint az a nap, amely a természeti törvényektől eltérően a bolygóktól kapja a fényt. Nem kíván hős lenni, adottságai sincse­nek hozzá, akárcsak legtöbbünk­nek. Oláh Zsuzsa suta mozdulatai, félszeg indulatai helyénvalók, még néha az érthetetlenségig halkuló szövegmondása is természetes. Penészes lakásában, agyonmosott A tisztaság igézetében: Tunyogi Péter (Meluzov) és Oláh Zsuzsa (Nyegina) öltözékében kiáltóan hétköznapi. Szerencsére meg sem próbálja, hogy eljátssza a „végzet asszo­nyát”, aki mindenkit magába bo- londít így mérleggé válik, amely érzékenyen reagál mindenre. Azt az elvont igazságot is magáévá te­szi egy darabig, amelyet a Tunyogi Péter megformálta Meluzov kép­visel, de képes visszautasítani másfelől a Kátai Endre megfor­málta Dulebov nemtelen ajánlatát is. Nyegina azzá a „beíratlan láp­pá” alakul, amely jelentheti tágabb értelemben magát az általános em­bert is, aki az egymásnak feszülő szélsőségek között végül a realitást, a továbbélés lehetőségét vállalja. A vonzáskörében „keringő” férfiak a különböző kínálkozó életlehetőségeket jelentik. A leg­nagyobb ellentét Dulebov és Me­luzov között húzódik: a papírízű tisztaság, s a nyűt romlottság szél­sőségeit képviseli Kátai Endre és Tunyogi Péter. Kátai különösebb külsőségek nélkül is képes a korlá­tolt élvhajhász személyiségét elénk állítani, belülről sugárzik ge- rinctelensége. Tunyogi szélsősége­sebben ábrázol, de ez nem válik az előadás kárára. Sőt, némileg job­ban elfogadjuk így Nyegina dönté­sét, mert szemmel láthatóan nincs az egyetemista szavai mögött való­di tartalom. Tunyogi feszültsége legalább annyira szól a kétségbee­sett igyekezetről, hogy hangzatos igazságai mögé stabil támaszt ke­ressen, mint a harcról, amelyet a világ igazságtalanságai ellen visel. Az elmúlt évadban sokat gazda­godott Epres Attila eszköztára. Bakin ellentmondásos figuráját nem egyszerűsíti le, sokoldalúan ábrázolja. Amikor színre lép, azonnal vibrál a levegő, puszta je­lenléte is beszédes. Szatmári György Velikatovja viszont hall­gatásával vonza magához a tekin­tetet. Pókerarcát számtalanszor kipróbálta, de most is sikeresen al­kalmazza. Józan okossága és tartá­sa részben arra utal, hogy valódi értékek húzódhatnak meg a föld- birtokos fegyelmezettsége mögött, részben pedig cinizmusra figyel­meztet. O a győztes, valódi vagy — nagy valószínűséggel — játszott érzelmei nagy vagyonával együtt elcsavarják a szép színésznő fejét. Nagy igyekezettel birkózik fel­adatával M. Horváth József, aki Narakovot alakítja. Nemcsak rajta múlik, hogy hiányérzetet kelt: ez az értelmezés némileg a háttérbe szorítja ezt a személyiséget. Külö- nüsen az első, harsányra formált jelenet ront sokat esélyein, bár a darab folyamatának szempontjá­ból — mint már megfogalmaztuk — fontos ez az erőteljes kezdés. Bregyán Péter csetlő-botló, ré­szeg Gromilovként mintha félig egy másik Tehetségek és tisztelők­ből lépett volna ki. Mozgása túlzó, némileg egy burleszkre emlékezte­tő. Ha ebbe az irányba formálják a művet, akkor valószínűleg teljes joggal nevezhető komédiának. A feslettség nem hiányzik Csonka Anikó Szmelszkajából, jó ellenpontot jelent Nyegina számá­ra. Hozzá képest valóban értékes személyiség a főhősnő, legalább gondolkodik, és érzelmeket latol­gat Átgondolt és pontos Agárdy Ilona Donna Pantyelevnaként: a józanságot, a földhözragadtságot képviseli. Ezenkívül nagyon hiteles alakí­tásokat láthatunk még Gáspár Ti­bortól, Megyeri Zoltántól, Ribár Évától, s epizódszereplők is meg­felelőek. Az egységes „csapat­munka” erőteljesebbé teszi az összképet. Kerényi József díszlete kifejező: külön érték, hogy a plakáton és a színpadon látható színházépület egy valamikori egri arénát idéz. A végkifejletben pedig fölsejlik a hí­res Utolsó vacsora, amelyből még hiányzik a megváltó. Ez a világ még nem érdemelte ki, csupán ha­mis jó és rossz próféták hirdetik a maguk igazát. Az, akit .a közép­pontba akartak állítani, akit tehet­ségesnek véltek, az elutazott. Job­ban tetszettek neki a megélhetés biztos feltételei, mint a mártírom- ság tövisei. Drágán adta magát, de mégiscsak eladta. Keserű tanul­ság, amely józanítón hat a közön­ségre, mégha szépen is csengenek Meluzov jámbor hittel teli szavai. Gábor László A herceg és a színigazgató: Kátai Endre és Gáspár Tibor (Fotó: Koncz János) III/2. Biczó nem akart hinni a fülé­nek, amikor meghallotta, később meg a szemének, amikor meglát­ta az építkezést. — Mit akarsz te ezzel, Jóska? — Mivel? — Hát ezzel az egésszel? Bo­hóckodsz? — Nem úgy néz ki — mondta Cseri —, nehéz munka ez, forté- lyos. — A mindenségit! — jött indu­latba Biczó. — Legalább engem ne akarj átejteni. Mi készül itt? — Mi készülne? A házam. — Ezt meséld egy ötéves gye­reknek. Az talán még elhiszi, hogy amikor mindenki pantallót visel, te csak azért is hosszú szárú gatyában akarsz tetszelegni. Mit tervezel? — Semmit. Építek egy házat, olyat, amelyik nekem tetszik. Ennyi az egész. — Akkor miért nem vettél meg egy régit? Olcsón megkap­hattad volna. — Lehet. De az nem az én ke­zem munkája, úgy meg nem kell. — Bolond vagy te, Cseri! — Lehet. De az is az én dol­gom. — Ráfizethetsz még a bolond­ságodra. Az emberek nem szere­tik, ha valaki csúfot űz belőlük. — Mi- közük ehhez az embe­reknek? — Majd meglátod...! Biczó igazat szólt. A faluban nem nézték jó szemmel Cseri kü­löncségét. Miféle dolog az, hogy valaki építi itt a nagy házakat, magának meg egy vertfalú viskót csinál! Az jobb talán, tartósabb? Éppen az nem bízik az újban, akinek ez a szakmája? Az embe­rek dühös bizalmatlansággal nézték Cseri épülő házát, és mert nem értették, miért csinálja, egy­re jobban haragudtak rá. Aztán felépült Cseri háza, pontos másaként hajdani nádte­tős, meszelt falú társainak. De most, árva egyedülvalóságában szépnek hatott, eredetinek, más­nak. Mint amikor az egyformán szürke kockakövek közé frissen sült rozscipó keveredik. A falu öregei sokszor sétálgattak előtte, elmélázva nézegették, sóhajtoz­tak, és gyakran letelepedtek a ló­cára, amit Cseri a ház elé csinál­tatott. Öreg Szűcs Gergely még a citeráját is elhozta, és játszott raj­ta keserűt, vidámat. Olyankor még a fiatalok is elidőztek ott, és hallgatták a muzsikát. Ha idegenek jöttek a faluba — főleg Amerikából, hiszen sok­nak élt ott rokona —, akkor ezt a házat fényképezték, és megkér­ték Cserit, hogy mutassa meg ne­kik belülről is. A tanárok az isko­lásgyerekeket hozták el, és ma­gyarázták nekik, milyen volt ré­gen egy falusi ház, hogyan éltek benne az emberek. Jó időben rajzórákat is tartottak ott, a gye­rekek lefestették a házat, a képet hazavitték, és kitűzték otthon a falra. Egy napon a tanácselnök jött el Cseriékhez, elkísérte a kultúr­otthon igazgatója is. — Szép — nézett körül az el­nök —, olyan ez, mint régen. Na, Karcsikám, megfelelne? — Akár azonnal is — mondta a kultúros. —Cseri elvtárs — fordult ahá­zigazdáhozáz elnök —, lenne ne­künk egy javaslatunk. Nagy szol­gálatot tenne a falunak, ha elfo­gadná. — Mi lenne az? — Adja el ezt a házat a község­nek. Tájháznak kéne, afféle falu­múzeumnak. Akartunk mi már ilyet régen, de halasztódott, mert mindig másra kellett a pénz, utakra, piacra, ravatalozóra... (Folytatjuk) Az utóbbi időszak számos eré­nye közül talán a legmagvasabb az, hogy a korábban csak felülről hangoztatott demokratizmus hónapok óta alulról is építkezik. Másként fogalmazva a közmege­gyezés érdekében mind többen rukkolnak ki véleményükkel, őszinte segítőkészségtől áthatott ötleteikkel. Örvendetes ez, mert hozzájárul a megfontoltabb dön­tések kialakulásához. Ebből a szempontból megéri figyelni az Eco-mix adásait. A legutóbb — szerdán kora délelőtt — hazánkba érkezett külföldie­ket interjúvoltak meg. Ők arról beszéltek, hogy milyennek látják hétköznapjainkat, miként érzé­kelik eredményeinket és gondja­inkat. Megnyugvással töltöttek el bennünket az elismerő monda­tok, hiszen azt hitelesítették, hogy számos erőfeszítésünk csak meghozta a maga gyümölcsét. Azért is megérte faggatni őket, mivel nem fukarkodtak a kritikai megjegyzésekkel sem. Nem kis meghökkenésünkre ki­jelentették: a nyugati országokéi hoz viszonyítva is túl magas sze­mélyi jövedelemadó egyértelmű akadálya a vállalkozókedv ki­bontakozásának, az egyébként okosan rajtoltatott elképzelések valóra váltásának. Úgy véljük ez olyan kívülről jött információ, amelyet nem céltalan mérlegelni. Ugye felesleges hangsúlyoz­nom, hogy ebben az esetben a címzett a pénzügyi kormányzat? A jelige: emberség Veretes humánum szabja meg a Mit üzen a Rádió?kollektívájá­nak szerteágazó munkásságát. A programok készítői vérbeli új­ságírók, olyan zsurnaliszták, akik nem húzódoznak a bonyo­lult, a kényes témák precíz vizs­gálatától, a különböző motívu­mok felderítésétől. Addig búvár­kodnak, amíg tisztán nem látnak, amíg meg nem lelik az olykor megle-hetősen kusza ügyek or­voslásának módozatait. Erről tanúskodott vasárnapi jelentkezésük is. Levelet kaptak attól az állástalan anyától, aki­nek — legalábbis közlése szerint — hat gyermeke neveléséről kell gondoskodnia, ám támogatásra sehonnan sem számíthat. A tájékozódás során aztán ki­derült, hogy a valóban katasztro­fális helyzetért mindkét szülő egyformán felelős, hiszen az anya és az apa is sűrűn nyúl a po­hárért, s így aztán meglehetősen kevés forint jut fiaiknak, lányaik­nak, akik közül csak hárman vannak náluk. Akadhat aki felveti: ebben a szituációban mire jó a nyilvános­ság? Nos, erre is fény derült, hiszen dr. Szegő Tamás azt ajánlotta a devecseri illetékeseknek, hogy kíséreljék meg valahol alkalmaz­ni azt a nőt, aki keresetével csak, gyarapítaná a nehéz sorsú famí­lia pénztárcáját. Azt hiszem ehhez a tisztes ajánlathoz felesleges kommen­tárt fűzni. Jöhet a visszajelzés. Remélhe­tőleg nem is késik. Várhegyi Andrea eltartási sé­relem nyomába eredt, s közben igen szövevényes problémakör­be csöppent. Bizonyára napokig „nyomozott”, amíg felfedezte, hogy az alapbajhoz hivali téve­dések sora ötvöződött. Szembe­sült a gordiuszi csomóval, s nem mondott le annak kibogozásáról. Érdem ez, méghozzá a javá­ból, mivel akaratlanul is arra in­tett — mindenféle bántás nélkül — hogy számoljuk fel a bürokrá­cia kényelmességből fakadó lé- lektelenségét, s az akták mögött mindig emberarcokat, hányatott sorsokat lásson, mert hatékony gyógyírra különben aligha le­lünk. Időzavar Az elmúlt hétfői Jó reggeltl- ben először a Károlyi Mihály Társaság vasárnapi üléséről acl^ tak hírt, majd néhány percre megszólaltatták azt a Hajdú Ti­bort, aki a neves politikus örök­ségének mindmáig vitatott téte­leit próbálta reálisan megvilágí­tani. Nem rajta múlott, hogy csak részben sikerült, hiszen csupán a fő vonalakra utalhatott. Mindösz- sze annyit állapíthatott meg, hogy a történészek már egyértel- műsítették a képet, ám ez még nem válhatott a köztudat szerves részévé. Erre bizony szükség lenne, mivel ez a neves politikus aligha okolható az I. vi­lágháború után, a trianoni béke- szerződésben szankcionált terü­letvesztésért, hiszen ő már kez­detétől ellenezte az agresszív tö­rekvéseket. Ennek közkinccsé tétele isme­retterjesztésünk adóssága. Tör- leszthető is. Persze csak időzavar nélküli, terjedelmesebb műsorokban... Pécsi István Ösztöndíjas pályázat A szocialista országok egyetemeire Nyilvános ösztöndíjas pályá­zatot hirdet a Művelődési Mi­nisztérium az 1989/90-es és az 1990/91-es tanévre külföldi egyetemi tanulmányok folytatá­sára a szocialista országokba. Külföldi egyetemre csak 25 évesnél fiatalabb, nőtlen, illetve hajadon magyar állampolgárok pályázhatnak, akik az 1988/89- es tanévben valamely hazai gim­názium vagy szakközépiskola negyedik osztályos tanulói, illet­ve a folyó tanévben a választott szaknak megfelelő egyetem vagy főiskola elsőéves hallgatói. Je­lentkezhetnek továbbá azok, akik valamely üzemben, vállalat­nál dolgoznak, s érettségi bizo­nyítványuk van. Az ösztöndíjakat á műszaki, az agrár-, az orvostudományi és a társadalomtudományi — ezen belül közgazdaságtan, idegen- forgalom, diplomácia, nemzet­közi újságírás, valamint pedagó­gia — területekre hirdetik meg. A választható szakokról, a je­lentkezés módjáról, a felvételi vizsgákról, az ösztöndíjasok jut­tatásairól a Művelődési Minisz­térium Pályázati felhívás címmel külön füzetet jelentetett meg. A kiadványt, valamint a jelentke­zési lapokat valamennyi hazai középiskola, felsőoktatási intéz­mény, a megyei pedagógiái inté­zetek megkapták. A külföldi ösztöndíjra való je­lentkezéseket 1988. december 2-ig kell benyújtani a Pályázati felhívásban közzétett feltételek szerint. A felvételi vizsgák 1989. január végén lesznek. Azok, akik külföldre pályáznak, jelentkez­hetnek magyar egyetemre is. Ötletek a gondolkodáshoz

Next

/
Thumbnails
Contents