Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-26 / 230. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 26., hétfő

Hatványozott tévedések

A jubileumi műsor

főszereplője

Ritka az a hétvége, amit az ember kizárólag a pihenésre, a kikapcsolódásra, önfeledt szórakozásra szánhat.

Most ilyen kivételes alkalom adódott számomra, ezért — gondolom sok más tévérajongóval együtt — bú, keserűség és gondfeledtető, színvonalas hazai kínálatot reméltem.

Kincstári optimizmusom megint megtépázták a meglehetősen elszomorító tények.

Péntek este a Telefere-gála keltett bennem nem kis csalódást. Tisztelem, becsülöm azt a Vitray Tamást, aki 1958. augusztus 5-én állt először kamera előtt. Nagyra értékelem felkészültségét, széles körű érdeklődését, nyitottságát, vérbeli újságíró alapállását, azt, hogy a mában — de kevesen teszik ezt — a holnapok magjait veti. Akkor is, ha emiatt intrikáltak ellene, ha a nemes ügyért kemény konfliktusokkal kellett megbirkóznia. Vele együtt vallom, hogy az ilyen egyenes, gerinces karakterek csak csatákat veszthetnek, s nem háborút.

Jogosnak, ildomosnak tartom jubileumi számvetését is, épp ezért, kizárólag miatta hangsúlyozom, hogy ez az alkalom rangosabb, értékesebb produkciót kívánt volna. Olyat amelyben egyszer ő a főszereplő, hiszen akkor az a portré rajzolódik ki előttünk, amely régesrég megnyerte szimpátiánkat. így azonban csak elejtett, szellemes, ironikus megjegyzéseket hallottunk. Néhány morzsányit, mégis ezek adták a program savát-borsát.

Hadd pótoljuk kollégái, vezetői mulasztását, gratuláljunk neki záródalának egy részletével. Jó, hogy itt van közöttünk, s maradjon is még néhány jubileumig.

Bízva abban, hogy majd a köszöntés is méltóbb lesz hozzá.

Az Ez + az címében is jelzi a vállalkozás hevenyészett voltát. Ebbe a szombat esti vegyestálba bepréseltek minden zagyvalékot.

A legindokolatlanabb Antal Imre — Nagy Bandó András: Fotóalbuma volt. Nem értem mi szükség van arra, hogy két egyértelműen tehetséges személyiség magánéletének megörökített pillanataival untasson milliókat. Ha nincs ötletük, töprengjenek a valódi leleményeken, de a családi krónika eseményeit tartsák meg maguknak! Az ilyesféle alapanyag írók számára aranybánya lehet, ők ugyanis képesek ezeket az impressziókat örökérvényű tanulságokká csiszolni. Ebben az esetben azonban hiába kerestük a megmunkálatlan gyémántot is.

Felesleges emlegetni a többi, a félreérthetetlenül közhely ízű, ismétlésmozzanatokban bővelkedő blokkot, a hatványozott tévedések halmazát. Legfeljebb egy óhajt.

Kíméljenek meg bennünket ezektől! Különösképp a felüdülésre szánt napokon . . .

Pécsi István

Miért sírnak a sportriporterek?

A televízió jóvoltából Vitray Tamással ugyanazon a napon kétszer is találkozhattunk. Tudom, hogy a Telefere-gála című műsor felvétele még februárban elkészült, mégis jelenidejűen jelenik meg egy arc a képernyőn, így a jeles sportriporteré is akkor vált milliónyi néző látványosságává, amikor pénteken adásba került ez a műsor. Tanácstalanul kapcsolgattam csatornáról csatornára a készülékemet: az olimpiai összefoglalók miatt a héten elsőszámúvá előrelépett kettes program cserbenhagyott. Jiri Menzel egy kitűnő filmjét ismételték meg, amelyet már jól ismerhetett a közönség.

így hát maradtam a gálánál, amelyből épp a lényeg, a Telefe- rére elkeresztelt csevegés hiányzott. Csak rövid időre, egy-egy gyors produkció, s néhány Vit- ray-poén erejéig tűntek elő a valamikori szereplők. Már azon gondolkodtam, hogy paprika és paradicsom nélkül lehet-e lecsót, beszélgetés nélkül „tóksót” csinálni, amikor valami érdekes történt. Vitray dalra fakadt. Saját egyéniségét foglalta dalba, megénekelte például a Celledam vagy a Naksol sztoriját, de a mexikói könnyeit is. Annak idején nemzeti futballtizenegyünk miatt itatta az egereket. A mostani olimpián is előfordult — a hangjából megítélve —, hogy sírva fakadt. De most egészen másért és másként: örömkönnyeket hulla- I tott.

Ha mégoly visszafogott is valaki, mint Vitray Tamás, a nagy sikerek vagy az óriási bukások megríkatják. Ezek az emlékezetes pillanatok. Ha nagyra is becsüljük a tisztes helytállást, a megbízható, de közepes helyezést, azért hosszú évek távolából a jelentős kudarcok vagy eredmények idéződnek fel.

Ezért sírnak hát a sportriporterek: velünk együtt nem a gépies teljesítményt, hanem az emberi küzdelmet szeretnék látni. Ezért kísérjük oly figyelemmel a szöuli küzdelmeket. Ilyenkor még a sportot kevésbé kedvelők is órákat töltenek az ötkarikás közvetítések alatt a képernyő előtt. A szöuli olimpián volt min izgulni, s szerencsére minek örülni is. S végtére is a cél igazából ez volt.

Székely Éva, kitűnő sportolónk azt adta könyve címéül: Sírni csak a győztesnek szabad. Mert könny és könny között is különbség van,' bármennyire is azonosan sós az íze.

Gábor László

Tájékoztatás - élőben

Beszélgetés a Csuvas Rádió és Televízió elnökével

(Fotó:

Koncz János) fi

E napokban, a két évtizedes hagyománynak megfelelően baráti küldöttség érkezett Heves megyébe, a Csuvas ASZSZK-böl. Nemcsak színvonalas művészeti programmal érkeztek amatőr együtteseik, hanem tapasztalatszerzésre is jöttek. A delegáció vezetője hazájában is a kulturális élet vezető szakembere, Bolsova Venyera Petrovna, a helyi rádió és felevízió elnöke.

Arra kértük, néhány szóban mutassa be olvasóinknak az általa vezetett intézményt, s beszéljen arról, milyen szerepük van a tájékoztatásban.

— A televízió az elmúlt évben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját, így hát elég fiatal. Már 60 esztendeje, hogy önálló adása van a Csuvas Rádiónak. Ez utóbbi napi három és fél órában sugároz, míg a televízió csak másfél órás műsort ad. Ennek ellenére jóval nagyobb a hatása.

— Gondolom, nem lepődik meg, ha a peresztrojka szerepére vagyunk kiváncsiak az önök munkájában.

— Azt mondhatnám, hogy köny- nyebb is és nehezebb is lett a dolgunk az utóbbi két esztendőben. Politikáikig talán a kevesebb „szűrő”, a kevesebb tiltás miatt tisztább lelkiismerettel kezeljük a rázósabb témákat is. A nehézséget viszont épp ez adja. Az újságíró kollégáknak az egyes problémákat mélyebben, szakmailag avatottabban kell ismerniük. Az elmúlt időszakban nálunk is megszaporodtak az élő közvetítések, s nagyon nagy népszerűségnek örvendenek a párt- és közigazgatás vezetőivel lefolytatott viták, az úgynevezett „élő hidak”. Tudomásom szerint a Magyar Televízióban is vannak ilyenek. A Hatvanhat című szavazógépes műsortól mi is vettünk ötleteket.

— Ezek szerint figyelemmel kíséri a magyar televíziózást. . .

— Alkalmam volt 1985-ben részt venni a Veszprémi Tévétalálkozón. Azt tapasztaltam, hogy különösen az itteni művészeti produkciók sokkal szívhez szólóbbak, közvetlenebbek, mint nálunk. Ilyeneket a jövőben mi is szeretnénk készíteni. Ehhez megvannak a személyi, technikai feltételeink. Mintegy háromszáz alkalmazottunk van. Nem szóltam még a nemzetiségi adásokról, amelyek az utóbbi időben új karaktert adtak a Csuvas Televízió programjának. Korábban is orosz és csuvas nyelven sugároztunk. Most viszont a nemzeti kapcsolatok révén, a tatár és mari köztársaságból is veszünk át kész filmeket.

— Azt hiszem, nagy dolog, hogy egy nemzetiségi televíziónak önálló énekkara is van, akiket most itt Egerben vendégül láthatunk ...”

— A kórus az elmült napokban ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, s ez alkalomból állami kitüntetésben részesültek. Azt, hogy eljöhettek Magyarországra, a testvérmegye meghívására, külön elismerésnek tartották, s remélem produkciójuk itt értő közönségre talált.

Ön először jár Egerben, és Heves megyében. Milyenek a benyomásai?

— Azt mondhatnám, hogy Cse- bokszáriból indultam el, és Csebok- száriba érkeztem — fordítja tréfára a szót Petrovna asszony.

(Mindehhez magyarázatként

hozzá tartozik, hogy a delegációt kísérő tolmács Balga Irina ugyancsak csuvas származású, s jelenleg a megyeszékhelyen az északi lakótelepen, Csebokszáriban él.)

Ez azt is jelenti— fűzi még hozzá — hogy itt önöknél otthon érezzük magunkat.

A szíves vendéglátás, a gazdag program, melyet a Megyei Művelődési Központ kollektívája szervezett számunkra hozzájárult ahhoz, hogy hasznosítható élményekben gazdagon térhessünk haza.

(jámbor)

A Filharmónia egri programjában

Kobayashi Ken-lchro

Az Országos Filharmónia hangversenysorozatának plakátjai napok óta az utcán vannak és hírül adják, hogy az 1988/89-es őszi-téli idényben nyolc hangversenyt rendeznek Égerben.

Október 3-án a bazilikában Lehotka Gábor orgonái, műsorán Bach, Telemann, Händel és C. Franck számaival.

Decemberben a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekart Szabó László vezényli, Mendelssohn Olasz szimfóniáját, Rachmaninov II. zongoraversenyét Dráfi Kálmán játssza. Ugyancsak decemberben vendégeskednek itt a Moszkvai Vonósok Leonyid Szorokov hegedűművésszel. Műsoruk Bach-, Mendelssohn-, Hindemith-, Grieg- és Sosztakovics-muzsikából áll össze.

Januárban az Egri Szimfonikus Zenekart Jean-Claude Ami- ot (Franciaország) vezényli, Király Tibor trombitaművész műAz országút vándora rendre elmulasztotta a segítségnyújtást. Utazhatott tavasszal vagy nyáron, esőben vagy hóban (álmos- fáradtan a főváros rengetegéből, vagy jókedvű beszélgetésbe elegyedve a gépkocsivezetővel), a hosszú út meghatározott pontján rendre ott vesztegelt az útpadkán egy jobb sorsra érdemes autó. A sofőr fékezett.n betartott^ a sebességkorlátozást, úgy ahogy a táblák meghatározták számára azon a szakaszon, ahol az M7-es autópálya Siófok felé az autóút- ba torkollik, de eszébe se jutott, hogy megálljon. Utasa pedig — az a bizonyos országúti vándor — először félénken, aztán egyre mérgesebben, később már dühösen szemlélte a látványt, s nemegyszer ökölbe szorult a keze .. .

Később félelem fogta el, majd furdalni kezdte a lelkiismeret. Bírósági ítéletek, börtönévek hírei jutottak eszébe, s azon kapta magát, mintha jellegzetes egyenruhában, hátratett kézzel, kimérten sétálna a börtön udvarán. Mert elmulasztotta a segítség- nyújtást! Igen. Továbbrobogott anélkül, hogy alapvető emberi kötelességének eleget téve legalább megkérdezte volna a veszteglő autóst:

— Mi baj, uram? Segíthetek valamiben . . .?

ködik közre. Az egri együttes francia kapcsolatait jelzi, hogy Bizet-Scsedrin: Carmen-szvitje mellett felhangzik majd a karmester Amiot által írt Trombitaverseny és Berlioz Rákóczi-in- dulója.

Februárban Fellegi Ádám Beethoven-szonátákat zongorázik. Az f-moll, az A-dúr, a C-dúr és a B-dúr szonáták után befejezésként hallhatja majd a közönség a Waldstein-szonátát is.

Márciusban — nekünk, egrieknek is szokatlan újdonságként — a népkerti sportcsarnokban vezényli Kobayashi Ken-Ichiro a Magyar Állami Hangversenyzenekart és a Magyar Állami Énekkart. A műsoron Beethoven B-dúr zongoraversenye, az Op. 19. No. 2. Ezt a művet Ránki Dezső zongoraművész közreműködésével élvezhetjük majd. A műsor másik száma Mozart Re- quiemje. A Filmharmóniát megértjük. Nem könnyű ma Egerben, másutt sem, olyan előadótermet találni, ahol a műhöz illő környezet, méret és a közönség jól megférne egymással. A székesegyházban nehéz olyan akusztikai körülményeket, elhelyezést lelni, hogy a zongora kellőképpen érvényesüljön, bárhová is állítják fel a hangszert; másrészt március első felében akár a legnagyobb létszámú közönséget is beültetni a hideg, kellőképpen ki nem fűthető térségbe — könnyelműség. Jobb lett volna, ha más időpontban, mégis ott szólalhatott volna meg ez a remekmű. A művészek naptárába azonban innen — mégiscsak kisváros vagyunk mi a hazai térképen is —, csak belekukkantani tudunk, beleszólni nem. így is hálásak lehetünk ezért az eseményért, és a Filharmónia gesztusát a helyén értjük, amikor az egri közönség számára ezt a lehetőséget biztosította. A templomi kupolát, boltíveket, festményeket

és világítást majd ráképzeljük a csarnok falaira.

Áprilisban a Budapesti MÁV Szimfonikusok — karmester Gál Tamás — francia műsorral érkeznek: Bizet első szvitjét játsszák az Arles-i lány című opera zenei anyagából, majd C. Franck Szimfonikus variációk című szerzeményét — orgonán már élveztük Egerben — és Debussy impresszionista alkotását, Á tengert.

Májusban az egyre határozottabb karmesteri egyéniséget felmutató Kovács László dirigenssel érkezik a Miskolci Szimfonikus Zenekar A. L. Webber Re- quiemjével és Doráti Antal művével, a Jézus és a Barabással. Aki ismeri Karinthy Frigyes novellájának hasonlóan tragikus tartalmát, annak nem kell bemutatni, mekkora zenét várhat Doráti Antaltól, a kiváló karmestertől.

.’ • (fa-)

A rekkenő kora nyári melegben most is ott állt az autó szélesre tárt ajtajaival, ruhadarabokkal teletömködött hátsó ablakával, fölnyitott csomagtartójával az útpadkán. S mögötte — ha nem is szabályos távolságban — ott árválkodott a piros háromszög, az elakadásjelző . . .

Az utas már messziről kérlelni kezdte a gépkocsivezetőt:

— Állj meg! Állj meg mögötte, kérlek . . .

Elég nagy erőfeszítésébe került, amíg emberbaráti kötelességtudatra ébresztette a pilótát. Megálltak. A vándor kiszállt, s határozott léptekkel közeledett a kocsi vezetőjéhez.

— Jó napot kívánok, rendőr elvtárs! Mi baj van?

Az őrmester elképedt, viszonozni sem tudta a köszönést. Mintha valami rádióadó-féleséget szorongatott volna, de azon nyomban lekonyult a kezéből, s a termetes, jóvágású férfi széles mosolyt erőltetett dús bajusza

alá. És nagy nehezen megszólalt:

— Mi baj lehetne?

— Gondoltam, megállók, láttam az elakadásjelzőt . . . Talán segíthetek valamiben.

Arca hirtelen elfehéredett, mosolygó ajka szűk-szigorúra húzódott össze, és mintha el is torzult volna kissé. A válasz váratott magára. Az utas bizonytalan villanásokat fedezett föl a biztonság őrének szemében. Olyan volt ez a szempár, mint amikor gyagyának nézik az embert, vagy kihívónak, ártatlanul naivnak vagy kötözködőnek. Végre nagykomolyan megszólalt a rendőr:

— Nem segíthet! Nincs szükségem semmire!

— Talán egy ékszíj, gyújtáselosztó, gyertya vagy ilyesmi . . . — próbálkozott a vándor, aki igen nehezen tudta megőrizni komolyságát, hiszen évek óta tudja, hogy nem műszaki hibás autóval, hanem egy elakadásjelzővel álcázott traffipaxszal áll

szemben. Számított rá ugyan, hogy egyszer majd hatalmas fűzfabokor, netán khakiszínű sátor vagy halászhálóval leterített bárka áll majd a padkán egy öreg halásszal, aki óriáshorgot kötött a zsinórjára, de nem érte ilyen meglepetés.

— Ha nincs semmi baj, rendőr elvtárs, akkor miért tette ki az elakadásjelzőt?

— Gondolkodott, majd kivágta: — Mert ha megállók a padkán, ki kell tennem.

— Nemcsak akkor állhatunk meg, ha defektünk van, ha bajba kerültünk?

— Én nem! — mondta határozottan, és befejezettnek minsőtí- tette a beszélgetést.

Azt már nem merte megkérdezni a vándor, hogy miért van felnyitva a csomagtartó, miért vannak ruhák az ablakban, s miért vannak nyitva az ajtók? Úgyis tudta.

Szépen, udvariasan elnézést kért a zavarásért, s amikor elindultak lépésben az ügyes műszerrel felszerelt kocsi mellett, fél szemmel a biztonság őrét leste, nem emeli-e ajkához a rádióadót. Mert ha pár száz méterrel odébb véletlenül „rutinszerű gépjármű-ellenőrzés” következne, igencsak megsajnálná a gépkocsivezetőt . . .

Riba Bálint

—

Egy hét. .. Kt.dv°

__________________Álcázva