Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-29 / 233. szám
4. KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 29., csütörtök Elvárások és lehetőségek Szocialista országok filmplakátjainak kiállítása Gyöngyösön A „Mátrai szüret ’88” eseménysorozat keretében szocialista országok filniplakátjainak kiállítása nyílt Gyöngyösön a Nemecz József téren. A Puskin mozi szomszédságában látható szabadtéri tárlaton közel 100 mozi filmplakátja, mely bepillantást nyújt arról, hogyan lehet propagandát teremteni a filmnek a grafika eszközével, az utca embere számára. (Fotó: Szabó Sándor—MTI) Az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában Herezeg István kiállításáról A látogató ritkán van abban a döbbent állapotban, hogy első és nem tagadható benyomásait valami felkiáltásszerűen tömör tőmondatban szeretné kifejezni. Mert az élmény, még ha ismerős motívumok szülik is azt, olyan fogalmazásra késztetik, amit csak a meglepetés és lényeg kifejezése parancsol. Herczeg István mostani kiállítása az MSZMP Oktatási Igazgatóságán, a Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Galériájában ilyen. Mondjuk is rögtön: Ez az anyag művészi látlelet a jelenről. Arról a magyar jelenről, arról a csöppet sem vigasztaló mai állapotról, ami ma ebben a hazában, akár szőkébb pátriánkban is tapasztalható. A képek rögzítenek egyfajta lelki állapotot, a válság testi és lelki jeleinek, tüneteinek a megközelítését, ahogyan a művész látja és láttatja ezt a mi mai valóságunkat. Csaknem azt mondanánk: a művész napra készen rögzít mindent, mintha a lelkiismerete szerint, a veszedelmesen züllő-rom- ló környezetről számolna be látogatóinak, barátainak, azoknak, akik a művész keze által végzett jelzetek után is szeretnének eligazodni ebben a bonyolult, vargabetűkkel erősen teleírott országban. Némely szemlélői a tárlatnak azt jegyzik be a vendégkönyvbe, hogy Herczeg István itteni anyaga pesszimista. Mintha elvesztette volna a művész azt az enyhén ironikus szemléletét, amely élvezhető, kellemes hangulatokat vetített ki rajzaira, festményeire. Mintha az eddigi motívumai mellé, azok helyére, vagy azok fölébe komor eget taszított volna a művész. Mintha a fényt, a jókedv, a szelíd figurák, a még sze- lídebb, mert üde tájak helyére odavezényelte volna a mából, vagy inkább a holnapból azokat a pusztító rémségeket, amiktől szürkébbé, vagy inkább feketébbé válnak még az erdők is. Az emberek is, a fák is, a virágok gyökerei is. Hogy a további távlatokról ne is beszéljünk! Ez így félig igaz. Nem tagadható le, hogy a nehéz életutat nem lehet könnyed lépésekkel megtenni. A művész mára jutott el odáig, hogy teljes őszinteséggel szembenézzen azokkal a jelenségekkel, amik őt és közvetlen környezetét, a családját, a barátait, a várost, amelyben él, a hegyeket, folyópartokat, tisztásokat, amiket bejár, fenyegetik. Az ipar által termelt szennyezés a rémület egyik oka, a másik mindaz, ami a társadalmat, benne a hazait is, a kisvárost is, rémülettel tölti el. Ingadozni látszik minden bizonyosság. Az erkölcsi rend foszló ruhadarabokból van összetákolva, hol itt fes- lik fel, hol ott szakad viselhetet- lenre. Jog és jellem olykor útta- lan utakon keresik egymást. Mintha a föld, a tér, a lég, az égbolt, a test, a lélek felfokozódó szennyeződése kikoptatná a szív, a tüdő és az agy működőképességét. Pedig ismerjük Herczeg eddigi pályafutását. Maga is vallja, hogy gyermekkorát boldog családi környezetben, az édesanya, édesapa és a testvérek zavartalan vonzásában, a szeretet ragyogásában töltötte el. A félig-falu, félig-város légköre, a hit és a szeretet atmoszférája adta a formákat, a boldog vonalakat, vonulatokat az ábrázolandó életképekhez, jelenetekhez. Az az önfeledt, olykor olvadtan ránk ragyogó derű volt egyik legjellemzőbb alkotóeleme ennek a művészetnek. S mára is kitetszik: mindez itt van még, de már nem abban a tiszta ártatlanságban, nem azzal a magától értetődő ragyogással, mint ahogyan az eddig feltűnt, valahányszor végigmustráltuk tárlatait, alkotásainak eleven rendjét. A nagy bajszú öregemberek közül, a falusi kocsizás és a képzelt repülés verőfényes látványai közül kilépett, aggódó férfivá érett előttünk egy lírai alkatú, eddig boldogan álmodozó férfi. Aki azt hitte magáról, hogy el tudja keríteni a saját világát azo- kétól, akik nem hisznek, akik nem egyenesek, akik nem tiszta szívűek. Aki azt gondolta, hogy kívül lehet maradni a kollektív bajon, a felelőtlenségen. Minek is magunkra venni a mások gondjait, bajait, bűneit, ha mi megmaradhatunk az ártatlanság kis szigetén? Most jött rá, hogy mindez már nem lehetséges. A bűn is, a szenny is éppen a szánkig ér, védekeznünk kell ellene, tenni kell miatta, s harcolni kell azok ellen, akik ezt a testi és lelki veszejtést „leképezik” erre a huszadik századi valóságra. Ha a külső világ romlását követjük munkáin, csak a tények megállapítását - megjelenítését regisztrálhatjuk. Nem pesszimista, csak kifejez valamit, ami van. S ha a lélek fertőzetére, a gondokra utalunk, nem kerülhetjük meg a feltűnő helyre kitett, az „A legnagyobb” feliratot viselő ábrázolását. Ezt közelebbről és részletesebben is érdemes elemezni, hogy eljussunk az egyébként jó humorú festő és grafikus rossz kedvéhez. Középen szónokol a nagy bajúszú, nyakkendős polgár, széles szája nem habzik; mellette a vitrinben, vagy konyhaszekrényben az országalma és az ötágú csillag egymás mellett; majd arrébb nyűgök, igák, miegyebek, nagy képzettársítási szabadsággal: kemény utalások mai zűijeinkre-zavarainkra. Ez itt bizony rossz kedvünk, félelmeink ősze, a felnőttkor viharait is bemutatva. Nem árt elgondolkodnunk arról, amit a művész intve és oktatásként tálal elénk. Farkas András Előremutató és megszívlelendő gondolatokat vetett fel a pedagógusegyéniséggel foglalkozó cikkében dr. Miskolczi Margit, az MSZMP Heves Megyei Bizottságának osztályvezetője a Népújság szeptember 17-i számában. Jól látja a pedagógus előtt álló feladatokat s joggal állapítja meg, hogy a nevelésnek ma is kulcstényezője a pedagógus. De hogy valóban azzá lehessen, s hogy valóra válthassa azokat az elvárásokat, amelyeket az iskola és a társadalmi élet támaszt munkájával kapcsolatban, kívánatos, hogy pedagógusaink a legjobb szellemi erők soraiból kerüljenek ki, amikor is a személyes adottság, az alkalmasság éppen olyan meghatározó jellegű, mint az, hogy milyen körülmények között végezheti munkáját. Napjainkban gyakran hangzik el a kívánság: vonzóvá kell tenni a pedagóguspályát. De mi az, ami bármilyen életpályát vonzóvá tehet? Elsősorban az ott dolgozó személyének erkölcsi és munkájának anyagi juttatásokban is kifejezésre jutó megbecsülése. — Hazánkban a pedagógusok erkölcsi és anyagi megbecsülése sok évtizedes, megoldatlan probléma. Nem ok nélkül nevezte Ady Endre a magyar tanítót az „élet alágyűrtjének”, a „legra- babb magyarnak”! — Pedagógusainknak erkölcsi megbecsülése a felszabadulás óta kétségtelenül megnövekedett, ám a pár száz forintos „emelések” aligha nevezhetők megnyugtató fizetésrendezésnek. És ezt nem szabad a mai nehéz gazdasági helyzetben sem elfelejteni. — Sokat olvasunk, hallunk a kezdő fiatalok megélhetési nehézségeiről, a kisnyugdíjasok tarthatatlan helyzetéről, de semmivel sem megnyugtatóbb a pályája delén működő pedagógus anyagi helyzete. Ma például egy középiskolai tanár nem azért vállal túlórát, hogy többletjövedelemhez jusson, hanem hogy legalább az eddig elért fizetésének „nagyságát” tartósítsa: többletmunkát valójában ingyen végzi. Bármilyen szükségszerű is lenne a politikai és társadalmi nyitottság, amely- lyel tanítványai segítségére siethetne a világban való eligazodásukban, és hasznos, a problémák közös megvitatása, önálló elképzeléseit szaktárgya tanításában gúzsba köti a tanterv, s örül, ha az anyagot a meghatározott határidőre elvégezheti, miközben a gépies munkában önnön pedaA TIT Eger Városi Szervezete főiskolai és egyetemi felvételre, előkészítő tanfolyamot szervez magyar nyelvből és történelemből. Az első foglalkozás október 15-én lesz, a Neumann János Közgazdasági Szakközépiskolában. gógusegyénisége egyre jobban elszürkül. — Óráin a fegyelmezés központibb tevékenység lesz, mint maga a tanítás. — Az ifjúságnak adandó, de rosszul értelmezett „nagyobb önállóság” például nem egy felsőfokú tanintézetben odáig csorbul, hogy a hallgatók minősítik tanáraikat és írásbeli jelentéseket nyújthatnak be tanáraik tudásszintjéről, fel- készültségéről, alkalmazott módszeréről az intézet vezetőjének, akit ezek a szubjektív megnyilatkozások nyilván befolyásolhatnak tanárai minősítésének készítésekor, azok objektív megítélésében. — A pedagógusképző intézetek felvételi vizsgáin tapasztalható 3—4-szeres túljelentkezés nem szükségszerűen bizonyítéka a pálya vonzó erejének. Bizonyos, hogy ma is vannak a felvételizők között számosán, akiket a hivatásérzés irányít erre a pályára, s akik egyszer talán megszállottjai lesznek ennek a keservesen is szép mesterségnek, de azt is észre kell vennünk, hogy egyre többen vannak az odasodródok, akiket inkább csak az a remény irányít ide, hogy talán könnyebb lesz a „bejutás”, mint más főiskolán vagy egyetemen. És egyre többen vannak, akik az első, jobb kilátásokkal biztató alkalom adtán búcsút mondanak a katedrának. A pedagóguspálya vonzó erejéről aligha beszélhetünk, hozzátéve az elmondottakhoz, hogy akik ma is csak a nyári két hónapos vakáció mércéjével tudják értékelni, azoknak kevés sejtelmük van e pálya sokféle nehézségéről, de letagadhatatlan sok szépségéről is. És most nézzük problémánkat a tanulók szemszögéből vizsgálva, sokéves tapasztalatunk felpa- naszlásával: a túlterhelés problémájával, annak is egy újabb keletű jelenségével, az ún. „nulladik” órával. — Amikor bevezetésre került az ötnapos tanítási hét, napilapokban, rádióban, televízióban többen is felvetettük: hogy tud majd megbirkózni a diák a felduzzadt tananyaggal öt nap alatt, amikor ez már 6 nap alatt sem sikerült? Csökkenteni kell a tananyagot: elhagyni a feleslegest (s ennek száma nem is kevés), a később is pótolhatót, s mindazt, ami még csak a formális értelmi nevelést sem szolgálja. — A minisztérium illetékesének válasza akkor ez volt: „az ötnapos tanításra való áttérés semmiképpen sem jelentheti a tantervi Azok, akik orvosi egyetemre készülnek 80 órás kurzuson vehetnek részt október 22-től szintén ebben az iskolában. Jelentkezni október 18-ig lehet.( A TIT Eger Városi Szervezete, Eger, Klapka György u. 9. telefon: 11-906) anyag csökkentését...” Az pedig egyre csak dagadt: indokoltnak látszott az időszerű ismeret- anyaggal való bővülés, ugyanakkor görcsösen ragaszkodtak a régi tananyagnak a megtartásához is. Növelte a tanulók megterhelését nem egy tanárnak szaktárgyi sovinizmusa. A megnövekedett tananyag már nem fért bele a 6 órás órarendbe sem, s egyre több általános és középiskola kezdte bevezetni a hét egy vagy több napjára is a 7. órát, reggel hét órai kezdéssel: ez lett az ún. „nulladik” óra, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy azon a napon a tanulónak 6 órakor kell felkelnie (munkába induló szüleinek még hamarabb), hét órát kell eltöltenie folyamatosan iskolai fegyelemben, legtöbbször zárt tanteremben; a koncentrált figyelmet kívánó órák annyira kifárasztják, hogy a 6-7. óra valóban nullát ér. Amit nyertek a tanulók a testnevelési órák számának növelésével, már el is veszítik a nulladik óra bevezetése következményeként. Délután jönnek a különféle szakköri, KISZ- és egyéb foglalkozások, a másnapra való felkészülés, késői fekvés, fáradt ébredés. Ha egyszer a tanuló komolyan eleget láván tenni a vele szemben támasztott elvárásoknak, mindez olyan szellemi és fizikai megterhelést jelent számára, amely akárhány fizikai vagy szellemi munkát végző felnőtt dolgozó terhelését is felülmúlja. — A „nulladik” óra bevezetésének persze sokféle magyarázata lehetséges: tanárvagy teremhiány, új tantárgy belépése a régiek közé, felületes órarendkészítés, szakosodás stb., mindez nem enyhíti annak a bűnnek a súlyát, amit a túlterhelés a fiatal szervezet, az egészség károsodásában jelent. De el is kerülhető akárhány esetben is nagyobb törődés útján: bizonyítja ezt az a tény, hogy városunkban is van általános iskolai osztály, hol tíz tanítási nap közül három nap 7 órás, ugyanakkor van csaknem ezer tanulót foglalkoztató középiskolánk, ahol nincs egyetlen nulladik óra sem. A tanulók túlterhelésének végső oka a tantervi anyag túlméretezése, ami radikális, de észszerű csökkentést kíván. — Szeretnénk hinni, hogy történelmünk jelenlegi új „reformkorszakában” változtatásokra nagyon megérett közoktatásunkban is sor kerül a megújhodásra. Abkarovits Endre Ugyancsak a helyi ismeretterjesztők rendezik az Egri irodalmi hagyományok a reneszánsztól a felvilágosodásig című szabadegyetemi előadássorozatot október 31-től az Ifjúsági Házban. Ennek bevételét az Erdélyből áttelepült gyermekek megsegítésére ajánlják majd fel. Továbbtanulóknak János: A 11181113 beteg volt n/1. A Mama háromhetes reumatológiai gyógykezelés után este fél hétkor érkezett meg a Délipályaudvarra a dunántúli városból. Kipihent volt, fiatal, a maga hatvannyolc évével. Pesten élő negyvenhat éves „nagyfia” már várta. Elszorult a szíve, amikor meglátta a sínek végén tébláboló anyját. Egy emlékkép tolakodott elő benne. 1959-ben, tizennyolc éves volt ekkor, elsőéves pesti egyetemista, elmentek a Vígszínházba. A pazar kivilágítású előcsarnokban a Mama megtorpant. — Bánt ez a nagy fény. Minek hoztál ide, menjünk el! — Dehogy megyünk — nevetett rá a fiú. — S a jegyekkel mi lesz? — Kézenfogva vezette fel az anyját a második emeletre. A fiú a taximegálló felé terelte az anyját. — Sok pénzed van? A metró már nem is jó? A közel három évtizedben sokat taxiztak. A Mamának korábban szokatlan volt ez az úri pasz- szió, de aztán megszokta. — Sokat keres a fiam, biztosan futja rá — nyugtatta magát egy-egy pesti kirándulása alkalmából. De azért egy kicsit mindig tiltakozott a luxus miatt. Később hozzászokott. Másnap vidáman ébredtek. A fiú kávét főzött, reggelit készített. Együtt reggeliztek, mint hajdanán az alföldi kis falu konyhájában. Komor, kora őszi szürkeség volt, a fiú messzire nézett. Fakó hangon kérdezte: — Meddig maradsz? Remélem nem rohansz? Az anya ráemelte a szemét. — Holnap délután akarok hazamenni. Tudod, várnak otthon... Három hét, az három hét... — Azyires ház, az vár téged! — Akkor is haza kell mennem. Már csak a szomszédok miatt is... — A szomszédok... — Miért nem nősülsz meg újra? Egyedül nem lehet élni, kisfiam. Adjál még egy kis kávét. Valahogy jólesik most. Második ösztöndíjából vette az első kávéfőzőt az anyjának. Boldogan vitte haza karácsonykor. Négyszemélyes kotyogó volt. Kipróbálták, és elégedetten szürcsölték a barna lét. A Mama ekkor szokott rá a kávézásra. — Nekem most el kell mennem. A szerkesztőségben le kell diktálnom egy cikket. A fiú sietett. Amikor visszaért, az anyját a konyhában találta. Főzött, takarított. A fiú rátámadt: — Miért csinálod ezt?! Az anya szelíden mosolygott: — Kisfiam, lehet, hogy a takarítónőd pedáns asszony, de volt mit tennem, ide nézz! Látod ezt a fridzsidert? Mintha vadonatúj volna. És a poharak, meg a többi edények, hát hogy mosogatsz te? — Sehogyan. Arra mindig akad valaki — válaszolta a fiú. — Gondoltam — sóhajtotta az anya. — Aggódom érted! A fiú nyelt egyet. — Ebédeljünk. Mit főztél? — Gulyáslevest csináltam, csipetkével. Bár egy kis zöldséget hozhattál volna. Frisset. — Nem jó a mirelit? — De jó. Ne légy már ingerült. Holnap délután úgyis elutazom. Addig bírd már ki. — Kibírom. — Mitől vagy ilyen ideges? Baj van a munkáddal? Délutánra kisütött a nap. Idilli csönd volt a kétszobás, erkélyes panell-lakásban. A Mama átnézte a fia holmijait, gombokat varrt az ingekre, s az agyoncentrifugá- zott gatyákba új gumit húzott. Csóválta a fejét. — Karácsonyra újakat veszek neked. A KGST-piac még mindig működik otthon. És engem ismernek is. Alkudni is tudok... Bízd csak rám. A fiú elbóbiskolt. Leeresztett szempillái alól figyelte szorgoskodó anyját. Aztán elszunnyadt. Azt álmodta, hogy az édesapja ostorral válj a a közeli városba el- csalinkázó kamaszfiút, őt, mert kipányvázta és magukra hagyta a teheneket, s azokra rácsavarodott a lánc, és éhesen meredtek rá a kilencholdas birtokukon. Az apa gúnyosan vigyorgott az anyára; — Mondtam, hogy nem lesz paraszt belőle. Felfújhatod a fiadat. Az anya szelíden mondta: — De ember lesz! Majd én bebizonyítom. (Folytatjuk) Egyetemi előkészítők
