Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-19 / 250. szám
4 KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 19., szerda In memóriám Eugene O’Neill Eugene Gladstone O’Neill 1888. október 16-án született New Yorkban, a „színházvilág” főutcájának, a Broadway-nek egyik szál- lodaszobájában. ír származású apja korának kitűnő Shakespeare- színész ígérete volt, aki Othello szerepét cserélte el az évtizedekig játszott Monte Cristóra, s adta így el tehetségét tekintélyes vagyonért. A zárdában nevelkedett, vakbuzgó katolikus anya misztikus vallásosságát igyekezett átültetni a vándorszínész család otthontalan fiaiba. O’Neill első hét évében végiglakta az Egyesült Államok minden nagyobb városát, majd katolikus iskolák bentlakója, ahonnan egy New York-i katonai iskolába kerül. Egy évig a nagy hírű Princeton Egyetem hallgatója volt, ahonnan dicstelenül távoznia kellett. Bohém, hányatott, gyakran nélkülöző évek érlelték a jövendő drámaíró élményanyagát és lelkületét: dolgozott tisztviselőként, majd egy napilapnál, közben színészkedett, leginkább azonban a tengert járta és aranyat mosott, rosszhírű matrózkocsmák és nyilvánosházak gyakori vendége volt, ahol dokkmunkásokkal, lecsúszott egzisztenciákkal barátkozott 1912 fordulópont életében. Hosz- szabb szanatóriumi kezelése alatt átgondolta és átértékelte életét, és elhatározta, hogy író lesz. Beiratkozott a Harvard Egyetemre, ahol az iskolateremtő Baker professzor diákja volt. Irodalmi olvasmányai ez idő tájt Ibsen, Strindberg, Jack London és Joseph Conrad voltak, gondolkodását pedig Freud, Jung és Adler lélektani munkái alakították. Első sikeres próbálkozásaitól kezdve úgyszólván szünet nélkül dolgozott. Négyszer tüntették ki a legjelentősebb amerikai írónak járó Pulitzer-díjjal, 1936-ban pedig megkapta a Nobel-díjat is. 1953- ban, életművének legnagyobb alkotásán, egy hét darabból álló drámai cikluson dolgozott, amikor művészete tetőpontján meghalt. O’Neill már fiatalkori műveiben is szenvedélyesen kutatta az egyes ember életét, természetét és a lélekben végbemenő folyamatokat. Tudatosan használta fel a drámai helyzetek kialakításában a modem lélektani kutatások eredményeit. Különösen érdekelte a „tudat” és a „tudatalatti”, az emberi cselekvés rejtett indítékai, amelyek a modem amerikai embert az embertelen valóságból álmai világába kergetik. Első jelentős sikere az Útban Cardiff felé című egyfelvonásosa, amelyben „a ma betegségének gyökeréig" akart leásni. A valóság és az ember vágyainak ellentmondó és összeegyeztethetetlen viszonya jelenik meg a naturalista-expresszionista hatású Szőrös majom című darabjában, amelynek újszerűsége, forradalmi hangvétele vonzotta a közönséget. A világhírűvé vált Jones császárban a primitív ösztönök misztikus erejének hatását mutatja be. Társadalmi problémát vet fel a Vágy a szilfák alatt, amelynek alapja a csillapíthatatlan földéhség, a birtoklás vágya, a szeretet nélküli, rideg, puritán légkörből való elvágyódás. Az Amerikai Elektra című monumentális drámai trilógiájában a klasszikus görög mintát követi. O’Neill művészetének letisztult, kiérlelt, legplasztikusabban megformált alkotásai Gorkij Éjjeli menedékhelyére emlékeztető Jeges ember és az- Utazás az éjszakába. Mindkettőnek egyetlen nagy témája van: O’Neill élete, „fájdalmas, nagy élmények szimfóniája”. Az Utazás az éjszakába nemcsak önéletrajzi dráma, hanem drámai önéletrajz is, túlnő egyetlen amerikai família széthullásának problémáján; a műben a család tragédiája bomlik ki. A XX. század gazdag, világirodalmi ranggal mérhető amerikai drámairodalom O’Neill úttörő színműírói és színházi munkássága nélkül elképzelhetetlen. Alkotó tevékenységének példájával kijelölte hazája színházi életének új pályáját, és az amerikai drámát alkotásaival soha nem látott magas színvonalra emelte. Műveinek tárgyi és formai újszerűsége színműíró nemzedékek nyelvét oldotta meg, és mindmáig ösztönzően hat az amerikai drámairodalomra. Világviszonylatban is évszázadának egyik legnagyobb drámaírójává nőtt, akinek darabjait 100. születésnapján is szerte a világon és Magyarországon is játszók. Vadon Lehel Apró dolgok? A kor szelleméhez igazodott — a rádiósok körében ez természetes jelenség — az Eco-mix gazdasági magazin is. A munkatársak külön érdeme az, hogy nemcsak az úgynevezett nagy kérdésekkel foglalkoznak, hanem utánajárnak az apróbb bosz- szúságoknak is, keresve, kutatva kiiktatásuk lehetőségeit. Október 10-én hétfőn délután — többek között — arra kerestek választ, hogy miért hiánycikk a mankó, illetve a fabot. Jelentéktelen ügy mondhatná valaki, ám ők bebizonyították, hogy minden réteg jogos érdekét — létszámtól függetlenül — képviselni kell, mert ezt diktálja rendünk változatlan alaptörvénye: a félreérthetetlen humanizmus. Aztán fény derült a különböző motívumokra, amelyek mögött ott rejtőzködött — akárcsak más esetben — az átgondolatlanság, a nemtörődömség. Ráadásul az is tény, hogy az átmeneti nehézségeket kellő előrelátással, ötletességgel megszüntethették volna az illetékesek, ha nem feledkeznek meg alapvető kötelességükről. Még egy: elismerés a szellemességért, ugyanis a kollégák illendően általánosítottak, s a járást megkönnyítő segédeszköz kapcsán finoman emlékeztetnek arra, hogy ez bizony jót tenne hétköznapjaink egyéb frontjain is. Egy volt miniszter- elnök számvetése Az idősebbek emlékeznek arra a Hegedűs Andrásra, aki krisztusi korban lett hazánk miniszterelnöke. Abban az időszakban, amelynek tévedéseiről, hibáiról manapság annyi szó esik. A vasárnapi 168 óra talán legérdekesebb blokkja az az interjú volt, amelyet könyvének megjelenése kapcsán készítettek vele. Szólt a mű születéséről, korábbi publikálási fiaskóiról. Ennél is izgalmasabb, s töprengésre késztetőbb volt személyes számvetése, az a nyíltság, ahogy korábbi sztálinizmusának emberi, illetve lélektani összetevőit taglalta. Nem tagadta botlásait, s viszonylag precízen érzékeltette azt a több évtizedes folyamatot, amelynek során fokozatosan megszabadult torz eszméitől. Ki-ki maga döntse el, hogy elfogadja, hiszi-e ezt az átalakulást — elvileg persze botorság lenne megkérdőjelezni — az azonban aligha vitatható, hogy meglehetősen drágán vásárolható memoárja új adalékokkal szolgál a kritikus esztendők árnyaltabb értékeléséhez. S ahhoz is, hogy senki számára sem céltalan az önámítás nélküli személyiségvizsgálat, hiszen csak így, ekként mentesülhetünk azoktól a helytelen hiedelmektől, amelyek tudatunkban munkálnak. Rádiókabaré A felgyorsult történésekre a maguk módján reagálnak a humoristák is. Ezt tette hétfőn a Rádiókabaré talpraesett gárdája is. Valamennyien görbetükröt tartottak a jelennek. Nem kívülállóként, nem érdektelenként, hiszen mindnyájukat jövőféltés vezérelte. Ettől a szemlélettől sarkallva frappánsan állították pellengérre téblábolásainkat, egy helyben to- porgásunkat, még mindig létező szólamainkat, csipkedve például azokat, akik szuperkonzervatí- vakból rögvest hivatásos reformerekké kaméleonultak. Derültünk, szórakoztunk, s ha vettük is a lapot — minden szinten — akkor a kikapcsolódás medicina is volt. Előnyünkre... Oldódás Az országos pártértekezlet egyértelműen kedvező hatása majd mindenütt megmutatkozik. A tegnapi Jó reggelt! egyik fő egysége szintén az örvendetes oldódásra utalt. A stúdióban dr. Juhász Gyula történész, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója beszélt a zárolt kiadványok eddig sokakat irritáló körének felszámolásáról. Nem véletlen, hogy a téma azonnal élénk hallgatói visszhangot váltott ki. Berregtek a telefonok, s megnyugvás leírni, hogy sosem késett, bujkált a világos felelet. Mindez meggyőzött bennünket arról, hogy az emberek szomjúhozzák az igaz szót, a precíz, a mellébeszélést száműző tájékoztatást, igénylik azt, hogy múltunk fehér foltjait elkötelezettségtől áthatva térképezzük fel, méltatva a félreérthetetlen erényeket, s az aligha indokolható bakikat. Magunk és a köz javáért. Pécsi István (Részlet a Diadal és tragédia című Sztálin-életrajzból) Fordította: Zahemszky László (IX/9.) A politikai hatalomnak egyetlen ember kezében való összpontosítása oda vezethet, hogy az erkölcsi, akarati, intellektuális fogyatékosság, amely az egyszerű, mindennapi ember esetében csupán személyes gyengeségnek tűnik, egy olyan kaliberű vezető esetében, mint amilyen Sztálin volt, sorsdöntő jelentőségűvé terebélyesedik. Noha a háború előtt és a háború során Sztálin által elkövetett politikai és katonastratégiai hibákat a szovjet nép és hadserege kolosszális áldozatok árán végeredményben „ki tudta javítani”, ám azt szoktuk mondani, hogy ekkor újból a néptömegek döntő szerepe nyilvánult meg a történelemben. Lényegesen ritkábban elemezzük, milyen áron jutott érvényre ez a szerep. Hitlerrel kapcsolatban Sztálin „szuperóvatossága” végeredményben ellenkező eredményeket adott. A nagy politikai játszmában Hitler a támadás időpontját és legközelebbi szándékait illetően túljárt Sztálin eszén. Sztálin olyan állhatatosan küzdött a „provokációk” lehetősége ellen, hogy ezt észrevették Berlinben, és levonták belőle a szükséges következtetéseket. Sztálin óvatossága, és az, hogy a Németország által elkövetett számos szerződésszegést nem követte a megfelelő reakció — éppen ez volt az, ami a napról napra szemtelenebbé váló Hitlert előbbre lendítette, és meggyőzte a Szovjetunió gyengeségéről. A-Vörös Hadsereg parancsnokságának meg volt kötve a keze a védelmi intézkedések meghozatalában. Az óvatosság — ez a politikus számára oly szükséges tulajdonság — Sztálin esetében a felelősség alóli kibújásba csapott át, és ezzel egyidejűleg abba a mániákus meggyőződésbe, hogy a tulajdon óhaja kivitelezhető: nem szabad megengedni a háborút. Sztálin ezért a magabiztosságáért végül kegyetlenül megbűnhődött. Még az utolsó órákban is, amikor a német hadigépezet halálos csapásra kész rugója pattanásig feszült, élt Sztálinban egy szikrá- nyi remény, hogy a rettenetes összeütközést el lehet hárítani. Berlin azonban hallgatott. Ott úgy döntöttek, hogy lejárt a diplomáciai fecsegések ideje. Alighogy Sztálin elszendere- dett, miután ágyat vetett a dolgozószobája díványán a dácsájában, ahol dolgozni és pihenni szokott, óvatosan kopogtattak az ajtón. A kopogás fájdalmasan rezonált Sztálin szívében: őt nem volt szokás felkelteni. Úgy lehet, valami igen nagy baj történt. Csak nem számította el magát? Pizsamát húzott és kiment. A testőrség parancsnoka jelentette: — Sztálin elvtárs, Zsukov hadseregtábornok kéri Önt halaszthatatlan ügyben a telefonhoz! A főtitkár a készülékhez lépett: — Hallgatom... Sztálin hatalma csúcsán (1950) Zsukov — amint a háború után felidézte — jelentette, hogy ellenséges repülőgépek támadták meg Kijevet, Minszket, Sze- vasztopolt, Vilniust és más városokat. A jelentés után a vezérkari főnök megkérdezte Sztálintól: — Megértett engem, Sztálin elvtárs? A főtitkár zihált a kagylóban, és egy szót sem szólt. Valami kolosszális, fantasztikus, bénító súly nehezedett a vállára, és Zsukov kérdése nem egészen hatolt el a tudatáig. Meglehet, emlékezetében felidéződött Hitler üdvözlő táviratának szövege, amit a hatvanadik születésnapjára küldött: „Ioszif Sztálin Úrnak. Hatvanadik születésnapja alkalmából, kérem, fogadja legszí- vélyesebb gratulációimat. Mindehhez a legjobb kívánságaimat fűzöm. Személy szerint Önnek jó egészséget, a baráti Szovjetunió népeinek jsedig boldog jövendőt kívánok...” Sztálin hallgatott. — Sztálin elvtárs, megértett engem? Sztálin végül megértette. A földi istenek hibáznak, és hibáiknak fantasztikusan nagy ára van. 1941. június huszonkettedike, hajnali négy óra volt. < vége) Ks ahogyan a mai fiatal művészek látják: portréja előtt a lágerek szögesdrótja Segíts magadon! A Központi Ügyiratrendező Hivatalnak, ahol jómagam is dolgozom, nincs karbantartó részlege. Ez a sajnálatos helyzet rengeteg gondot okozott hosz- szú éveken át. Ha elromlott egy ajtózár, a hivatalvezető hiába telefonálta végig a szolgáltató vállalatokat, a kisiparosokat és a javítóműhelyeket nem akadt szakember, aki ilyen egyszerű és néhány percig tartó munkát elvállalt volna. Emlékszem, volt eset, amikor a mellékhelyiségben keletkezett csőrepedést — hosszú hetekig tartó könyörgés és telefonálgatás után — az egyik karbantartó vállalat úgy hozta rendbe, hogy egyúttal kicserélte a vízelvezető főcsövet, hófogókat szerelt a tetőre, kívülről átszínezte az irodaház vakolatát, kicserélte a parkettát, és három kéményt átrakott, mert csak így volt számára gazdaságos a vállalkozás. Szóval, ilyen sanyarú körülmények közt dolgoztunk hosz- szú éveken át, míg aztán tavaly az ügyiratszámláló részleghez került új dolgozó, a mindig mosolygó Szepetneki Lajos bácsi egy csapásra megoldott minden problémát. — Mit mondott, aranyoskám? — figyelt fel a gondnoknő siránkozására. — A hivatalvezető kartárs titkárságán folyik mind a két radiátor? Ez nem gond. Víztelenítjük a fűtési rendszert, aztán gyorsan kijavítom a hibát. Holnap újra lehet fűteni. Hát így született meg nálunk Szepetneki bácsi vezetésével a „Segíts magadon, az isten helyett kollégád is megsegít!” mozgalom, amelynek életképességéhez kétség nem fér. — Azt javaslom a hivatalvezető kartársnak — mondotta az új mozgalom zászlóbontója, az ügyiratszámláló Lajos bácsi —, hogy a megüresedett könyvelői helyre csak olyan dolgozót vegyen fel, aki festést-mázolást is vállal, ha szükség lesz rá. Világos? Vezetőnk agyában a javaslat hatására világosság gyűlt, és azóta szántunkra nem jelent gondot a hivatal épületének a karbantartása, mert egy seregnyi mesterember dolgozik nálunk. Az elszámolási osztály -egyik csoportvezetője például antennaspecialista, aki még árnyékolt kábelt is tud szerelni. A felmérési csoportban dolgozó Haczuka Vendel iratmásoló a kőművesmunkákban járatos, Bendegúz Bódog, a központi titkárság előadója remek villanyszerelő, Buzgár Zsolt szexológus és ügyiratrendező pedig a kazánok és a vízmelegítők avatott mestere. Rajtuk kívül van két revizor, akik a vízvezeték szereléséhez értenek, dolgozik nálunk aktakutató, aki lakatosnak is kitűnő, Buzinkai Karcsiról, a kalkulátorunkról pedig már-már legendákat mesélnek, mert a tapétázás mellett háztartási gépeket is javít. Nem csoda, ha ilyen szakembergárda jelenlétében nálunk nem gond, ha csőrepedés miatt beázik a plafon, ha zárlatos a villanykapcsoló, ha a huzat kitör néhány ablakszemet, vagy esetleg a kulcs beletörik a páncélszekrény zárjába. Egy telefon az illetékes szakembernek, és máris a helyszínen van a segítség. Mozgalmunkra a főhatóságunk is felfigyelt. Szakértők vizsgálják, hogyan lehetne közreadni és széles körben elterjeszteni munkamódszerünket. Különben én már második hete — géemkába tömörülve — a bennünket irányító tröszti igazgatóság épületében dolgozom harmadmagammal: a második emeleti irodákat tapétázzuk. Az illetékes főosztályvezetőtől még borravalót is kaptunk, hogy jobban, gyorsabban menjen a munka. Ja, hogy közben mi van eredeti munkánkkal, az ügyiratrendezéssel? A többiek is átmentek kisvállalkozásba, a hivatal bejáratánál tábla figyelmezteti az érdeklődőket: „Technikai okok miatt az ügyiratrendezés csak részlegesen üzemel. Ügyfélfogadás: minden hónap első hétfőjén.” Kiss György Mihály Elismerés a Délszigetnek A Látóhatár című folyóirat, amely havi rendszerességgel közöl gazdag válogatást a magyar kulturális sajtó értékes, kiemelkedően rangos írásműveiből, legutóbbi, szeptemberi kötetében igen megtisztelte megyénket. Két írást is átvett és közöl a Hatvanban megjelenő Délsziget helytörténeti, művészeti folyóirat 11-es számából. Az egyik — Czine Mihály bevezetőjében — olyan levélösszeállítás, amely Németh László tollából származik, címzettje pedig a hódmezővásárhelyi Sipka család, amely a fölszabadulást követő nehéz években otthonmeleget teremtett az akkojr Vásárhelyen tanár- kodó nagy írónak. A Látóhatár új számának 139. oldalán pedig Csoóri Sándor Otthoni udvar, ősz előtt című poémáját találni, amely szintén a Délsziget imént jelzett szárpában jelent meg. Említést érdemel, hogy a Látóhatár részéről ez nem az első megbecsülőj elismerő gesztus a hatvani folyóirat iránt.
