Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
6. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 3., szombat Bertók László: Ez nem szövetség csak szövet se képzője se céljai s mint a szakadt köpönyeget ki se kell már fordítani ennyit akartam mondani közönségesen mintha egy verset folytatna valaki mert vitatkozni nem lehet de kerestem a rímeket s te sem tudtál veszíteni s mikor az eső megeredt ott álltunk hogy se be se ki hát mért az a bűnös aki megint a markába nevet? Deák Mór: AZ ÉG LEÍRÁSA Isten inge az ég. Nap-gombja leszakad, az est kihúzkod minden cémaszál-sugarat. A hold tűpárnáján gombostű-csillagok. Delcár, hogy nem érem fel. De jó, hogy itt vagyok. A hajnal a gallér. Szoros talán kicsit, az ing két ujja karolja a földet, szorít, s ha fáj is, ez most nagyon jó. Megtart, s ez jó nagyon. Isten inge az ég. S hogy nincs Isten, tudom. Kiss Benedek: Varsa Zoltán: APÁM KERTJÉBEN • Napáldozó apám kertjében, elhalt a kaszasuhogás, égi vér ragyog a levélen, s mint Krisztus sebét szent Tamás: megtapintom a vén fák kérgét körte, meggy, szilva, őszibarack, apámat régen eltemették, de fái gyümölcsöt ontanak, nem vagyok apátián velük mégsem, ki elment, ím, föltámadott, őt látom a varasult fényben, ahogy hiánya fölsajog. Makay Ida: LÁNYA TÓPARTON A tóparton gyögyörű lánytest. Habokból Afrodité kelt fel az ókori nyárból. Szépsége aranyszínét Atlantisz szűz Napja adja. Sápad az ősz, a halál. Antik nyár, győztes aranykor, ragyog az aranyszabály: Hullhatnak mindszenti esők, temethet mindent a hó: Itt járt az elmúlhatatlan. Az öröklétből való. KISVÁROSI ÜDVÖZLET hiány valami úgy történik itt, hogy csak véletlenül s velem megöregszem a sínek között elmúlok, mint a szerelem apám és fiaim helyett integetek magam után átbámulok a vagonok föltépett, kifosztott hasán talán egy tekintet hiányzik talán egy elvesztett mosoly talán, mi nem történhetett véletlen velem valahol húznak a tehervonatok retteg a talpfák közt a fű lapulva gondjaim alatt tekintet, mosoly fekeiül és mégis: bár a történelem csattog, csikordul a sínen növök szigorún, feketén s talpfák között törvénykezem Előd László: PALACKPOSTA Mátyás Ferenc: A HAZATÉRT BARTÓK Szentmihályi Szabó Péter: A ROSSZ OLVASAT Ez a papír, amire most versemet rovom: fa volt, rongy volt, hulladék volt egykor — valaha élő fa! kofonáján a Hold fénye járt lassú ütemű táncot s pergőt bokázott rajta a Nap, fehére s fénye tükrözik szememben most; történeteket sugall, ki békét s vihart egyaránt látott, és értette — míg élt — a növényi világot, de titka már papírrá lett; most én írom rá titkomat: a lombom alatt rejtező emberit, hogy el ne enyésszek itt, mint korhadó fa, földbe forgatott rongy vagy hulladék; kéregbe vésett vallomás ez a vers — lásd, föltámadott a fa! messzi koroknak őrzi üzenetem: én nem tűnök el, én maradok! fölöttem végtelen ég, szívemben csepp titok, s ha akarod: mind a tiéd . . . ! Serfőző Simon: AHOGY A VÁLYOGOK Ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát, hogy szét ne szöratnánk, mutatják ím a példát, miként kellene őrizni, egybefogni e szanaszéjjel népet, hazát, vigyázva, megóva magunkat e maradék tájon, s túlnan, ahhoz hasonlóan, megkapaszkodva együvé tartozásunkban, ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát. Tudom, kevés, de van már vigasz, hogy túl a kocsmán — a szépre —, ha valóban az, a puszta is felfigyel szomjasan. Néztem az arcok rezdületét, ahogy hallgatták a zenét, odasereglettek, oly nioccanátlanok, akár egy régen festett alföldi freskón a jámbor angyalok, s mozdulatlanok, mint a vasárnapi misén. Hunyorgatnak, fáradt kezük a földig ér, az első sornak csak sámli jutott, a többi áll, mint a juhok a puszta közepén. Akárcsak Budapesten, de itt talán még szebben zuhog a dallam zápora, hirdeti körükben a Mester parancsát, hadd olvadjon a megkövült vadság, terjedjen a muzsika folyvást, megérzi a puszta az ősi forrást, nem idegen neki, a termékeny zeneáradat, mely szárnyat ad, megérteti vele, hogy túllépte az idő a jelen-voltat, s hogy ez a zene már a holnap pogány istentisztelete. Sose hallottak ilyen zenét itt, citerán verték mindig azt a régit, öt hangig emelték fel a lúdtollal, alacsonyan szállt zenéjük a porban, alacsonyan ám, kéménynél nem fönnebb, s most a zenekar az ősdalt fennköltebb, szárnyalóbb hangon, mesteri vonókon, toporzékolva ontja, hogy omoljon át a szív falain, az ősforrás nyílásain, a dallam tömege. Hogy itt is otthon lehet, jelzik az eres parasztkezek, mindőn tiszteletére virágokkal ültették tele a hajdani grófi parkot. Előbb a zongora kezdte meg, aztán a kürt ereszkedett lelkűk mélyére, úgy verték a dobot, mint akik tudták, győz a zene szava . . . s honába most tért haza a zene zarándoka: Bartók. Nemrég levelet továbbított nekem egy vidéki napilap, olvasói levelet, pontosabban kettőt, ugyanattól a személytől. Az egyik tiltakozás a szerkesztőségnek, a másik nekem szólt. A lap szerkesztője megkért, válaszoljak az olvasóknak. Ezt meg is tettem, egyúttal megköszönvén neki azt is, hogy új, fontos témához juttatott. A rossz olvasat témájához. Maga a tiltakozás „potomság” miatt történt, egy megbélyegző jelzőt alkalmaztam egy emberre, akit nem neveztem néven, s aki munkáját nem végzi rendesen. Az esetet példának szántam, kedves olvasóm azonban nem vette észre az általánosítást, és tollat ragadott az ismeretlen, azonosíthatatlan dolgozó jogaiért. Ez önmagában dicséretes, bár őszintén szólva meghökkentő az a buzgalom, mely levelezésre ingerel ezreket hasonló jelentéktelen ügyekben. Ez így volt Magyarországon a „glászt- noszty” előtt is, egy rádió- vagy tévébemondói baki százakat indít azonnali megtorló akcióra, s általában mindenki mindenbe bele akar szólni, amihez — úgy érzi — sokkal jobban ért, mint aki éppen csinálja. Minél kisebb az ügy, annál több a telefon és a levél. Ez részben érthető is: a komoly, országos ügyekben megnyilvánulni még ma sem egészen kockázat nélkül való, de ezek az országos dolgok gyakran kívül is esnek a krónikus telefonálók, levelezők, panaszosok és feljelent- getők szemhatárán. Hogy ebből a jelenségből milyen nagy rész magyarázható a demokrácia hiányával, a pótcselekvés kényszerével, az nyilvánvaló. Engem inkább a jelenség másik összetevője izgat: a tudálékosság, mely félműveltségből ered. A csak tömegkommunikáción nevelkedett milliók problémája ez, akik nem tudnak igazán olvasni, nem értik igazán, amit olvasnak, vagy csak azt értik, ami (esetleg) rájuk vonatkozik. Évtizedekig gyermekként kezelt állampolgárok ők, akik csak azt tanulták meg, hogy mostanság egyre több joguk van. Joguk van beleszólni a dolgokba, és bele is akarnak szólni. De hát csak abban tudnak állást foglalni, amit megértenek. Innen származhat ez a kényszeres pótcselekvés, innen az évtizedek óta lefojtott indulat, mely persze csip-csup ügyekre pazarlódik: A rossz olvasat bűnébe persze nemcsak műveletlen emberek esnek. Sajtóvitáink többsége tragikomikus félreértéseken alapul, szándékos torzításokon, mert a vitatkozók mániákusan vitatkozni akarnak, önmagukat felmutatni, érvényesíteni, és napnál világosabb, hogy maga a téma csupán ürügy minderre. Ez a kraké- ler vitaszellem látszólag a reformmozgalom hajtása, de ne tévesszük össze a reformmal! A higgadt, bölcs, a másik igazát is elismerő, a közös ügyet szolgáló vita ilyen, de a félművelt, veszekedő, saját igazához bulldog módjára ragaszkodó, és kákán is csomót kereső ember igazából nem vitatkozik, csak kötözkö- dik. A kötözködés pedig kerékkötésnek minősül, hát még egy amúgy is lassan mozduló szekér esetében! m A rossz írók veszélyesek. De a rossz olvasók is. H^rezeg István grafikái (Fotó: Gál Gábor)
