Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-07 / 214. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 7., szerda A népművelők napján kaptak kitüntetést Hivatásuk megszállottái A Népművelők napján Gusz- manné Nagy Ágnes a Heves Me­gye Művelődésügyéért kitüntető oklevelet kapta, dr. Balázs Sán­dor a Szocialista Kultúráért ki­tüntetésben részesült. A véletlen úgy hozta: azon túl, hogy mind­ketten magas elismerést mond­hatnak magukénak, van még egy közös vonásuk. Örömmel, őszinte belefeledkezéssel beszél­nek munkájukról, ám magukról, magánéletükről alig hajlandók valamit mondani. Szerény em­berek tehát. Igaz, ahogy a mon­dás tartja: van nekik mire... * Nagy Ágnes a megyei könyv­tár helyismereti könyvtárosa. Pe­dagógus diplomával került az in­tézménybe több mint tíz évvel ezelőtt, majd mialatt gyesen volt a kisfiával, az ELTE-n a könyv­tárosi oklevelet is megszerezte. Bár a bibliotékában az 50-es évek óta gyűjtik a szűkebb ha­zánkra vonatkozó dokumentu­mokat, ez az anyag csak 1980- ban, egy szolgálati lakás átalakí­tásával került méltó helyre. Bár azóta is problémát okoz, hogy egy részét máshol kell raktározni az egyre égetőbb helyhiány mi­att, melyre azonban sajnos a pénzszűke miatt nem várható gyors megpldás. A nyolc évvel ezelőtti fejlesztést így is becsül­nünk kell, hiszen lehetővé vált a gyűjtemény közkinccsé tétele, rendszerezése, feldolgozása. Ez szinte végtelen munkának minősíthető, hiszen folyamato­san érkeznek az új szerzemé­nyek, így aztán itt nemigen lehet unatkozni. Beszélgetőtársam otthonos mozdulatain is látszik: kedvére való ez a kis birodalom, tudja, mi hol található benne, és tisztában van munkája fontossá­gával is, azzal, hogy az idő előre­haladtával az itt tárolt egyre sza­porodó információ mind értéke­sebbé válik. Itt érezhető csak iga­zán, amit múlandó életünk vé­delmében igyekszünk nem tudo­másul venni: hogy milyen gyor­san fordul múlttá, történelemmé a jelen. Mi minden található a polco­kon? Olyan kiadványok, sajtó­termékek és nyomtatványok, amelyek helytörténeti érdekes­séggel bírnak. Egri, Heves me­gyei szépírók könyvei. Több mint 6 ezer képeslap. Diapozití- vek és fényképek, sőt újabban vi­deofelvételek is. Mindezt szeret­nék számítógépbe vinni, hogy könnyebben lehessen használni, de a Commodore 64-es már ke­vés. IBM-computer kellene, s re­mélik, lesz is. S hogy kik kíváncsiak minder­re? Naponta úgy tíz-tizenöten kopogtatnak az ajtón. Helytörté­nészek, akik város- és község­monográfiákat, üzem- és intéz­ménytörténeti dolgozatokat ír­nak. Honismereti szakkörösök, vetélkedőre készülő diákok, szakdolgozatot készítő közép- és főiskolások. „Egyszerű” olva­sók, akik érdeklődnek a múlt „első kézből” való dokumentu­mai iránt. Végül, de nem Utolsó sorban párt és állami intézmé­nyeink munkatársai, akik gyak­ran kérnek háttéranyagokat egy- egy adott témáról. Egyetlen, ám nagyon is érthető „hátránya” van e részlegnek: az itt lévő könyvek különleges védettségük miatt nem kölcsönözhetők... A mozgékonyabb életformát kedvelők bizonyára nem szíve­sen vállalnák ezt a csöndes, de nagy koncentrációt és aprólékos figyelmet, türelmet igénylő mun­kát. Mégsem lepődhetünk meg, amikor Guszmanné mosolyogva mondja: sok sikerélményhez jut­tatja választott hivatása. Hiszen itt egyértelműen mérhető ered­mény, ha megvan a keresett könyv vagy más dokumentum, ha sikerül új tippeket, ötleteket adni, egyszóval szolgáltatni és segíteni. Szabad idő? Nos, ide sorolja riportalanyom a 7-es számú egri pártkörzet letéti könyvtárának kezelését. Azért jut idő a család­ra is. Mozi- és színházlátogatást, kirándulást szerveznek pihente­tő programul. Ám este ismét elő­kerülnek a könyvek: elalvás előtt szükség van még egy kis olvasás­ra, hogy teljes legyen a nap... * Dr. Balázs Sándorral, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola ne­veléstudományi tanszékén talál­kozom, még a vakáció idején. Nyáron ez meglehetősen szokat­lan egy padagógustól, ezért rá is kérdezek: nem lenne jobb most a félhomályos tanári szoba helyett valami fürdésre csábító víz part­ján ülni? Bizony, ez nagyon kellemes lenne, annál is inkább, mert a vi­zek iránt gyermekkorától vonzó­dik, s a Tisza partjára rendszere­sen lejár a családdal ma is, vilá­gosít fel a tanár úr. Ám a nyarat ezúttal munkával töltötte. Nem ment szabadságra, ehelyett pub­likációkat készített, a kandidátu­si dolgozatát írta. íme, máris egy momentum, ami a kitüntetés té­nyét magyarázza, gondolom, már jön is a következő. Mert ki­derül, hogy pedagóguspályára lépése óta a közösségek alakulá­sa, alakítása, az egyén fejlődésé­ben játszott szerepe érdekelte leginkább, s így kapcsolatba ke­rült a közművelődéssel is. Szomolyán, ahol négy évig ta­nított, majd tizenkettőig igazga- tóskodott, irányítója, tevékeny alakítója volt e területnek és igyekezett megteremteni az opti­mális feltételeket is. 1981-ben* amikor a tanszékre került, még több szálúvá vált kötődése a köz- művelődéshez. Egyrészt oktatja­neveli azokat a fiatalokat, akik diploma után majd ebben a szfé­rában dolgoznak, másrészt társa­dalmi munkásként is jeleskedik. Aktív tagja a TIT-nek, a Mis­kolci Akadémiai Bizottságnak, a Heves Megyei Pedagógiai Társa­ságnak, rendszeres előadója a megyében működő Családi kör kluboknak. Emellett tiszteletdí­jas tanár az oktatási igazgatósá­gon, ahol agitációs és propagan­da kérdésekkel foglalkozik. Mostanában a tehetséggon­dozás kérdése is egyre jobban ér­dekli, így nem csoda, hogy kan­didátusi munkája a közösség és a tehetség problematikáját egya­ránt boncolgatja. A megyei népi kollégiumok lakóinak, a fényes szelek nemzedékének történetét dolgozta fel számos, eddig ke­vésbé ismert tényt tárva fel eb­ben az olykor még gyanakvással kezelt kérdéskörben. 1946 és 1949 között öt ilyen intézmény működött Eger, Gyöngyös és Hatvan városokban, máig érvé­nyes tanulságokkal. Ez is közre­játszott abban, hogy a házi vitán pozitív értékeléseket kapott a kollégáktól a dolgozat. A tervek szerint novemberben az akadé­miai védésre is sor kerül. Az egész napos szellemi mun­kát, a családdal együtt töltött hét végi pihenés, illetve a hobbitelek művelése ellensúlyozza. Ez utóbbit olyan sportnak tekinti, amire a sok ülés után van és még hasznot is ad. Huszonhárom éves pálya van már mögöttem, mondja, talán ennek szól ez a mostani elisme­rés. Bár úgy vélem, nemcsak én kaptam, az intézménynek is szól és minősíti a kollektívát, mely­nek tagjaként eredményeim megszülettek... (koncz) A tűnő emlékezet álomképei Gross Arnold igazsága „Mi az emlékezet? (Szépen nyíló virág.) Ha gondját viseled, (éled, nyílik tovább.) De ha gondjaidat levetetted róla, (el­hervad, elszárad,) mintha nem lett volna.” Gross Arnold óarany kötésű emlékkönyvében olvashatjuk e szentimentális sorokat. A festő, aki minduntalan az emlékek kertjében sétál, megengedheti magának, hogy ily módon játsza­dozzék a szavakkal. Egész lé­nyét, művészetét áthatja a homo ludens-i szenvedély. Miért is vár­nánk mást tőle, amikor vele ta­lálkozunk. A miniatürizált álom­képek varázslója mintha titkok tudója lenne. Amikor megkér­deztük tőle, hogy az életét, mű­vészetét átható játékosság mi­ként találkozik sorskérdésekkel, legújabb alkotásaira mutatott: ”Rajta van minden a képeimen ”. Úgy tűnik, mintha titokzatos- kodna. Pedig nyűt, barátságos. Felháborodik, ha valahol a világ­ban brutalitást, erőszakosságot észlel. Órákon keresztül töpren­günk a szülőföld, Nagyvárad és környéke sorsán. Aztán hirtelen arról szól, mit jelent a nagyváros forgatagában élni annak, aki haj­danán olyan nagyon természet­közeiben létezett. A különleges lebegésű, fátyo­los rajzok netán egy kellemesebb emberi lét álomképei? A régmúlt idők hangulatát árasztva talán a jövőkép bontakozik ki? Gross Arnold meghallgatja a néző me­ditáló szavait, s aztán azt mond­ja, hogy itt nincsen semmiféle csoda. „Ilyennek születtem, ilyennek látom a világot, s ezt próbálom megfogalmazni sajá­tos eszközeimmel”. S ahogyan múlik az idő, kör- bejáijuk a világot. Múlt és jelen összefonódik. Mégiscsak sikerül műhelytitkokat ellesni. Mert ki gondolná, hogy a finom mívű rézkarcok nagyító alatt szület­nek? Hogy a művész is lehet ma­tematikai pontossággal igényes? Alkat kérdése, ki hogyan fest. Dürer, Rembrandt ig nagyon aprólékosan dolgozott. Bíztat, hogy számoljuk csak meg: hány énekest találunk a Madarak kertjében! Pedig amikor a képre pillantunk, nem a madarak ra­gadják meg a tekintetünket. S lám, ott található a teljes éden- kert. A cizelláltság, a látszólag édeskés világ mögött érett böl­csesség rejtezik. Gross Arnold képei azért hatnak ránk olyan elementáris erővel, mert birto­kosa valaminek, amit mi csak sej­tünk. A mindennapi élet kivéte­les megfigyelője. A Tordáról érkező egykori di­ák elsajátította az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán a mesterséget. E tudás birtokában járja maga választotta útját. Igé­nyes önmagával, igényes a kör­nyezetével szemben. Csodálko­zunk, hogy a tervezett szentend­rei kiállítás meghiúsult? Legújabb művei meglepetést tartogatnak. A művész térben ki­tágítja alkotásait. A grafika most háttér, előtte megelevenedik az élet. A játékosság vezette e felfe­dezésére is. Kisvasútjának lám­pái és emberkéi átvándoroltak a képek elé. A festő a szecesszió hangulatát felidézve parkot ala­kít ki sétálókkal. Mindenhová el­helyez egy-egy lámpát, s a kis szerkezeteket meg is világítja. Nem maradhat titokban a legú­jabb szenvedély, a kövek világa sem. Piritet, gránitot, s minden­féle csodás erezetű követ gyűjt évek óta. Imádja a természetet, min­dent, ami szép és mozog. „Nem kell lerajzolni a beteg világot” — mondogatja hevesen — „a lé­nyeg, hogy gyönyörködni tud­junk”. Gross Arnoldnak igaza van. Művei segítségével belépünk az emlékek kertjébe, és mindenről megfeledkezve: gyönyörkö­dünk. Gross Arnold műtermében (Fotó: MTI-Press) Más nyelven szólva Örömökkel manapság nem kényeztet el bennünket a sors. Mégis van valami, aminek szinte osztatlanul örül az egész ország, és ezen örömünkre csodálattal, néhol talán irigy­séggel is tekint a külföld. Ez a világútlevél! Az ízléses, kék színű passe- port, amelynek ötszáz forintos bélyeg ellenében minden ma­gyar állampolgár boldog tulaj­donosa lehet. Nézegetem az útlevelemet, és csillogó szem­mel olvasom az ötödik oldalon a beléütött stempli feliratát: az útlevél a világ összes országára érvényes. Minek is tagadjam, nem kis büszkeség fog el, hogy előttem, mint magyar állampolgár előtt kitárták a világ kapuit, és azt mondták: parancsoljon uram. Menjen, utazzon, lásson, ta­pasztaljon, ha pénze és kedve van! Nincs vasfüggöny, sorom­pó, ezzel szemben van biza­lom, szabadság, állampolgári nagyrabecsülés. Nem ismerem a pontos sta­tisztikát, ezért nem is dobáló- dzom a számokkal, de annyit tudok, hogy mi aztán alaposan kihasználjuk a felkínált lehető­séget. Megyünk, utazunk a szélrózsa minden irányába. Egyetlen bökkenő azonban van. Arról van ugyanis szó, hogy honfitársaim túlnyomó többsége szinte kizárólagosan csak magyarul beszél, amellyel bizony nem lehet messzire jut­ni. Amikor mi, egy nyelven be­szélők átlépünk a határon, kezdjük kellemetlenül érezni magunkat. Ügyetlenek, gyá­moltalanok leszünk, kisebbsé­gi komplexusaink támadnak, amikor a külföldiek udvaria­san két, számukra is idegen nyelven érdeklődnek: ha né­metül nem, de beszélünk-e an­golul, vagy franciául? Ilyenkor pironkodva vesszük elő meg­alázónak tetsző nemzetközi tőszavainkat, vagy éppen a fe­jünket rázzuk, és tehetetlenül táljuk szét a karunkat. Valahol olvastam, hogy a nyugati országokban az embe­rek döntő többsége beszél leg­alább két idegen nyelvet, amellyel járva a világot, úgy­szólván mindenütt elboldogul. Mi, magyarok más nyelvek jár­tasságában világviszonylatban is elmaradtunk. Kár lenne most ellenpéldaként előhoza­kodni azokkal a „bezzeg” időkkel, amikor ennek éppen az ellenkezőjén keseregtünk, mert a középosztály és az arisztokrácia szívesebben be­szélt németül vagy franciául, mintsem, hogy törje a saját „bikkfanyelvét”. Sokan az ötvenes évek hibás oktatáspolitikájának tudják be mostani nyelvi visszamaradá­sunkat. Bizonyára! Túl ezen semmiképpen sem hagynám ki önmagunk vádolását, lustasá­gunkat. Nyelveket nálunk most elsősorban azok beszél­nek, akiknek munkájához, be­osztásához ez elkerülhetetle­nül hozzá tartozik. Hangsú­lyoznám a „beszélni” szót! Ez azért lényeges, mert ná­lunk az általános és középisko­lákban hosszú évtizedeken át százezrek tanultak és tanulnak nyelveket kötelező, vagy fa­kultatív alapon. Említsük ta­lán az oroszt, amely iskoláink­ban kötelező tantárgy, és ame­lyet a legtöbb gyerek nyolc esz­tendeig tanul. De minek? E kérdésnek gyakorlati voltát hangsúlyozom, sőt egy másik kérdéssel tetézem: mennyien beszélünk oroszul? Legtöb­bünknek még arra sincs szó­kincsünk, hogy Puskin nyel­vén egy hozzánk forduló turis­tacsoportot útbaigazítsunk. Sok szülő — a kötelező orosz nyelv mellett — németet, angolt taníttat évekig a gyer­mekével, de sohasem jutnak el a diskurzus szintjéig. Ellenke­ző példákkal is találkozunk már! Emelkedik a nyelvvizs­gák száma, sok munkahelyen már elismerik a nyelvtudást. Talán ide tartozhat egy ön­vallomás is. Életem során ed­dig négy évig tanultam latint, nyolcig németet és négyig oroszt. És maradtam egynyel­vű! A főjegyző lányához — an­nak idején — két évre fogadtak egy frajleint, aki úgy megtanult németül, hogy ma abból él, hogy kevés — nyugdija mellett — e nyelvet tanítja és társalgá­sokat vezet. Kár á haszontalanul elfelej­tett és évekig biflázott nyelve­kért, kár, hogy abból sem ko­vácsoltunk szellemi tőkét, ami már a fejünkben volt. Svájcban kéthónapos inten­zív német nyelvtanfolyamok működnek. Á bennlakást, az élelmet, a tanfolyamdíjat frankban kell fizetni. Az ár borsos, a sikert garantálják! Olvasva a hírt, újra eszembe jutnak a potyára eltöltött nyelvóráim. A nyelvórák, az agyamban elraktározott latin memoriterek, Aesopus meséi, amelyet fújok, de már nem tu­dom, hogy mit jelentenek ma­gyarul, mindössze néhány közmondást köszönhetek a négyéves latin tanulásomnak. A németnek sem többet, mert itt is megálltam a versikék, a Lorelei szintjén. Az orosszal pedig szégyenkezem. Megkérdeztem egy sikeres nyelvoktatót a titokról. így vá­laszolt: aki nyelvet akar tanul­ni, az beszéljen, ha van monda­nivalója, ha nincs! Ne féljen a primitív közhelyektől, attól sem, ha megmosolyogják, vagy bőbeszédűséggel vádol­ják. Tárva előttünk a világ! Ide­je, hogy mind az oktatási kor­mányzat, mind az állampolgá­rok tegyünk végre valamit, és ne akarjuk elhitetni senkivel, hogy gyámoltalanok, bikkfa- fejűek vagyunk... Szalay István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents