Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. október 15., szombat

PANORÁMA

5

Egy feladatterv — és ami kimaradt belőle

Élénk vitákat váltott ki az az ifjúságpolitikai feladatterv, amelyet az Állami Ifjúsági és Sporthivatal állított össze a kormánynak, s amelyet — megszorításokkal — a Miniszter- tanács el is fogadott.

Már az előzetes egyeztető beszélgetéseken kiderült: abban egyetértenek a KISZ, a SZOT képviselői, az Országgyűlés ifjúsági és sportbizottságának legtöbb tagja — vagy mint utóbb kitűnt: a kormány is, hogy sokat markol a feladatterv. Úgy ítélték meg: jó volna, ha mindez megvalósulhatna, de nem jó terv az irreális terv. Ezt pedig annak minősítették — hiába hangsúlyozta az ÁISH elnökhelyettese, hogy az egyelőre megvalósíthatatlan intézkedéseket iránymutatásnak is föl lehet fogni, a „merre tovább” kijelölésnek —, ugyanis jól látszott, hogy a kitűzött feladatokra egyszerre nem jut pénz.

Milyen javaslatokról van is szó? A helyzetelemzés — amellyel minden olvasója egyetértett — alapján az ÁISH szakemberei valószínűleg úgy okoskodtak: ha a fiataloknak nincs lakásuk, viszont állásgondjaik vannak, már csak azért is, mert nem megfelelő a képzettségük, ha egészségük könnyen megromlik, akkor ezen a területen kell a leggyorsabban orvosolni a bajokat. Vagyis lakás kell, munkahely, átképzés, ahhoz támogatás, a vállalatok igényeihez alkalmazkodó oktatás, szabadidős és sportolási lehetőségek. Mindehhez viszont intézmények, építkezések, anyagok, szakemberek, szóval pénz, pénz. Éppen az, ami nincs.

A KISZ és a SZOT azt hangsúlyozta: válasszon ki az ÁISH a feladatok közül néhányat, s azokra koncentráljon. Például az oktatásra,

amely hozzájárulna a foglalkoztatásbeli feszültségek oldásához is.

A kormány is sokallta a javaslatokat: lefaragott hát belőlük. Illetve így nem pontos a fogalmazás: a feladatterv átalakítását az ÁISH-ra bízta. Döntsék el ők, mit lehet mellőzni, mit későbbre halasztani. A kormány másik útmutatása a terv átdolgozásához a javaslatok időbeli korlátozására vonatkozott, vagyis, hogy csak az 1992-ig terjedő időt ölelje föl a program. A feladatterv karcsúsítása már folyik, egyelőre azonban az ÁISH illetékese óvatosan fogalmaz, ha arról esik szó, mi marad a dokumentumban. A Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal és az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium képviselőivel egyeztetik: mirejut pénz. Any- nyi bizonyos, hogy a lakáshelyzet átfogó megoldása, az alap- és középfokú okatás fejlesztése még váratni fog magára. Sajnos.

Föltehetjük persze a kérdést: ha eredeti alakjában, változtatás nélkül elfogadja a kormány a feladattervet, s egyes pontjai meg is valósulnak, akkor számottevően javulna-e az ifjúság helyzete? Minden fórumon elhangzik: az ifjúságpolitika elválaszthatatlan a társadalom- politikától. Akkor viszont elszigetelt intézkedések hozhatnak-e átütő eredményt?

Bár azsenj lehet mellékes, mit tekintsünk eredménynek. Kéri László politológus egyik előadásában az hangsúlyozta: szembe kell néznünk azzal, hogy már az is siker, ha annyit tudunk tenni, hogy az ifjúság helyzete ne romolják tovább a mostani ütemben.

R. A.

Polgárvédelmi kiállítás Hatvanban...

A hatvani városi polgárvédelmi parancsnokság — élvezve a helyi MHSZ, néphadsereg, Munkásőrség, és a Vöröskereszt támogatását — kiállítást rendezett a „Liszt Ferenc” Vasutas Művelődési Házban. A „Nyugalmunk érdekében” címmel rendezett tárlat minden olyan eszközt felvonultatott, melyek hasznos ismereteket nyújtottak, az állapolgároknak.

Ismerkedés a gázálarccal...

(Szabó Sándor felvétele)

A bérreform útvesztői

Az újabb kori bérszabályozás történetében másodszor ismerték el hivatalosan is, hogy a bérpolitika — a maga eszközeivel — egyedül nem garantálhatja a vásárlóerő tervezett és kívánatos keretek között tartását. A felismerés először — meglehetősen óvatos formában — 1985-ben vezérelte az akkori rövid életű, mert politikai okokból villámgyorsan megbuktatott kereset- szabályozást. Ezután az iménti tétel néhány évig ismét feledni- való volt, hogy most megint és a korábbiaknál jóval határozottabban fogalmazódjék meg.

Erre épül a jövő évi bérmechanizmus, amely — s jobb ezt egyenesen kimondani — aligha jelenti a korábban beharangozott bérreform indítását. Vagyis jövőre, minden ezzel kapcsolatos elhatározás ellenére nem lesz bérreform — legalábbis az eddig elképzelt formában nem —, viszont lesznek fontos változások a bérpolitikában és a bérmechanizmusban.

E változások közös lényege, hogy gyakorlatilag megszűnik a mai értelemben vett bérszabályozás, s méginkább megszűnik a bevezetése pillanatától tarthatatlannak látszó központi bér-reguláció. Közös lényege a jövő évi változásoknak az is, hogy az akkori bérmechanizmus valójában egy sor kompromisszum eredményeként működő öszvér megoldás lesz, hisz alkotórészei között felfedezhető valamiféle kezdetleges érdekegyeztetés éppúgy, mint az ugyancsak valamiféle teljesítménykövetelmény, illetve teljesítménymutató alkalmazása.

Vezetői érdekeltség, társadalmi nyomás

Ami az érdekegyeztetést illeti: a kormány, a SZOT, a Gazdasági Kamara és a szövetkezeti érdek- képviseleti szervezetek úgynevezett "makró-szinten” állapodnak meg az átlagbérek lehetséges alakulásáról. E megállapodás során természetesen figyelniük kell a nemzeti jövedelem várható növekedésére, az általános gazdasági helyzetre, az adósságszolgálati terhekre, a fejlesztési és beruházási kötelezettségekre, s csakis ezek mérlegelése után körvonalazódhat, hogy miként alakulhatnak a reálbérek.

Ami pedig ama bizonyos ’’teljesítménymutatót” illeti: vállalkozói nyereségadó terheli a bér- növekményt is. Azok a vállalatok és szövetkezetek, amelyek kisebb bérnövekedést valósítanak meg, mint amekkorát a hozzáadott érték és a bérek alakulása közötti viszonyra vonatkozó normatív mérték meghatároz, adóvisszatérítést kapnak. Az érdekegyeztetés során meghatározott bérnövelési lehetőséget túllépő gazdálkodó szervezetek vezetőinek prémiumát viszont vagy csökkenteni kell, vagy teljes egészében meg kell vonni.

Ily módon tehát a vezető személyes ’’érdekeltsége”, hogy ne engedjen a korábban és manapság is oly sokat emlegetett társadalmi nyomásnak, mert ha ennek nem képes ellenállni, akkor engedékenységét a saját pénztárcája bánja. (Nem annyira gazdaságpolitikai, inkább etikai kérdés annak mérlegelése, boncolgatása, hogy mennyire nevezhető ez korrekt eljárásnak akkor, amikor a reálbérek drasztikusan csökkennek...) A módszer persze másként is kommentálható, hogy tudniillik: a vállalati vezetők személy szerint abban lesznek érdekeltek, hogy csak olyan bérnövekedést támogassanak, amely nem hat kedvezőtlenül a vagyonarányos tiszta eredményre, vagyis amelynek megfelelő a nyereséghozama, és nem csorbítja a felhalmozási és a vagvongya- rapítási lehetőségeket. Ám ez is csak azt jelenti, hogy mindenképpen tartózkodni fognak az olyan bérnövekedéstől, amely az egyébként nekik járó kiérdemelt prémium csökkentését, vagy megvonását okozná.

A bérmechanizmus és a szakszervezetek

Kérdés ezek után, hogy mi szerepe lesz a vállalati szintű — az igazgató és a szakszervezet közötti — érdekegyeztetésnek? Kérdés ez legfőképpen azért, mert a szakszervezeti bizottság tagjai között általában ott vannak a különböző beosztásokban dolgozó gazdasági vezetők is, akik aligha fognak a saját jövedelmüket veszélyeztető egyezségre törekedni — részben saját magukkal.

Annyit azért még a jövő évi bérmechanizmusról, hogy megszűnik a bérklub intézménye, vagyis felednivaló lesz az a kezdeményezés, amelynek pedig még nem is olyan régen, a hivatalos dokumentumokban is nagy szerepet szántak a bérliberalizáláshoz vezető úton. Ugyancsak megszűnnek — legalábbis a ki tudja hányadszori elhatározások értelmében — az eddig különböző megfontolásokból osztogatott bérpreferenciák. S azok a gazdálkodó szervezetek, ahol a bértömeg egy meghatározott ösz- szegnél — a jelenlegi elképzelések szerint 10 millió forintnál —

nem nagyobb, mentesülnek a bért alakító mechanizmus egyes elemeinek hatályai alól, vagyis a kicsiknél minden eddiginél egyszerűbb lesz a bérezési gyakorlat. Csak győzzék adóval...

A vázolt bérmechanizmus — amelynek központjában változatlanul a kereslet szabályozása áll — alig néhány hete került nyíl-, vánosságra és máris sokakban megfogalmazódott a kérdés: mi ebben a mechanizmusban a reformértékű lépés? És egyáltalán: lesz, lehetséges jövőre bérreform?

Sokan úgy tartják — és nem csak a szakszervezeti berkekben —, hogy ez a mechanizmus nem más, mint a vállalat adóviselő képességére épített, meghatározott teljesítménymutatóhoz kötött bérszabályozás, s még akkor sem tekinthető a bérreform apró, első lépésének, ha nem mellőzi a makroszintű érdekegyeztetést. Egyes hírek szerint a szakszervezetek annyira nem tartják komolynak az efféle ’’érdekegyeztetést”, hogy állítólag nem is óhajtják követni ezt a gyakorlatot, mondván, ilyen körülmények között nincs miről és nincs kivel tárgyalni. Mert például a kamara megfelelő tagozatai még nem is léteznek, márpedig a kormányzati és a vállalati szint között közbülső, ágazati érdekegyeztetésre is szükség lenne. Az államigazgatásnak erre az a válasza, hogy az ilyesfajta tárgyalásokhoz a szakszervezetek szerveződési rendje nem alkalmas.

Ösztönzés vagy követelmény

Való igaz: a korábban megálmodott, ’’alulról építkező” érde- kegyeztetéses bérmegállapodásnak szinte valamennnyi feltétele hiányzik nálunk. Ezt bizonyos kutatóhelyek jó előre jelezték, már akkor, még csak halvány ötlet formájában fogalmazódott meg, hogy a politikailag is garantáltjövő évi bérreformnak ebben a formában kellene megvalósulnia. Ám e jelzésekre senki sem figyelt, és a nagy energiával elindított előkészítő munkálatok végül is azért lassultak le, mert az államigazgatás, és feltehetően a politikai vezetés is belátta, hogy a bérreform sokkal bonyolultabb annál, semmint január elsejével nagy hirtelen meghirdethető legyen az érdekegyeztetésen alapuló bérmegállapodás.

De nemcsak az a gond, hogy ki kivel tárgyaljon az esetleges alsó- közép-és felső szintű érdekegyeztetések során, mert az efféle bérreformnak szinte minden lényeges és kevésbé lényeges feltétele hiányzik. Mindenekelőtt a pénz. Semmi jele, hogy belátható időn belül változna a korlátozó, elvonó jellegű egyensúlyi politika. Következésképpen a bér — mint eddig négy évtizeden át — változatlanul olyan maradvány, amivel mindenekelőtt spórolni kell és spórolni is fognak, nem érvényesítve azt az egyszerű törvényszerűséget, hogy a bérnek mindenekelőtt a teljesítményösztönző szerepét kell kihasználni ahhoz, hogy a munkavállalók elé valóságos és kemény teljesítmény-követelményeket állíthassunk.

Mindez csak azért említésre méltó, mert minden ezzel kapcsolatos agitáció ellenére is a munkavállalók igenis jelentős bérnövekményt várnak a bérreformtól; nem a bérliberalizálás valamikori lehetőségét, ígéretét, hanem több pénzt! Legalább megközelítően annyit, amennyivel valamelyest ellensúlyozható a mind jobban meglóduló infláció. Márpedig ez a bérreform nem ígérhet, nem is ígér, még annyit sem, amennyivel korrigálhatok lennének a manapság már agyontorzított bérarányok. Márpedig enélkül nincs és nem is lehet bérreform.

Januártól bérvita?

Nem kedvez a bérreformnak a személyi jövedelemadó jelenlegi rendszere sem, hiszen — minden ellenkező meggyőződéssel szemben — ez az adórendszer nem ösztönzi a teljesítménynövekményt, éppen a túlzásba vitt progresszivitásával. Kérdéses, hogy a jelenlegi politikai helyzet — amelynek egyik meghatározója az életszínvonal folyamatos és a jelek szerint egyelőre megállíthatatlan csökkenése — kedvez-e a radikális bérreformnak?

E kérdésekre csakis egyszavas válasz adható: aligha. S'íjgy látszik, hogy e válasz kikerülhétet- lenségét azok is fölismerték, akik kidolgozták a jövő évi és valóban nem reformértékű bérrúechaníz- ' tiitast Jéfe ázök rs, ákitt ezt az äjhbb, se hideg, se melég változatéit jóváhagyásukkal szentesítették. Persze, ettől függetlenül is úgy hírlik, hogy a közeli hetekben mégiscsak elkészül valamiféle reformkoncepció, sőt vitára is bocsátják, és januártól majd meg is hirdetik.

S ezzel kapcsolatban az utolsó kérdés: szabad-e ily módon diszkreditálni a bérreformot? Nem lenne-e célszerűbb és politikailag is hasznosabb, ha az egészet elhalasztanák akkorra, amikor legalább e reform elemi feltételei megértek?

Vendégség

VÉN KONTINENSÜNK JÓLÉTI ÁLLAMÁRÓL BESZÉLTE ismerősöm, hogy ott miként fogadták delegációjukat nem túlságosan régen. Mint emlegette: eszükbe sem jutott a csinnadrattás köszöntés az érkezéskor, nyoma sem volt várakozó díszes bizottságnak, vagy akár csupán egyetlen tagjának is, s a repülőtéren természetesen nem várt rájuk szolgálati kocsi. A meghívón közölt helyre — a szolid szállodába — taxin, saját költségükre kellett utazniuk, s mondani sem kell: a fuvardíjon kívül a szoba ára is az ő zsebüket nyomta. Aztán — kongresszus ide, kongresszus oda — persze, a nagy trakta is elmaradt. Aki a szünetben — a jobb lakoma reményében, — fitymálva hozzá sem nyúlt az érdekes, jópofa, de kevésbé étvágygerjesztő előételnek tekintett sajátos szendvicsféléhez, az bizony éhes maradt. Mert mást, később sem kapott. Igaz, abban az országban az efféle kongresszusok évente vannak, s tényleg csakis a munka eseményei.

Szóval, valahogy igy idézgette külföldi élményeit az itthoni várakozás unalmas perceinek gyorsabb mulatására — mivel, hogy a hazai luxusbuszon éppen az említett országból, igen lassan ért vendéglátóihoz a külföldi küldöttség. Körülötte tele volt az asztal finomságokkal, puszta látványuktól is összefutott a nyál az ember szájában. Pedig a helyszín csupán az első állomása volt a magyaros vendégségnek. Mondhatni: mindössze az út porának leöblitésére, feledtetésére ültek az abroszhoz. Ha úgy tetszik: csak tízóraizni. Mivel az ebéd s a még pazarabb vacsora — természetesen jóval ezután következett. Nem beszélve a közbülső ’’szusszanásokról”, megállókról.

Jóllehet — mi aztán éppen, hogy nem vagyunk még egy jóléti állam. S főleg mostanában másképpen megy a sorunk, mintsem, hogy megengedhetnénk magunknak akár a legszolidabb dínom-dánomot.

Persze — hajói meggondoljuk, s elfogadjuk a házigazdák mentegetőzését — nem is volt ez semmilyen mulatság, végeredményben igencsak messze állt a szokottabb rongyrázástól. Ha úgy tetszik: mindösz- sze egyszerűbb terítésnek nevezhetjük. Olyannak, amely kijár a barátnak akkor is, ha nem kongresszusra hívjuk, hanem pusztán egy köznapibb látogatásra, tapasztalatcserére. Mivel, hogy mi igenis, szeretjük azt, aki ránk kiváncsi, hozzánk jön, megtisztel érdeklődésével. S -, hogy úgy mond — nem árt, ha a külföldi igy lát bennünket, ilyen hírünket viszi. Az eszem-iszom, meg a menet közben vagy a búcsu- zásnál adott ajándék, úgyszólván a legkevesebb, amit tehetünk érte. Hogy az ingyenes közlekedésről, netalán szállásról s a programba iktatott változatos szórakoztatásról már ne is beszéljünk!

A legkézenfekvőbb. Mint az is, hogy holmi hivatalosabb szóváltással lehetőleg nem terheljük messziről jött látogatóinkat. Jószerével még alapvető ismereteinket sem bővítjük egymásról, nehogy bárkinek is fárasztó legyen a várva várt találkozás. Untig elég, ha kölcsönösen mosolygunk s szüntelenül esszük,isszuk, ami az asztalra kerül.

MERT KERÜLNI, MÉG KERÜL, akármennyire is nyakunkon vannak már az inségesebb esztendők. Csak ’’kigazdálkodjuk”, elspóroljuk valahonnan, de a világért sem ’’égünk”.

Tartjuk, mondjuk. Eszünkbe sem jut, hogy hátha, mégis... Talán összesúgnak a hátunk mögött, megmosolyognak bennünket, elitéinek, megvetnek minket, felszínesnek találják, cseppet sem tartják komolynak fennen hirdetett, annyit emlegetett barátságunkat. Hiszen úgy is ismerik gondjainkat, bajainkat, ha nem soroljuk, éppen csak érintjük vagy szinte teljesen elhallgatjuk. Hamar észreveszik, hogy a túlzsúfolt program egyféle praktikus kibúvó is lehet a mélyebb eszmecseréből, nem annyira a közeledést, mint inkább a távoltartást szolgálja. S ez pedig minden, csak nem őszinte barátság.

Valójában csak átitatjuk magunkat az ilyenféle látogatásokkal, találkozásokkal. Csupán hisszük, hogy megnyeijük egymást, legkedvesebb élményeinket gyarapítjuk, jó hírünket öregbitjük. Mert igazából szó sincs erről, éhesen kelünk fel a legpazarabb asztaltól is s bizony hamar elfelejtjük a másikat. Nyoma sem marad bennünk az élménynek.

Szükség van-e erre akár egy rangosabb megbeszélésen, konferencián, kongresszuson is? Aligha. Több,sokkal több tartalommal kellene hát megtölteni még itthoni vizitjeinket is, nem még azokat, amelyek külföldiekkel közösek. Egy-egy delegáció érkezése, fogadása, kalauzolása jelentsen mindig nagyobbat a puszta szórakozásnál, erősítse szüntelenül az igazi barátságot. Azt, amivel az egyik szinte mindenre kész a másikért, tiszta szívvel, jó szándékkal, határozott akarattal, cselekvéssel osztozik a gondon, segít a bajban, s örül a legkisebb eredménynek is, ha sikerül.

Elsősorban ez legyen a cél — s minden egyéb csak másodlagos, so- kadrangú, lényegesen kisebb jelentőségű. Kerüljön, persze, hogy kerüljön azért továbbra is ez, vagy az asztalunkra jjjjusson idő a kikapcsolódásra, pihenésre — de mindig úgy, hogy senki se kapjon tőle csömört. S sohasem nyújtóztassuk legkedvesebb vendégeinket sem tovább, mint ameddig az a bizonyos takarónk ér.

LEGALÁBB IS NAPJAINKBAN...

Gyóni Gyula

A tablók előtt...