Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. október 15., szombat

MŰVÉSZÉT — KÖZMŰVELŐDÉS

9.

zolgáju (Komán Judit, Megyeri Zoltán)

Takarítás (Epres Attila, Berek Kati)

Elvarázsolt testvérek (Szász Andrea, Csonka Anikó, Bárdos Margit, Tunyogi Péter, Bókái Mária)

Két hétfő emléke (Szatmári György, M. Horváth József)

Charley nénje (M. Horváth József)

Fehér házasság (Kátai Endre)

tükrében

lyüket, de egyben beletörődnek a "megváltoztathatatlan rendetlenségbe. Egymás között kialakult apró kis játékaik vannak. Hosszú évek óta együtt dolgoznak, törődnek is a másikkal, mégsem ismerik igazán egymást. Értenek ahhoz, hogy elviseljék a reménytelenséget. Örökké ismétlődő változatosság, izgalom az életükben a főnök látogatása a műhelyben. Előtte falaznak egymásnak. A kis térben jól átélhetjük, amint felborul a rend. A főnök ki akarja rúgni az egyik munkatársukat. Csendes László (Gus) az előadás legjobbja, éktelenül üvölt, nagyokat ugrál, attól félhetünk, hogy féktelen indulatában minket is legázol. Aztán jön a telefon, meghalt a felesége. Föltolja a kalapját, elhalkul, Agárdy Ilona (Ágnes) a kezébe adja a holmiját, a táskáját. A hatalmas ember rázkódik a szenvedéstől, de még van ereje arra, hogy megkérdezze a visszatért munkatársától, hogy mi történt a főnöknél. Egyvalakinek, Sziki Kámlynak (Bert) sikerül kitörnie ebből a mindennapi pokolból. Döbbent csend, és hosszú vastaps zárja az előadást. (Bóta Gábor: Négy Miller-bemutató, Kritika 1988. augusztus)

*

Odakint rekkenő nyári délelőtt volt, odabent valamivel enyhébb rekkenés, sok-sok gyerek és majdnem ugyanannyi felnőtt. A jó hangulatú, teltházas előadás, az eleddig áthalláshoz szoktatott felnőttfüleket is megörvendeztette. Igaz, hogy ami e mesejátékon szó szerint áthallatszott, azt hallgatózás nélkül is ideje lenne hallani. Szeretet, hűség, igazság, és igazságosság, s hogy mindez győzi a gonosz ármányt — ha igaz lehetne, nem lenne mesejáték... (Várhelyi András: Ereszt a bárány! Nők Lapja, 1988. augusztus 20.)

*

Csendes László festője nyomasztóan egyedül van egy vázvilágban, képkincsek között. Körülötte minden csak keret. A fagerendákból ácsolt ház éppúgy, mint képeinek rámái. A keretbe bárki belehelyezhető, bárki odaképzelhető. Csendes kitölti ezeket a kereteket. Úgy népesíti be a kis szobát, hogy az álmok mögül is kitessék: minden csak elképzelt, festett művészi látomás. A valóság az, hogy talicskán hordja a városba a képeit, s hiába kínálja egyre olcsóbban, nem kellenek senkinek. A színész kompozícióba rendezi a dramaturgiailag szétszaladó, sokszor önmagukat ismétlő gondolatokat. Átütő ereje, lendülete, hite van a játékának. Kétség- beesett pillanatain is átsüt elhivatottsága, mint ahogy a Napraforgó című képet nézegetve meg is fogalmazza: „a napraforgó halála pillanatáig szembenéz a nappal, pedig élete közepén már megsejti, hogy megölni akarja a nap.” Ezért aztán a néző nemcsak elidőzik Csendes Van Gogh-portréja előtt, de meg is veszi. (Csizner Ildikó színházi jegyzetei, Új Tükör 1988. augusztus 21.)

A társulatépítés

— Mielőtt a színházzal foglalkoznánk, hiszen Gáli László a színház igazgatója itt ül velem szemben, néhány mondat arról, hogy Bródy Sándor, hogy csak a leghíresebbeket említsem, és Gárdonyi Géza hosszú ideig itt élt. Bródy fiatalkorában, Gárdonyi pedig ide húzódott vissza, és őt egri remeteként ismerhette az ország. Hát a színházról akkor valamit. Nagyon sokáig nem volt önálló társulata a városnak, a Szarvas fogadóban, ami később laktanya lett, ott léptek fel, ott tartottak színházi előadásokat. De hát ilyen nagyságok fordultak itt meg, mint Egressy Gábor, Lendvay Márton, Latabár Endre, Pálmay Ilka, Rákosi Szidi, Jászai Mari, csak néhányat említsek. Nem tudom Gáli László tudja folytatni a sort?

— Remélem, ha egy évtized múlva újra találkozunk, akkor már olyan neveket sorolhatunk el, akik a tavalyi szeptemberi évadkezdéssel ismét megalakult egri Gárdonyi Géza Színház saját neveltjei, s akiket a közönség ugyanúgy szívébe fog zárni, mint ezeket a nagy neveket. (Részlet a Napközben adásából, 1988. június 6. Petőfi, 9.05).

— Első történelmi drámája, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, sokszor színre kerül. Hogyan született ez az alkotás?

— Ezt á darabot nagyon olyan pillanatban írtam, amikor szükség volt rá. Ha végveszélybe került a „porszem igazsága”, akkor odavesznek értékeink. Ma sem kopott meg mondanivalója: ez a gondolat fájdalmasan csap végig Európának ezen a táján.

— Mi tagadás, féltem, remegtem magámban, mikor hírét vettem, hogy bemutatják itt. Nem volt egyenes ugyanis az útja: sikerek és kudarcok között bukdácsolt a dráma. Nem mindenütt tudták a lényegét megmutatni. Itt szerencsére azt a darabot láttam, amit én megírtam. A társulat nem a saját esztétikáját adta vissza azon a címen, hogy megrendezi. Ilyennek óhajtottam magamban, s azt is láttam, amit elképzeltem.

— Talán meglepően is hangozhat ez az olvasónak, nézőnek. A műből elég világosan kivehető, hogy a szerzőnek milyenek az elképzelései. Hogy lehet ezt másképp értelmezni?

— Itt Egerben ragaszkodtak a szöveghez, ami nem teljesen fedi a dramaturgiai követelményeket. De hát sokszor az érzés, a gondolat fütyül arra, hogy belepréseljük valami szigorú rendbe. Amikor először Harag György — azóta elhunyt — kiváló rendezővel színpadra vittük a Lócsiszárt, sikerült több tanulságon át végül a mi létünkről számot adni. Attól is tartottam, hogy Eger messzi van Marosvásárhelytől: más égbolt van felettünk. Elmelegedő szívvel tapasztaltam, hogy kél föl a színpadon és a közönségben két összehajtó gondolati építmény. Megnyugtatóan hatott rám ez az érzés. („Nincs más égbolt felettünk” — beszélgetés Sütő Andrással, a Népújság 1987. XII. hó 5. számából).

A patinás város színházi élete 1788-ban, tehát kereken kétszáz éve kezdődött, akkortájt még német színészekkel. Az első ottani magyar társulat az 1815-ben Pestről szétszéledő színjátszó társaság egyik töredéke volt. A színielőadások eleinte a katonai nevelőintézetben, később a Szarvas vendéglőben és a kaszinó nagytermében folytak. Olyan művészek léptek fel benne, mint Déryné, Latabár Endre vagy Krecsányi Ignác. Az első önálló egri kőszínházat 1904. augusztus 20-án nyitották meg. Hosszú éveken át a miskolciak vagy a debreceniek nyári állomásaként szerepelt. Önálló társulatot 1955-ben kapott, akkor jutott jelenlegi nevéhez is. 1965-ben épületét lebontották, és helyébe újat emeltek, de megszűnt önálló társulata. Eger lakossága ebbe nem nyugodott bele, így tavalyelőtt egy próbaszezonnal újból beindult a színházi szervezet, és az elmúlt évadban Gáli László igazgató vezetésével a színház már sikeresen működött. (Füles 1988. július 15-e, részlet Kristóf

Károly írásából.)

*

Az eddigi harlekines előadásoktól éppen ez különbözteti meg a mostanit, hogy a palettára egy újabb szín kerül: a színpadi dal. Ezzel újabb bizonyságát adja az együttes sokoldalúságának, erejének. S mert szíwel-lélekkel igyekeznek megmutatni a mondandót, egy minden ízében erőteljes, hangulatos produkció születik. Végső kicsengésében az ellentétek gyökerét, a feszültségek okait magyarázza a kicsiknek a darab, s ezzel erősíti világlátásukat, s közben remekül szórakoztatja őket.

A rendező, Székely Andrea kitűnően mutatkozott be. A történetet egységesen, szervesen dolgozta fel. Remek a díszlet és a báb: Orosz Klaudia munkája.

A Harlekin Bábszínház egyre jobban megmutatja „oroszlán- körmeit”, azt, hogy minden nehézség ellenére megállja profiként a helyét. Egyre szervesebben beépül a Gárdonyi Géza Színház művészi arculatába, saját színeivel gazdagítva azt. Külön öröm, hogy M. Horváth József személyében az anyatársulat is képviseltette magát, igazolva az egységben rejlő előnyöket. (Népújság, 1987. december 28.) *

Az egriek büszkék színházukra, esernyők alatt kucorogva lesik a varázst, ami különös akkumulációban, esőtől támogatva végül nem marad el.

Ebbe belejátszhatott, hogy mégis új arcokkal ismerkedhetett a közönség, Gáli László az új tagokat is csatasorba állította, mintegy bemutatva őket, és elég nehéz darabot is választott mércéül...

A társulatépítés egész periódusában az egri színház már többször bizonyította életképességét, és a bizonyítás ezúttal sem maradt el. Fiatalos, lendületes társulat, amelyben — a darab okán is — a közösségi munka egyelőre fontosabbnak látszik. (Film Színház Muzsika, Bulla Károly kritikájából a Két úr szolgájáról.)