Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-25 / 255. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 25., kedd Egy hét.. . A KÉPERNYŐ ELŐTT Don Quijote diadalútja Készlet a Dal Európáén című angol—NSZK—osztrák—svájci koprodukcióban készült filmből A sokoldalú Miguel de Cervantes voltaképpen csak e művével szerzett igazi babérokat. Nemcsak életében, hanem később is, hiszen a regény, illetve főhőse ma legalább olyan népszerű, mint valaha volt, seza diadalát egyenesen ível majd az elkövetkező évszázadokban is. A siker titka? Méltathatnánk az alkotás kétségtelen tartalmi és formai erényeit. Felesleges, mert annyian megtették ezt. Ráadásul ekként csak közelítenénk a lényeget, mert a szűnni nem akaró vonzalmat mindenekelőtt az magyarázza, hogy az egymást váltó nemzedékek tudatában akár tagadva, akár beismerve ott bujkált ez a kóbor lovagi magatartás. S valljuk be: ma sem kevesen azonosulunk azzal az álmodozóval, aki a vaskos realitásokkal mit sem törődve azt a másságot hirdeti, amely síkraszáll a gyengék, az elesettek felkarolásáért. Akkor is, ha a fegyvertár hiányos, akkor is, ha próbálkozásait megmosolyogják. Az erre esküdő egyéniségek mit sem törődnek a publikum csodálkozásával, harsány kacajával, hanem azt a hangot hallják, amely onnan zeng- zúg, ahol kart karba öltve jár a Jóság, a Szépség, s minden tiszta ideál. Ezek a karakterek mióta regnál az értelem, hatnak környezetünk tagjaira, s olykor szimpátiát keltenek a józanság jegyében velük disputázó, ám mégis hozzájuk csatlakozó Sancho Panzák- ban. A folyvást csillagokba néző alakot ezért költötte újjá, idézte fel annyi szerző illettve színházi vagy filmrendező. Emiatt született az az olasz produkció is — október tizenha- todikán este vetítették a kettes csatornán , amelyet Maurizió Scaparro dirigált, kiaknázva a te- átrumi előadás összes lehetőségét. Száműzte az unalmat, az üresjáratokat, a nélkülözhető fordulatokat. Ennek a dicséretes alapállásnak köszönhető, hogy kizárólag a nem hervadó, a vitathatatlanul örökzöld mondanivaló érvényesült. Külön érdem, hogy pátosz és fellengzősség nélkül, holott ezek a veszélyek az efféle vállalkozásoknál szinte törvényszerűen kísértenek. Ilyen tolmácsolással az alkotó is elégedett lenne, mert csorbítatlanul érvényesült, megszenvedett konfliktusok regimentjében edződöt ars poeticája, s rájönne, hogy rozsdás vértű vitéze számunkra épp oly megnyerő, mint messzi elődeink számára volt. Vele érzünk, csatázunk, menetelünk, s eszünkbe sem jut, hogy kijózanítsuk, az egekből a földre rántva eláruljuk. Magunkat sebeznénk vele . . . Pécsi István Bonyolódó háttér Nem irigylem mostanában Mester Ákost. Régebben egyszerűbb volt a dolga a Hírháttér című műsorban: ha felvetett valamilyen problémát, aránylag egyszerűen jelezni tudta körvonalait, s elég volt egy-két Felelőst a kamera elé ültetni, máris valamilyen eredményt könyvelhetett el. Egyre inkább más a helyzet. Szemmel láthatóan zavarban van, mert a felnyitott zsilipek következtében sok olyan tényezővel kell szembenéznie, amivel eddig nem. Az elmúlt héten két nagy témát vállalt, az egyik az abortusz volt, a másik pedig az új vállalati formák elterjedése. Mindkét blokk csalódást keltett, maga a műsorvezető is elnézést kért, hogy nem tudta a leglényegesebb szempontokat sem figyelembe venni. Lám csak, zavarba került a riporter. Ő, aki annyit harcolt a szabad véleménynyilvánításért, most lépéshátrányba került. Mert önmagában a lehetőség nem old meg semmit, azután jön a neheze: valahogy az egyre ösz- szetettebbé váló világban rendet kell tenni. Amíg a döntések néhány embertől függtek, addig könnyebb volt gyorsvonati sebességgel végigszaladni a szálakon, s szembesíteni valakit egy izgalmas elhatározással. Ha azonban a terv megszületéséig minden lényeges elemet számba akarunk venni, s a végrehajtás során is a lehető legfigyelmesebben szeretnének eljárni, rendkívül nehéz helyzetbe kerülünk. Persze meg lehet tanulni az újfajta gondolkodást és cselekvést is. Nem szabad sajnálni a fáradságot tőle, mert ezek a lépések már nem elhagyhatók. Nehéz minden változás, az újfajta szemlélet megértése és alkalmazása is. Mert a Hírháttérben is volt valami abból a szemléletből, hogy „önök ott fent, mi itt lent” próbáljunk meg szót érteni. Viszont ha ezek után az új politikai szemlélet szerint együtt kell megpróbálnunk valamit, az mindenki számára fejtörést okoz. „Fent” és „lent” egyaránt sokan vannak és lesznek olyanok, akik fényűzésnek tartják a sok „handabandá- zást”, „szócséplést”, azt a sok, néha nem kellemes tennivalót, ami a demokráciával jár. Köny- nyebb kinyilvánítani, mint ebben a szellemben gondolkodni és cselekedni. A Hírháttér közben az a szlogen jutott eszembe, amit a Magyarország című lap használ hirdetéseiben: „Előtérben a háttér”. Reméljük, életünkben is mind nagyobb szerepe lesz a különböző közlemények mögöttesének, mert ott rejlik a sorsunk titka. De ezt nemcsak ésszel kell felfogni, de teljes valónkkal képviselni is. Gábor László Dali-kiállítás a Nemzeti Galériában Ezer álom — egy valóság Salvador Dali spanyol festő alkotásaiból nagyszabású és — remélhetőleg a hazai szellemi életre is komoly hatást gyakorló—kiállítás nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. A mintegy 650 grafikából és öt szoborból álló anyag Bécs után került a Budai Várba a Perrot Moore Múzeum tulajdonosának jóvoltából. Azt most ne keressük, mekkora kerülővel és milyen szponzori közreműködéssel lehetett odáig jutni, hogy végre egy ilyen tárlat hazánkban megvalósulhatott. Ha csak a mennyiségi szempontot vesszük, akkor is lenyűgöző a látvány. Az a rengeteg, ahová a művész bevezet minket, az európai művelődés, a művészettörténet, a szellem, az irodalom, a festészet, a grafika térkép- rendszerével, nemcsak azt bizonyítja, hogy ennek a századnak egyik legjelentősebb alkotójáról van szó, hanem igaz az is, hogy a kor mindig is kitermeli, megteremti azokat, akik éppen a szellemi hűség miatt is a megnyilatkozás kényszere alatt szenvedő mai ember gondolatait, vesztenivalóit, szellemi élvezeteit, el nem hanyagolható lelki tartalmait fejezik ki. Nem azért csupán, mert az a bizonyos alkotó erő és teremtési vágy űzi-hajtja őket, hanem elsősorban azért, mert hisznek hivatástudatukban. Minden készségükkel és szorgalmukkal azon fáradoznak, hogy embertársainknak, a közösnek, a közösségnek a szándékuk, elképzelésük szerinti egységet megteremtsék. Akik azt akarják, hogy az átélés, a ránk hagyományozott kulturális örökség elevenségével, esetleges, de mindvégig izgalmas és izgató újjáteremtésével lendülhessünk neki a keserves századunk élményeivel lezáruló évezred után az újnak, a még hatalmasabbnak. Picasso Titokzatos Rózsa madonna (f szóval, hogy egy művész mit élhet meg nyolc évtized alatt abból a folyamatból, ami jobb szó htján emberiségnek és európai civilizációnak neveznek, azt bizonyítva látja ezen a tárlaton. Némi túlzással állíthatjuk azt, hogy minden ábrázolása egy olyan képlet, olyan valószerűen valószerűtlen álom, átélés, amely a valóság fölött, levegősen, könnyedén, hullámzóan lebegtet vonalakat, színeket, csak azért, hogy mindazt utánaéljük Dalinak, amit ő a múló pillanatban fontosnak tartott lejegyezni. Hány tartományon keresztül vezetnek az itt látható grafikái, festményei, röpke kis variációi, szösz- szenetei, elgondolkodtató illusztrációi? Végigjárta Dante Isteni színjátékának mindhárom világát, megrázó ábrázolásokat hagyva vissza a Pokolban és a Purgatóriumban, el- gondolkodtatóan szép fejeket, a boldogságot kifejező arcokat, a só- várgó Vergilius és a végső örömöt kifejező üdvözültek között. Nincs híjával az álomszerűségnek a Faust-sorozat sem, ahol a középkor szelleme és az a mélység, amit Goethe-Faust a középkor helyébe, vagy helyére képzel. A latin és a görög mitológiát, Ovidiust és a görög drámaírókat ismerő látogatónak az tűnik föl rögtön, mekkora beleélési készség vezeti Dali ujjait, amikor az ókori embert fogalmazza, azt a szellemiséget, amely egy röpke század alatt, vagy inkább a periklészi korban megalapozta a modern Európát, ezt az emberiséget, kifejlesztette fogalmi és értékrendszerünket. Amiről annál is inkább kell szót ejtenünk emez alkotások kapcsán, mert éppen ez a század kérdőjelezett meg minden értékrendet — két- ségbeejtően rövidlátó, pusztító gyakorlatával. Shakespeare-hősök jelennek meg így, abban a mozdulatlanságban, ahogyan csak egy rajz- ba-festménybe bezárva fészkelőd- hetik egy drámai hős, akit a végső gondolatok, az erkölcs utolsó meg- vallása a tettben izgathat? És itt vannak a bájos Andersen-illusztrációk! A mesék! És itt van igazán elemében ez a művész, aki a benne lezajló történeteket meséli el olyan tömören, olyan elegánsan, ahogyan csak Don Quijote del la Mancha lovagolhat végig eszmei földjén és értelmetlen lovagi cselekedeteinek országútján. Tájakat idéz föl, épületeket és mindenekfölött és -előtt azokat az európai szellemeket — nagyszerű portréival —, akiket az emberiség tekintélyeinek tart. Saját magát szoborban és grafikában egyaránt adja itt. Nem minden irónia nélküli önábrázolásában Velas- quezt párosítja magához, de nem titkolja szellemi helyezkedését sem, amikor az ő képmása Michelangelo, Shakespeare és El Greco között fogad bennünket. Végig kell többször vándorolnunk a bibliai témák előtt, az Énekek Énekének álomlátásait újból végignézegetni — végigszeretni. Mert ez a szerelem és az a másik, a kiállítás más formában, ami a modern ember testiségét is vallja, valahogy ellentétpárban is a mai embert vetíti elénk. Azért is, hogy eltöprengjünk magunk és a lelki lehetőségeink, megúszott és jövendő lelki, emberi viharaink árnyékában. S ha távirati stílusban, kapkodva is, a látottak hatását még el nem engedve, jegyzeteltem a tárlatról, sajnálom is, hogy innen tilos kivinni fotót, nincs másolási lehetőség. Az olvasó elégedjék meg azzal, hogy egy nagy művész kezenyoma látható itt, eddig hazai ítészeink, főleg az előző évtizedekben fanyalogva, nyeglén és tájékozatlanul hamis ítéleteket megállapítottak, jórészt azt se tudván miről, miért is nyilatkoztak úgy. Mert nagy bajúszával Dali nem őrült! A művész olykor túljátszottá magát, és a kor által elfogadott, olykor túltapsolt mutatványokban lelte örömét. Mutatta, hogy a közönség mulatásán maga is jól mulat. Ő sokkal több ennél, Picasso császár mellett legalább — koronaherceg! Farkas András Mindezek patetikusan hangzanak. De aki veszi magának a fáradságot — ezért íródnak, invitálásképpen is ezek a sorok — és október végéig felmegy a Budai Várba, szembetalálkozni Salvador Dali munkáival, az Ezer álom címen kiállított műtárgyakkal, az nemcsak egy zseniális alkotóművész magával ragadó egyéniségét kapja szemtől szembe, hanem azt a realitást, azt a valóságot is a látványban, hogy az emberi szellem határai korlátlanok abban a tekintetben, hogy a lényeget mindig és újra új módon, új átéléssel, új élményekkel, új formákban közelíti meg. Ha egy művész, aki 1904. május 6-án látja meg a napvilágot Spanyolországban, Figuerasban, 1928- ban találkozik Párizsban, Pablo Picassoval, akit ő — mármint Dali — kedves közvetlenséggel csak császárnak titulál a portréaláírásban, Önarckép (MTI-fotó — Cser István) 111/1. Cseri Jóska még alig haladta túl a harmincat, de már nemcsak a faluban, hanem a környéken is a legjobb kőművesként tartották számon. Hívták is mindenhová az embereivel, alig győzték a munkát, hiszen a házépítés „nagyban” ment arrafelé. Ugyanis csak nagy, nagyobb és még nagyobb házakban akartak élni az emberek. Akár egy hatalmas pofontól az emberi arc, úgy deformálódott, dagadt a falu képe az irdatlan csapott tetős monstrumoktól, hol a magas röptű kivagyiság rakott messziről is jól látható fészket. Ha az egyiknek akkorára sikeredett a háza, mint a régi gőzmalom, úgy a másik még ráhúzatott három métert, hogy a harmadik már öttel növelje. így aztán úgy néztek ki az egymás mellett dülleszkedő épületek, mintha lépcsőzetesen az égig, vagy talán még azon is túl akarnának érni. — És te, Jóska . . .? — kérdezték Cseritől az emberek. — Te mikor építesz már magadnak házat? — Eljön annak is az ideje — mosolygott Cseri. Két éve nősült, a felesége szüleinél laktak, tudta ezt mindenki a faluban. Csak éppen azt nem értették, hogy egy ilyen kitűnő szakember, egy maszek építési vállalkozó, aki bizonyára tele van pénzzel, miért nem kezdi már el a saját háza építését. Mit akar? Mire vár még? Miben törheti a fejét ez a szófukar kőműves, aki soha nem mond véleményt, ha a terveket a kezébe adják, csak megcsinálja pontosan, megbízhatóan. Nem úgy Biczó Béla, a másik vállalkozó! Az veszekszik, kiabál, mindenféle kifogással hozakodik elő, de ő már le is tette a „voksát” egy olyan házzal, amely sokáig mintául szolgált a faluban. Igaz, ma már csak olyan középnagyságúnak számít, de úgy hírlik, Biczó el akaija adni, hogy aztán építsen egy újat, mely megint divatot diktálhat néhány évig. Talán erre várna Cseri, hogy majd fölélici- táljon? Hiszen riválisok, nem is nagyon állnak szóba egymással, csak a munkájukkal feleselnek. Biczónál rövidesen be is vált a jóslat. Eladta a házát, és csinált magának egy palotát. Bár talán még ez is szerény meghatározása annak a csodának, mely mint valami díszes nehezék terült el a falu közepén. Magasabb annál csak a templom tornya, és volt abban minden, ami elképzelhető, még fedett kuglipálya, meg szauna is. Biczó ázsiója nagyot nőtt ezáltal, és most már sokan türelmetlenül várták, hogy Cseri is „lépjen” egyet. De a mindig mosolygós, szófukar Cseri csak nem akarta elkezdeni a házépítést. A mások házait építette továbbra is, és csupán a vállát rándította az érdeklődőknek. — Majd lesz nekem is — mondta. — Megférünk az öregekkel, nincs még gyerek. Telt az idő, és a faluban fokozatosan eltűntek a régi házak, s helyükbe újak, nagyok, divatosak épültek. És egyszercsak föszámyalt a hír, hogy Cseri Jóska is megkezdte a munkát a telkén. Na, Biczó, ezt nézd majd meg! — gondolták az emberek, és magukban már előre élvezték, hogy a pökhendi Biczó kicsire fog zsugorodni, ha meglátja Cseri házát. Mert ez a Jóska, nem hiába várt ilyen sokáig, megvannak már neki régen a tervek, csak előbb látni akarta a falu képét, hogy majd ahhoz igazítsa. Amilyen szófukar, olyan ravasz ez a Cseri! Hanem a kezdeti érdeklődés hamarosan értetlenségbe ment át. Mert a telken, ahol Cseri építkezett, furcsa munkálatok folytak. Nem is Cseri, inkább néhány öreg ember vezetésével dolgoztak ott, ötven- vagy talán százéves módszerek szerint. Hiszen ott nem egy mai, modern, csapott vagy sátortetős épült, hanem egy vertfalú régi, amilyenből az utolsót csak nemrégen döntötte kúpacba a dózer. Olyat épít most magának Cseri, abban segédkeznek az öregek, akik még pontosan emlékeznek rá, hogyan kell azt csinálni. (Folytatjuk)
