Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-06 / 214. szám (213. szám)
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 6., kedd Simonyi Imre, Polner Zoltán, Cseh Károly, Magyari Barna, Zentai László, Lőrinczy István, Zsirai László, Sárközi Irma, Fajszán Irén és Büki Attila versei — Befejeződik Makay Margit színművésznő életregénye — Páskándi Géza történelmi játéka — Koronás kegyetlenek (kisregény) — Remenyik Zsigmond naplórészletei — Kaposy Miklós humoros írása — Az egri gyógyvíz történetéről — A reumakórház jelene és jövője — Mit kell tudni a reflexológiáról? — Neményi Lili: Régmúlt idők női krónikása Hevesi Szemle Az újságárusoknál Megyénk országos terjesztésű közművelődési folyóirata leg- űjabb számában két egymástól csak látszatra távoleső témával foglalkozik. Megemlékezik állam- alapító királyunk halálának 95G. évfordulójáról, felidézve annak az uralkodónak az arcélét, aki értünk és az utánunk következőkért is munkálkodott. Akárcsak azok a szakorvosok, azok a kutatók, akik az oly sokunkat gyötrő reumatikus megbetegedéseinknek üzentek hadat, akik szeptemberben ott lesznek az egri vándorgyűlésen, ahol felmérik majd azt, hogy meddig jutottak, milyen eredményeket értek el, melyek azok a gondok, amelyek még orvoslásra várnak. Homa János ár. Agyagási Dezsőfőorvossal készített beszélgetést kutatási eredményeiről. Taglalja a reumakórház jelenét és jövőjét is. Szüle Rita arra keres választ, hogy mire jó a reflexológia. Gábor László és fotós kollégája Koncz János Székesfehérvárra látogattak, s onnan hoztak közérdeklődésre számot tartó információkat. Az egyéb kínálat is változatos. Kiss Sándor & megyei pártbizottság titkára a májusi pártértekezlet tapasztalatait mérlegeli. Bar- ta Imre közgazdasági gondolkodásunk fejlődését elemzi. Neményi Lili Thália szolgálatában eltöltött éveinek krónikáját eleveníti fel. Sokszínű az irodalmi blokk is. Simonyi Imre, Polner Zoltán, Cseh Károly, Magyari Barna, Zentai László, Lőrinczy István, Zsirai László, Sárközi Irma, Fajszán Irén és Büki Attila költeményekkel jelentkezik. Zárul Makay Margit életregénye. A Koronás kegyetlenek — Pécsi István kisregénye — úgy invitálja IV. Béla korába az érdeklődőt, hogy észrevétesse vele a mának szóló utalásokat is. Remenyik Zsigmond naplójegyzetei az iroda- lombűvároknak kínálnak csemegét. Kaposy Miklós humoros írással örvendezteti meg a műfaj kedvelőit. Páskándi Géza történelmi játéka a históriát is szeretők számára élvezetes olvasmány. A tartalomból Zeitén, €**!> Károly, Mesteri Ba<sa. Z*ntoi UütÜ, l&tsrcqi btran, Zsiteí Haitié. SdítótS Item, fsiütén írén és Biti StotíSo tötí*»«nj*i A folyóirat fotóit, illetve reprodukcióit Gál Gábor, Koncz János és Pesti Erzsébet készítette. Mit kell tudni a reflexológiáról? — Igazán jó eredményt csak akkor érhetünk el a reflexológiá- val, ha változtatunk étkezési szokásainkon. Elkeserítő a mai ember táplálkozása, s ha osztályozhatnám elégtelent adnék. A tudomány is megállapította már, hogy a húsban nagyon sok olyan anyag van, ami az emberi szervezettől idegen, sejtméreg. A disznó- és marhahúst tehát módjával fogyasszuk, inkább együnk helyette halat vagy csirkét, sok-sok zöldségfélével körítve. Tartózkodjunk az édességektől, a tésztáktól, a süteményektől, mert sa- vasítják a szervezetet. Kerüljük a zsíros, agyonfűszerezett eledeleket. Természetesen, ha valakinek jó a méregtelenítő készsége, annak hosszú ideig nem lesz problémája. Az intő jelekre, a gyomor- és deréktáji szúrásokra, fájásokra, amelyek először csak ritkábban jelentkeznek, nem árt kiizmiiAfxIéi folyóirat XVI. évfolyam JM 1988. augusztusé?^ odafigyelni. Az ételek közül vigyázzunk a tejre. Nagyon hasznos, értékes tápanyag, de nehezen emészthető. És hogy issza a magyar ember? Mint a vizet, önti magába. Ennek következménye aztán az a feltáró folyamat, az előemésztés nem a .szájban kezdődik, hanem a gyomorban, a patkóbélben, ahol azonnal megkezdődik a gázosodás. Van egy mondás erre, hogy a folyadékot úgy együk, mintha szilárd lenne, a szilárdat pedig folyékony állapotban nyeljük el. Ne kapkodjunk, ne siessünk, jól rágjuk meg táplálékainkat, hiszen az étkezésnek szertartása van. A reformtáplálkozás sem azzal kezdődik, hogy mit együnk, hanem hogy hogyan. Nemcsak azért hirdetem ezt az ősi gyógymódot, mert az egészségmegőrzésnek, a prevenciónak mai világunkban döntő jelentősége van, hanem mert az eredmény, amit az ember átél a kezelések közben, lelkierőt, akarattöbletet ad annak, aki úgy érzi, hogy dolga és feladata van az életben. Szüle Rita bkibsíf Margit «kfcag&sj* Óét» t&rlémtmi jétého (* ;**$***) Zíigtttotié Mopv-tf H&íáíí iarlán»í«r»í ét Mit Ml ttttfeii ct mftexctíoqititéif 9e?ufo!fc6<iétimk fitménp iMi Van-e elegendő tankönyv? Ilyenkor tanév elején slágertémának számít a tankönyvellátás. Sajnálatos módon általában inkább negatív szenzációt szolgáltatnak az erről szóló írások. Az örök optimisták reményével hívtunk most föl találomra két tan- intézményt, hogy vajon az idén javult-e a helyzet. Az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumból kedvező hírek szűrődtek ki. A történelmi atlasz kivételével minden tankönyv megérkezett, s noha van, amelyből egy-kettővel kevesebbet rendeltek, a tanítás zavartalanul megkezdődött. Az említett históriai segédeszköz is mindössze az elsősöket érinti, hiszen a hanyag nebulókon kívül azzal már a felsőbb évesek rendelkeznek. Kedvezőtlenebb a kép a hatvani Rákóczi úti általános iskolában. Négyféle tankönyvet nem kaptak meg mind ez idáig, s ezek közül a nyolcadikos kémiafeladatlapról, az ötödikes oroszkönyvről és az elsős énekkönyvről még a boltban sem tudnak. Utóbbiról annyi kiderült, elképzelhető, hogy csak szeptember 15-e körül kapják meg a diákok. Rajzás festőiskola Lapunkban megjelent apró- hirdetés nyomán kerestük fel telefonon Kishonthy Jenő festőművészt, aki tehetséges fiatalok számára ez évben is rajz- és festőiskolát indít. — Mióta csak egy művelődési minisztériumi rendelet lehetővé teszi, tehát 1983-tól foglalkozok magánoktatással — mondja. A jelentkezők általában általános és középiskolás korúak, mindenesetre olyanok, akik már túl vannak az úgynevezett „gyermekrajz” koron. — Ezt hogy érti? — Nagyon sok szülő fordul hozzám, aki tehetségesnek véli gyermekét mert mondjuk az valamely gyermekrajzpályázaton nyert, vagy kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Aztán esetleg kiderül, ha már túl van a pubertáskoron a gyerek, hogy rajzkészsége csekély. Másfelől az is igaz: sokkal több a tehetséges fiatal, mint bárki is gondolná. A huszadik századi uiodernista képzőművészet egészen más, mint azok az ábrázolások, amelyeket kezdők készítenek. Sokakat elriaszt ez a művészettől. — Ezek szerint ön más elveket részesít előnyben? — A természetelvű rajzoktatás híve vagyok. — Nem tart attól, hogy tanítványaiból sok K ishonthyJenő lesz ? — Az a véleményem, hogy mindenkinek a saját maga útját kell végigjárnia. Lehetőség szerint ebben segítem a fiatalokat. (jámbor) Vissza az iskolapénzt! Szomszédom, Szabó úr, az elmúlt hét egyik estéjén, megállított a szemetesledobó előtt. — Maga ugye újságíró! — támadt rám a mutatóujjával, és rögtön tudtam, hogy megint üzenetet akarnak velem küldeni valakinek, aki persze ismét rám fog megharagudni, pedig én csak hírnök vagyok, ki jő, s pihegve szól. — Tessék mondani! — kapcsoltam be agyamban az üzenetrögzítőt, és letettem a szemetesvödröt. — Mondja meg nekik — emelkedett fel az ökölbe ágyazott mutatóujj az orrom magasságába —, hogy vissza fogom kérni az iskolapénzt! Heherészni kezdtem, arra I gondolván, hogy Szabó úr talán Karinthy Frigyes zseniális humoreszkje nyomán elmond egy anekdotát, de tévedtem. — Ez nem egy humoros történet, szomszédkám — folytatta Szabó úr. — Engem a jövő héten el fognak bocsátani a munkahelyemről, ahol húsz éve dolgozom. Csakhogy annak idején, az iskolában azt mondták, hogy ha jól tanulok, és jó szakember leszek, a szociaüsta állam a tenyerén fog hordozni. Most kérdem én: hol az a tenyér?! Engem az iskolában senki sem világosított fel arról, hogy húsz év múlva az én jeles tudásom elavul, és át kell majd magamat képezni, új munkahelyet keresni, vagy netán egy másik szakmát tanulni. Ezért akarom én visszakérni az iskolapénzt. Nincs igazam? Sejteni kezdtem, hogy ez valóban nem egy humoros történet, és megpróbáltam Szabó úrnak komolyan válaszolni. — Kedves szomszéd! Ugye tudja, hogy az iskola az életre nevel? A mi életünk pedig, ahogy nagyon érzékletesen jelezte, a nagy állami tenyéren nyugodott. Jelszavaink voltak: Aki nem dolgozik, az is egyék! Egyenlőtlen munkáért egyenlő bért! Veszteséges vállalat nincs, csak kevés dotáció! Fent mindent tudnak, és ezt kell tudni lent! És így tovább, és így tovább! Ha javasolhatom tehát, ne kérje vissza az iskolapénzt, Szabó úr, hiszen az oktatás elvégezte a feladatát: éppen ilyenfajta életre nevelt. Az lett volna a csoda, ha a folytonos változás, megújulás képességét oltja belénk egy olyan világban, amelyben minden tökéletesnek és változtathatatlannak látszott. — Szóval így gondolja? — kaszált előttem a szomszéd a mutatóujjával. — Hogy az iskola az életre nevel! De akkor én mégiscsak visszakérem az iskolapénzt! Méghozzá a fiaimét! Mostanában ugyanis az élet igencsak változékony, amint az én sorsom is mutatja. De azt nem látom, hogy az oktatás erre az újfajta életre nevelné a csemetéimet! — Tévedni tetszik — mondtam derűsen. — A mai iskola már kreatív, a változó viszonyokhoz jól alkalmazkodó és vállalkozó kedvű embereket nevel. A tanárok, tananyag, és a módszerek is erre az újfajta életre készítenek fel . . . Szabó úr szótlanul végignézett, aztán felkapta az üres szemetesvödrét. — Na, viszontlátásra! — vetette oda, és eltűnt az ajtaja mögött. Úgy látszik, nem sikerült meggyőznöm. Pedig nekem ez a foglalkozásom. Csak nem kell továbbképezni magamat? Hohó! Akkor én is i visszakérem az iskolapénzt! Nógrádi Gábor Történelemformáló légkörben Gyorsan változó, folyvást formálódó, történelmi atmoszférá- jú világban élünk, olyan időszakban, amikor a tegnapi igazságokat ma korrigálni, módosítani, kiegészíteni kell. Ebben a sajátos helyzetben nincs könnyű dolga a tömegkommunikáció különböző pontjain tevékenykedőknek, hiszen felelősségérzettől vezérelve kell állást foglalniuk, tájékoztatniuk. E küldetés nyitottságot, toleranciát, de mindenekelőtt félreérthetetlen elkötelezettséget kíván. Ha egyik feltétel sem hiányzik, akkor csak meglelik azt az Ariadné-fonalat, amely kivezeti őket a pillanatnyilag labirintusnak tűnő témaözönből. Rádióskollégáink — elismerés érte — tudják mi a missziójuk. Nem húzódoznak a konfrontációtól, az esetleges ütközésektől. Érzékenyen reagálnak minden lényeges kérdésre, s nem vonakodnak színt vallani. Meggyőződésem, hogy azért cselekszenek így, mert szakmájukat szép, nemes hivatásnak tekintik. Az augusztus 29-i Nyílt szín bővelkedett szellemi pezsgésben. A 25 perces programban a riporter gondolati „párbajra” invitálta a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének képviselőjét és a Miniszter- tanács titkárságának egyik munkatársát. Hiányoztak a felesleges futamok, az untató tiszteletkörök. Külön erény az, hogy senki sem kerülgette a forró kását. Élvezetes disputa bontakozott ki, olyan párbeszéd, ahol nem az indulatok, hanem a mérlegre kívánkozó érvek csatáztak. Kiderült — többek között az —, hogy a terebélyesedő demokratizmus következményeként szárba szökkent a segítőkész vélemény- alkotás, a javaslattevő kritika. Örvendetes ez, hiszen a kormányzat —jó ezt leírni — igényli a töprengésre késztető észrevételeket, a távlatilag mindenképpen hasznosítható tippeket. Az sem mellékes, hogy az adás után is meditáltunk, bekapcsolódva abba az áramkörbe, amely hozzájárul a megfontolt elhatározások születéséhez. Minden szinten. Hasonló, de még gazdagabb „csemegekosarat” nyújtott át nekünk szombaton délután a 168 óra kitűnően felkészült, talpraesett, az oknyomozástól sem riadozó gárdája. Valameny- nyi anyaguk, riportjuk, beszélgetésük felvillanyzott minket, azt sugallva, hogy „óráinkat”napjaink tempójához kell igazítanunk. Nemcsak a magunk, hanem mindnyájunk érdekében. A szorgalom dicsérete Szombaton reggel a . . . „Földadta sors . . .’’kollektívája Kiskanizsára kalauzolta el a hallgatókat. A lakosokat Trebitsch Péter mutatta be nekünk. Főként középkorúak és idősebbek vallottak arról, hogy életük értelme az állandó tevékenykedés, a forinttermő buzgalom. Másként fogalmazva: látástól vakulásig dolgoznak. Ennek persze meg is van a látszata, hiszen gyarapodnak, módosodnak. Villának is beillő otthonokat emelnek, drága gépkocsikat vásárolnak, s abban is versengenek, hogy ki húzat minél többe kerülő díszkerítést háza elé. Figyelhettük a pro és kontrákat. Megnyugtató, hogy a zárókommentár sem volt didaktikus, azaz ránk bízta a megítélés mikéntjét. Igaz csipkedte a kivagyiságot, az én többet produkálok, mint te elvét és gyakorlatát, de elmaradtak az ilyenkor szinte törvényszerűen sorjázó dörgedelmek. Csak helyeselhetek, ugyanis ezek az igyekvő falusi polgárok a munka elkötelezettjei, szakterületük avatott mesterei. Olyan férfiak és asszonyok, akik az áldozatvállalás robotosai. Lehet, hogy elsősorban önérdek sarkallja őket, de az se kérdőjelezhető meg, hogy valamennyiünkért munkálkodnak, Íbiszen termékeik nélkül szegényesek lennének a piacok, szűkülne a választék, azaz valamennyien joggal bosszankodnánk, háborog- nánk. Az viszont szuverén joguk, hogy pénzüket mire költik. Talán felvilágosíthatnánk őket arról, hogy mit diktálna az előrelátás, az ésszerűség. így aztán legfeljebb magunkat hibáztathatjuk elmulasztott népművelői kötelmeink miatt. A biztatást vettük. Valószínűleg nem is kevesen . . . Pécsi István József Attila eddig ismeretlen kézirata Makón Makóról elszármazott budapesti lakostól vásárolta meg a makói József Attila Múzeum névadójának eddig ismeretlen kéziratát. Dr. Tóth Ferenc, a múzeum nyugalmazott igazgatója a kötettel A kézirat két oldala (MTI-fotó: Stekovits János)
