Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-22 / 253. szám
6. _____ MŰVÉSZET - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 22., szombat E rdélyből hoztam egy költő szellemét A vers nem pusztán a szabadságot ajánlja fel nekünk, hanem egy sajátos rendet is; szuverén formát teremt mindabból, ami életünkben esetleges és átláthatatlan. A költői sző, a vers a megnevezéssel uralni tudja azt, aminek egyébként ki vagyunk szolgáltatva; felülemel helyzeteink korlátain, esendő önmagunkon is. Egy olyan világot kínál, amelyben „a szabadság szüli a rendet”. A rendnek és a szabadságnak a birodalmában ismerheti fel jobbik énjét minden olvasó; azt a szellemet, amely a végtelen felé nyújtózkodik, de; amely képes törvényt is szabni önmagának. A költő akkor is szabadságra szólít fel, ha ki sem mondja ezt a szót. Magunk dönthetjük el, válaszol- junk-e vagy sem a csöndes kihívásra. Nagyszalontai születésemnek köszönhetően, több mint két évtizeden keresztül Erdély hétköznapjait habzsoltam, és éltem azzal a szabadsággal, hogy befogadjam Szilágyi Domokos költeményeit, amelyek ugyancsak szabadságban fogantak. Egyéniségünket megtalálni nagyon nehéz. Talán egész életünkben szubjektív létformák szüntelen megújulásaival, ezt kutatjuk; ám egy biztos: Szilágyi Domokos költészetének csodálójaként, közelebb léptem önmagamhoz. Lírájában a rendnek és a szabadságnak a dialektikája valósul meg. Első forró szerelme még az értelemhez fűződik; benne látja annak a rendnek a biztos letéteményesét, amelyet az ész egyne- műsítő törvényei hatnak át, melyben egyén és közösség, nemzet és emberiség, az egész univerzum harmóniája megvalósul. Nichita Stanescu Szállók Szilágyi Domokoshoz Szilágyi Domokos ma csillagsugár, törékeny létét átköltöztette érzékeny alkatáról őrzött emlékeinkbe. Mennyire ember lehetett, mennyire ember! Inkább egy verssorra hasonlított. Ő volt az ember-verssor. Micsoda szeme lehetett, istenem, micsoda szeme! Mintha minden költők szeme! Homéroszi szemek. Egész lényével látott, fellegek nevetésével nevetett, a tenger hullámainak sóhajával könnyezett. Összeölelkeztünk. Ő — maradva távozott. Én — távozva maradtam, ő — nem volt, hanem ahogyan a mesékben áll, „hol volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, nem is mesélnének róla”. (Kántor Erzsébet fordítása) ‘Nyolc évvel Szilágyi Domokos halálára, Nichita Stanescu szíve is felmondta a szolgálatot. Eminescu után, minden idők második legnagyobb román költője, 1984 decemberében hunyt el. A Bartók Amerikában című poémában lép túl az értelem határain, a végtelenség felé: „csak az az igaz, ami végtelen, (minden véges megalkuvás”). Lírájában itt kerül először feszült viszonyba a véges ésszerűség, a korlátáit meghaladó irracionális végtelennel. Az értelemnek újra és újra szembe kell néznie a beláthatatlan végtelenség kihívásaival: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni — / s ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, / amíg fölzárkózik mögé a világ.” Kevés költőnk van, akinek lírájában ilyen hévvel élhetjük át a szellemnek azt a lendületet, amellyel képes meghaladni a véges emberi létezés, az ésszerű megismerés és a történelmi adottságok korlátáit. Szabadságának igénye minden emberfeletti hatalomtól függetlenül éthoszban gyökeredzik. A baráti körében csak „Szisz”-nek becézett költő, verseiben arra figyelmeztet bennünket: teljességigényünket ne adjuk lejjebb, a végtelennél, ő olyan értékekre vágyik, olyan lehetséges teljességre utal, amelyet az ember akkor is számon tart és számon kérhet önmagától, ha adott helyzete és saját tehetetlensége, erkölcsi kényelme folytán képtelen kibontakoztatni tulajdon lényegét: „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne lenni. / Esendő mima- gunkkat.” Ars poeticája is a teljességnek a magas igényét közvetíti. Az anyag és az eszme, a való és a kellő, a véges és a végtelen közti feszültségben a költői szó, az „ige” a beláthatatlan emberi lehetőségeket sűríti magába, mint a fény a szivárvánnyá bontható színeket. A költő ennek a fénynek, ennek az eszménynek a megtörésére kész. Ö az, aki a láthatatlant, az eszményit jelképező Mítosz Veszíteni nem tudok, lenni se, szaladok a semmibe. Nehezen viselem el magamat. A mennyei hely lenn van a föld alatt. S a földi, elverni éhit, fölfalja az égit. (Szilágyi Domokos fordítása) „nyár” és a valóságos,, a mindig tökéletlen nyár között; az örökkévaló és az éppen aktuális itt és most között közvetít: „Van valahol egy próbanyár, / fogantatás — koncepció! — / tükörmagunk tükörnyara — / anyag és eszme közt félúton.” Szilágyi Domokos 1938. nagycsütörtöki virrasztásában Erdély akkori legnagyobb költőjét váltotta fel: amikor Dsida Jenő meghalt, ő akkor született. Tizenkét évvel ezelőtt, októ- I bér 27-én Kolozsváron „ön- I ként” lépett ki az élők sorából; | művei pedig fölemelték a halha- | tatlanságba. S bízunk benne, a | Dsida Jenőtől kapott „lírai stafé- 8 tát” ő is tovább adta. Reméljük | tíz-tizenöt év múlva hallat majd 1 magáról egy fiatal erdélyi ma- I gyár poéta, aki Dsida Jenő és Szí- 1 lágyi Domokos mércéjével mér- I heti a líra mérföldjeit. , . Magyari Barna 8 Füvészkert Szí (Szabó Sándor képriportja) Domokos versei Freskó Benépesítjük a világot látható és láthatatlan kategóriákkal társadalmi osztályokkal délkörökkel éves évtizedes emberöltőnyi tervekkel szerkesztőségekkel PVC-gyárakkal tömeghalál ellen széles spektrumú reménység-antibiotikumokkal benépesítjük a világot látható s láthatatlan kategóriákkal beléjük fogalmazzuk a boldogságot hogy könnyebben észrevevődjék — észrevenni: erő Fiacskám — kapcsold be a porszívót megfőztem a levest délután moziba megyünk dinsztelj káposztát kirándulunk a Bucsecsre tölts teát elolvassuk a Vágy villamosát mosogatunk föltérképezzük a látható s láthatatlan kategóriákat minden a kettőnké mindketten a mindenségé vagyunk ketten vagyunk a mindenségben: takarítók zenehallgatók színházjárók mosogatók papír és toll föld és eke hang és fül vígság és vigadozó És világgá indulunk hetedhét országon át és világgá indulunk meredek időn át hogy mindenhol, s mindenkorra megtelepítsük kettős önmagunkat 1965 Búcsúlevél (Nagy Máriának) Kicsikém! Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát — én sem tudom. A nálam levő pénzt elküldtem postán, írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod — úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom — próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. Nem vagyok részeg, és — ahogy' mondani szokás — tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hűlve gimnazista. Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. Csókollak mindnyájatokat: Szisz Kolozsvár. 1976. okt. 27. F.z az utolsó kommunikáció, amit Szilágyi Domokos maga után hagyott. Nem figyeltem oda Nem figyeltem oda mikor a világ készült nem figyeltem oda és most helyem keresvén aláhullok — most sem tudom hova mert elhagytam s elhagyott a szerencsém Nem tudom milyen napban hónapban évben száll meg szent eretnekségem s annyit se bár hol született meg ama tűzmadár Boszorka Égi boszorkány, oson lovagolva phalloszon. Vágyban égő boszorka, ezer vággyal beszórta szívünk, méhünk, keblünk, ajkunk. Uram, könyörülj mirajtunk. 1973 Dadogás A szó dadog, a muzsika beszél, beszél a fákkal a bús őszi szél, beszélnék én is, de csak dadogok, a szó dadog, az óra üt, a vég közeledik, és nincsen menedék —, nem a vég elől — mi előtte van —, ó, a föld alá dadognám magam, ha lehetne — mi mindent meg ne tennék — a szó dadog, elővetül az emlék, a jövőjé, hogy jobb lesz, hogy nem ál ■az eszme, hanem szűzi ideál. 1976 Fölfedezok Az utca — utca. Csakugyan! — esik — sáros. Nap süt — poros. Éjjel — sötét. Nahát! Ki hitte volna — vannak még csodák! A búza — búza. Szőke. Az ocsű — ocsű bizony a pipacs meg piros. Saját szememmel láttam! Vannak még csodák. Az ember — ember. Csakugyan! —: nem csirke, nem ló, nem isten, nem ördög. Az egyik épp most kacagott, a másik meg üvölt. És én — én mindezt fölfedeztem! Remek! (Utóirat: Gyerünk hát, emberek, és bővítsük a listát! Nem más fizet rá — mi magunk, ha utánvéttel vagyunk optimisták.) 1968 I _________________________|
