Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-17 / 248. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 17, hétfő Cigány kulturális nap Egerben Hiányos hagyományőiiés A harmo- nikás (Fotó: Koncz János) Gondolatok a siketekről A kábeltévések még mérik a fényt, de már csak néhány pillanat, s megkezdődik Egerben, a Megyei Művelődési Központban a cigány kulturális nap. Szombat van, a nyitott ablakokon át az utca zaja vegyül a benti nyüzsgéssel. Az intézményben kevesen vagyunk magyarok, s mi is inkább hivatalból. Két főiskolás érdeklődőt látok, de egy óra múltán távoznak. Ennek ellenére jó háromnegyed ház van. Sebestyén János, az MMK igazgatója lép a színpadra. A nézők többsége nem tudja ki ő, majd csak megnyitója után kapják a műsorközlőtől az információt, ki köszöntötte őket. Kedves közönségünk, kedves gyerekek! — szólítja meg a publikumot az igazgató, hiszen a legtöbb teremben ülő nincs még 16 éves. Aztán elmondja, hogy első ízben rendeznek ilyen eseményt, s hogy ez folytatása hatvani olvasótáboruknak. Végezetül a szereplőknek sok sikert, a közönségnek jó szórakozást kíván. (Később kiderül: szereplő, közönség — majdnem ugyanazok az emberek). Hagyományőrzés, bólogatok én is, s felpillantok a színpadra. Vidáman kezdődik a műsor. A hatvani 7-es iskola tanulói bá- boznak, a paravánon az egészséges életmód jegyében versenyt fut a róka, a medve, a kígyó és a, csiga. Majd jön az aerobik. Aztán elszabadul a pokol. Még mindig a hatvani általános iskolások a színpadon. Kicsit bátortalan a kétnyelvű ének, esetlen a cigánytánc, de a közönség tombol. Felállnak, ugrálnak, csettintgetnek, igazi népünnepély kerekedik. Sajnos nem sokáig, mert jön a versmondó lány, s utána a konferansziénak fel kell hívnia a figyelmet: tessék megtisztelni minden előadó produkcióját. $zt valamennyi szavalat után megismétli, de foganat nélkül.— A legnagyobb létszámú csapat kétségkívül a hatvani. Négy lány magyar népdalokat énekel, hárman úttörőruhában, egyik cigány népviseletben: „Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom...”, s két brékes fiú is színpadra lép. Mindannyian emléklapot kapnak a a társrendezők képviselőjétől, Diószegi Lajos- nétól, aki a Hazafias Népfront megyebizottságának titkárhelyettese. (Szerencsére zsűri nem volt. A szervezők nyilván nem vetélkedőt akartak, hanem fesztivált. Rajtuk ez nem múlott.) Szünet van, talán igyunk egy bambit, vagy nézzünk kiállítást. A büfé és a galéria zárva, így várjuk az egri Fortuna zenekart. Jönnek is a pöttömnyi srácok két lánnyal, akik dalolják: „Adj helyet magad mellett”. Már-már kesergek, mikor érkeznek a boldogi színjátszók. Piros mappájukból verstöredéke- ket, történeteket olvasnak fel. Például azt, hogy miért olyan színű a cigányok bőre, amilyen. Nos, ezek szerint: egyszer ballagott hazafelé a cigányember pi- tyókásan, oszt beleesett a gödörbe. Jajgatott, jajgatott. Arra ment a farkas, gondolta megeszi a cigányt. Azt meg nem olyan fából faragták, úgy hogy elkezdte húzni a lompos farkú állat nótáját, az meg táncolt, nem bírta abbahagyni. Odatévedt az ördög is, és ő is erre a sorsra jutott. Végül megígérték, hogy inkább kisegítik a veremből, csak ne muzsikáljon tovább, s ha ezt megteszi, még a szolgái is lesznek. így történt, majd a cigánynak rövidesen kinyílt a szeme, s elkezdett parancsolgatni. Addig-addig, amíg a pokol összes kincsét akarta. Az ördög le is vitte, ám ott a mélyben hatalmas füst gomolygott. Ez gyorsan befogta hősünk bőrét,és már hiába menekült családjával, ő és leszármazottjai örökre füstös képűek maradtak. Versmondók jönnek, néptáncosok jönnek, csak a nézőtéri mozgolódás állandó. A hatvani csoport a program közben össze- szedelőzködik és hazamegy. Közben a kerecsendiek a színpadon. Cigányköltők verseit mondják jobbára, s van egy sajátjuk is, amelynek két sora: „A világra éppen úgy jöttünk, mint aki lenéz bennünket”. Akik figyelnek kicsit, talán elérzéke- nyülnek, de arcul csapja őket a költemények utáni rock and roll. Két kerecsendi fiatal rop a pódiumon a Hungária: Hotel Menthol című dalára. A jó mozgású fiú még virágot is kap a közönség soraiban megbúvó cso- dálójától. A hevesi hagyományőrző együttes mintha csak az éttermi fehér asztalok mellől érkezett volna, egyedül a prímás homlokáról hiányzott egy százas. Színesíti műsorukat, hogy tarka ruhás gyerekek ülik őket körül, így aztán a nézők megint csak táncba kezdenek, bár már alig vannak. Néhányan még a színpad elé is betörnek, ott hejehujáznak. Hagyományőrzés, morfondírozok megint, amikor a záró műsorszám az Univerzum zenekar koncertje közben összekapom magam és hazaindulok. Magam mögött hagyok egy majdnem üres termet, ahol ismét a Bikini együttes nótája szól: „Adj helyet magad mellett...” Kovács Attila Amikor második gyermekem megszületett, másnap nekem szegezték a kérdést a tanítványaim: „Hall?” Csak miután megnyugtattam őket, jutott eszembe, hogy pontosan ugyanezt tudakolták tőlem első gyermekem érkezésekor is. De hát miért olyan érdekes ez? Az intézetben, ahol dolgozom, hallássérült, nagyrészt siket gyerekek tanulnak. Akikre a köznyelv azt mondja: „süketnémák”. Mivel még napjainkban is makacsul tartja magát ez a hibás, idejétmúlt elnevezés, amely nem tesz különbséget az enyhe, a középsúlyos és a súlyos nagyothalló, valamint a hallásmaradvány- nyal rendelkezők, illetve a totál siketek között. Ami elvetendő már azért is, mert nevetséges ellentmondás némáknak titulálni a beiskolázott, írni, olvasni, valamint beszélni tanuló és tudó siketeket. Iskolai foglalkoztatásukról egy 192 7-es szaklap a következőket írta: „A siketek nevelésoktatásügye még alig tekinthet vissza hosszú múltra. Százötven év óta látják a siketnémákban az embert. Az évszázadokon át állati sorban tengődő siketnémákat a cselekvő szeretet és a tudomány emberekké kezdte átalakítani úgy, hogy ma az egész világon több, mint 50 ezer siket gyermek részesül az embermentés áldásában. Ötszáznál több intézményben szolgálják ma a siketek ügyét, szolgálja a mai kor önmagát és saját jövőjét.” Milyen korszerű szemlélet! Hazánkban a siketek intézményes oktatása 1802-ben kezdődött Vácott. S itt mindjárt meg Miután 1773-ban II. József, a „kalapos király” feloszlatta a magyarországi jezsuita rendet, s minden vagyonukat elkonfiskál- ta, a vármegye első gyógyszertára is dobra került. Artner József vásárolta meg azt, de miután ő hamarosan tönkrement, a messze földön híres patika az Ausztriából Egerbe került Spetz József kezére került, aki korábban a gyógyszertár vezetője volt. E patika a mai Gárdonyi gimnázium északkeleti szögletének megfelelően állott: s annak tekintélyes és agilis új tulajdonosáról Speciális utcának nevezték el a mellette húzódó mai Csiky Sándor utcát. De Spetz hamarosan megvásárolta a jelenlegi Ifjúsági Ház helyén feküdt ingatlant, s ott rendezte be „Magyar Királyihoz címzett patikáját. 1807-ben pedig Pest városában megalapította a lipótvárosi híres másik „Magyar Király” nevű gyógyszertárát. De egy idő múltán onnan kivonta tőkéjét, hogy azt Egerben hasznosabban kamatoztassa. Amikor 1809-ben Napóleon megtámadta Magyarországot, Spetz a 15. hevesi insurgens zászlóaljszámára értékes tábori patikát adományozott, sőt a háborút követő válság idején a kincstár számára mint „jó hazafi” 15 ezer forintot adományozott. Jó üzleti szemmel megszervezte Eger körzetében a gyógynövények nagybani gyűjtését és értékesítését, ami részére busás hasznot jelentett. Az egyre gazdagodó Spetz egri fő utcai házát teljesen átépíttette, bővíttette, díszes emeletet húzatván reá. Ez a szép Spetz-ház napjainkban az Ifjúsági Háznak ad otthont. Az épület emeletén nagy színháztermet alakíttatott ki, — nem lévén teátrum a megyeszékhelyen. Az kell emlékezni arról a felvilágosult gondolkodású jogászról is, aki bécsi mintára szorgalmazta az első ilyen iskola hazai felállítását. Adakozásra buzdító levelét három nyelven és hétezer példányban küldte szét az országban 1801-ben. „Kérlelő levele” meghallgatásra talált, és összegyűlt a szükséges pénz. A nagyszerű embert, aki a fogyatékosok mellé állt, Cházár Andrásnak hívták. Az első intézetet követte a többi. Szűkebb pátriánkban, Egerben 1901. október 15-én hét tanulóval kezdte meg működését az addig képezhetetlennek tartott siketek tanintézete. Azóta nagyot fejlődött az oktatásukkal és nevelésükkel foglalkozó pedagógia. De nem változott az alapeszme, hogy a gyógypedagógusok hosszú évekig tartó fá- radozási eredményeként e hátrányos helyzetű fiatalok is a hallók közé beilleszkedni tudó, boldog és művelt emberekké váljanak. Napjainkban már korszerű, fül mögött rejtve viselhető hallókészülékek is segítik a beszédtanulást és a beszédmegértést. Az általános iskolát végzett nyolcadikosok továbbtanulása, szakma- választása lehetővé teszi, hogy hasznos munkát végző, önálló életet élő felnőtté válhassanak. A Hallássérültek Országos Szövetsége tagjai sorába hívja és várja a sorstársakat. Figyelemmel kíséri szociális helyzetüket, szervezi kulturális és sportéletüket. 1987-ben például éppen Egerben rendezték meg a hallás- sérültek országos honvédelmi és közlekedésbiztonsági versenyét. Tagjait a szövetség információs emeleti traktusban kisebb-na- gyobb lakásokat létesített, melyeket a színészeknek csak úgy bérbe adott, mint uraknak és úrhölgyeknek. Déryné ifiasszony csakúgy ott bérelt szállást, mint gróf Buttler János különváltan élő felesége, báró Dőry Katinka. A színháztermet a téli szezonban mint „bálházat”hasznosította az élelmes Spetz uram, ott tartván a kettős vármegye minden valamirevaló bálját, a híres megyebállal az élen. Jó üzleti meglátással a földszinten elegáns kávéházat rendezett be, a közelmúltban megszűnt étteremnek megfelelően. Itt említem meg, hogy később az épületben kapott otthont a reformkor klasszikus társasága, a polgári Kaszinó is. Spetz Józsefnek számottevő hasznot biztosított a jezsuita atyáktól a patikával átvett „Egri Ftz’’készítése és forgalmazása is. Spetz, mint a kémiát jól ösme- rő ember, 1811-ben háza udvarán nagy költséggel „cukorfábri- ká”-1 alapított és üzemelt, megkezdve ott fehér répából és mustból a cukor gyártását. A Napóleoni háborúk idején ugyanis a tengeri blokád miatt megszakadt a nádcukor importja. Amikor azonban tökéletesíteni kívánta üzemét, és 25 ezer forint állam- kölcsönt kért, bár 90 ezer forint értékű ingatlan vagyonnal rendelkezett, azt nem kapta meg, noha kérvényéhez egy süvegcukrot és többféle szirupot is mellékelt. Amikor 1830-ban az angol cumberlandi herceg Egerben járt és a város főbírájától érdeklődött az ipari létesítmények iránt, Eger közigazgatása első embere keserűen állapította meg: „ Volt itt egy cukorfábrika, de az idők mosto- hasága miatt az hamarosan elenyészett. ” Elképzelhető, hogy kártyával látta el, amelyből a'velük kapcsolatba kerülő halló ember is megtudhatja, hogyan lehet siket embertársával szót érteni. A Magyar Teleízió Sorstársak című műsora 1981-től segíti a fogyatékos emberek rehabilitációját. A szövetségnek régóta havonta megjelenő újságja is van. Visszakanyarodva a siketek egri iskolájához, el kell mondani azt is, hogy az itt dolgozó gyógypedagógusok megpróbálták a társadalom előítéletének merev korlátáit áttörni, s jó képességű tanítványaikból a legalkalmasabbakat hallók általános iskoláiba integrálni. A helyi 3-as, 5-ös és 7-es számú iskolák befogadták ezeket a tanulókat. A közelmúltban szerény híradás emlékeztetett a siketek nemzetközi napjára. Mert nincsenek ennek sem nagyszabású kampányai. Célja nem több és nem kevesebb, mint hogy türelmet és megértést kérjen a hallásukban károsodott embereknek, akik hazánkban is — a becslések szerint — közel 500 ezren vannak már. „Amint a modern gyáripar az anyagfeldolgozás technikáját a legfejlettebb mérnöki tudással és a megismert legtökéletesebb termelési tényezőiddel törekszik felülmúlhatatlanná tenni, úgy kell a jövőben a siketek megszó- laltatási, nevelési-oktatási, egyszóval: emberformálási technikáját a legfejlettebb szaktudással és a legtökéletesebb pedagógiai tényezőkkel nemes értelemben gazdaságossá tenni.” Az útmutatás több, mint hatvanéves, de most is időszerű. Ezen munkálkodunk mi is: hallássérültekkel foglalkozó gyógypedagógusok. Ilosvai Ferenc tanár minő súlyos anyagi veszteséggel járt Spetz számára kisüzeme bukása. Egy korábbi cikkünkben olvashatták az érdeklődők, hogy Spetz József volt az első városunkban, aki minőségi vörösbort exportált Brazíliába, az Amerikai Egyesült Államokba, a szokványos lengyel-,-orosz- és porosz- országi küldemények mellett. Jó üzleti meglátással társaságot kívánt életre hívni Egerben, az polgártársai maradisága és a bizalmatlansága miatt nem sikerült. Mivel Spetz minden idejét és erejét igénybe vette üzleti vállalkozása, 1818-ban 40 ezer forintért eladta híres-neves patikáját Ádler András kollégájának. De rövidesen a városháza épületében „ Magyar Korona ” név alatt üzletet nyitott; de nem maradt fenn levéltári adat arra vonatkozóan, hogy milyen árut forgalmazott a korábbi élelmes gyógyszerészmester. A reformkor merész egri vállalkozója, a város kimagasló személyisége egymást követő üzleti kezdeményezései egyre rosszabbul ütöttek ki, míg végül Spetz József totális csődbe jutott, nyakig úszva a kifizetetlen adósságokban. A gazdasági botrányt a gyógyszerész fia, Rudolf egyenlítette ki, aki Bécsben a neves The- réziánum kémia professzora volt. Spetz József személyében Egerben a XIX. század első felének sokoldalú, művelt és rendhagyó gyógyszerész-egyéniségéről sikerült az ismeretlenség ho- lyámát eloszlatnunk kurta írásunkkal. Spetz életútja hűen tükrözi a reformkor új szellemiségét hordozó, a gazdasági élet és a társadalom új, jobb útjait kereső törekvéseinek megtestesítőjét. Sugár István Tódor János SZOOOTÚK n/i. „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály” — énekelte fülig érő szájjal a város sétálóutcáján felém imbolygó valószí- nűtlenül cingár figura. Két kezében időszámításunk előtti, parafa bukósisakot himbált, mintegy így adva meg a taktust a dalhoz. Lábain ormótlan szandál, a vádlikat pajzánul szabadon hagyó bricsesznad- rág, s mindezt betetőzve fekete keretes szódásüveg szemüveg. P. Howard képzelhette ilyennek a Japán kávéház törzsasztala mellől Gorcsev Ivánt. Akkor 1982. október végén, ezen a borús, késő őszt játszó napon el nem tudtam képzelni, minek is örül annyira nevelőtanár barátom, Gábor, mellesleg summa cum laude philosopter, Alexander Bernath szakértője. Azt a bizonyos világtörténelmi temetést már Varsóban, a Kopernikusz szobor közelében fekvő turistaház szalonjában néztük végig, s mindannyian — még a mindvégig epésen viho- rászó lengyelek is — elször- nyedtünk, amikor a köteleken imbolygó-megbicsakló koporsó csak második próbálkozásra talált utat magának a sír szűk gyomrába. Egyből eszembe jutott Gábor már-már természetellenes jókedve, aki az Esti Hírlap vastag betűs első oldalát tartotta a szemem elé. Én a meglepettek hitetlenkedésével fogadtam a kinyomtatott hírt, nem sejtve még akkor, hogy elkövetkezendő napjainkat (éveinket, évtizedeinket) mélyrehatóan befolyásoló esemény részese lettem. De hát ott és akkor sem Gábort, sem pedig engem nem ez a kontinenseket és ideológiákat felborzoló sokk tartott igazán izgalomban. A filozófus nevelő élete talán legnagyobb választása előtt állt: menjen vagy ne menjen elvonóra, engem meg másnapi Moszkva— Leningrad IBUSZ-utunk várható meglepetései bűvöltek el. Gábor, lévén a természeti filozófiák híve, a par exelence metafizikai zsargont a legvas- kosabb káromkodásokkal és népi kiszólásokkal tette elviselhetővé. Istent felemlegetve hívott, hogy a legeslegutolsó szokratészi bürökfröccsöt fogyasszam el vele. Mindeközben a korszerűnek már korántsem nevezhető ollózó-stílus- ban kísérelte meg a Móri borozót tűlünk elválasztó lánckorlát abszolválását. Bár a kísérlet hasmántra sikerült, s csak némiképp mozgott a lánc, Gábor ezúttal mellőzte a metafizikát. Látod, mondtam neki, miközben segítettem feltápászkodni, így jár az, aki a Bölcs Vezérek szellemével incselkedik. Abból, hogy a Nagy Ember temetését a varsói tévén néztük, kristálytisztán következik, hogy nem hogy Moszkvába, de Leningrádba sem jutottunk el. A repülőtéren annyit sem mondtak, hogy elnézésüket kérjük, vis maior, elvégre nem mindennap távozik közülünk a Pótolhatatlan. A szervezők sehol sem voltak, az infós légikisasszony (információk híján) pedig csak zavartan pislogott, s vonogatta a vállát, amikor kérdőre vontuk, hogy mi miért nem mehetünk. E néhány röpke hajnali óra közben ugyanis, mint szorgos darvak emleked- tek magasba a magyarok gyászát hivatalból tolmácsolni, leróni hivatottakkal a fekete gépmadarak. Több mint dühítő volt, hogy nem lehetünk a történelmi esemény részesei, pedig mi fizettünk is érte. Úgy döntöttünk, miután nem mindennapi közép-kelet- európai balhé árán visszakaptuk a szovjet beléptit, hogy csak azért sem adjuk meg magunkat a sorsnak. A Báthory-expressz büfése nem sokat köntörfalázott, még mielőtt rendelhettünk volna, megvetően kérdezte, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Zsolt valami olyasmit felelt neki, hogy ez afféle szociológiai túra, szo- ciotúr, mire a pincér dühét szabadjára engedve kezdte magyarázni, hogy miféle szociológiát adna nekünk, meg ezeknek a naplopóknak, akiknek csak a sztrájkon jár az eszük. (Folytatjuk) Spetz József Egy vállalkozó egri patikus históriája
