Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

8.

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 24., szombat

Az akadémiától a zenetudományig

Kulturális kisenciklopédia

Hogyan kerülhet egymás mellé levéltár és zenei forma, telefonhírmondó és kódex, zsidó vallás és teoretikus antropológia meg divat és beatzene? Úgy, hogy valamennyi a műveltség fogalomkörébe tartozik. Az akadémia nyitja és a zenetudomány zárja azt a sort, amelyben legalább négyszáz meglepetés várja a türelmeseket és kíváncsiakat. Csupán az utóbbi tulajdonság ugyanis kevés a Kossuth Könyvkiadó újdonságának, a Kulturális kisenciklopédia című, vaskos kötetnek a hasznosításához. Nem könnyű olvasmány — türelem is kell hozzá. De hát a bánásmód a műfaj természetéből fakad: lexikont, ismerettárat, effélét nem unaloműzőnek és kikapcsolódásként olvasunk, lapról lapra haladva, hanem segédeszközként kezeljük, szellemi mankónak használjuk, szükségleteink szerint ütjük fel itt vagy ott.

Magam például, azt próbálván eldönteni, vajon a kultúra fogalmába tartozik-e mindaz, amit a csaknem nyolcszáz oldal felölel, mindjárt az értelmzés dolgában próbáltam kutakodni a címszavak között. Kulturológia, kultúratörténetek elméletei, kul- túrszociológiai kultúrafelfogás, értékelméleti kultúrafelfogás stb. címmel valóságos kis dolgozatok, tanulmányok igazítottak el. Kultúra? A kérdésre leggyakrabban forgatott kézikönyvünk, a negyedszázados Új Magyar Lexikon így válaszol: „Az emberiség által történelmi fejlődése során létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége.” Nos, ebbe a meghatározásba az akadémiától a zenetudományig valóban rengeteg minden belefér. Ám ez a kisenciklopédia a lexikonok kultúrafogalma címszóban még azt is áttekinti, elemzi, hogy miként bántak kézikönyveink ezzel a sok vitát kiváltó fogalommal.

Mint kiderül, zömük alig támaszkodik a marxista és polgári kulturológia újabb eredményeire.

A Kossuth Kiadó újdonsága ebben a tekintetben is hiányt pótol, legalábbis adósságokat törleszt (mert a sokat áhított igazi nagylexikont bizony nem pótolhatja^). A kiadónak volt már hasonló próbálkozása, gondoljunk csak a Világtörténelmi kisenciklopédia vaskos kötetére, majd annak újabban kiadott kétkötetes változatára. Ezt a mostani enciklopédiát, száznegyven szerző és szerkesztő munkáját ki-ki a maga szükségletei szerint fogja használni. Nyilván elégedettebbek lesznek vele a humán kultúrával, a társadalomtudományokkal és a művészetekkel foglalkozók, többet találnak lapjain az oktatás és a közművelődés — különösen a művelődéstörténet — iránt érdeklődők, mint a műszaki kultúra megszállotjai. Bár a művelődés szempontjából fontos természettudományok — bizonyság rá például a kémiatörténetről szóló alapos dolgozat — igazán nem hiányolhatok. Hiányérzetünk akkor támad inkább, ha mondjuk, a vizuális kultúrának olyan robbanásszerűen kifejlődött és öntörvényűvé vált ágáról szeretnénk megtudni valamit, mint a video.

Meglepetést emlegettünk recenziónk elején, s nem véletlenül. A Kulturális kisenciklopédia szócikkei ugyanis eltérnek a hazai lexikonok hagyományaitól, éspedig jó irányban: szokatlanul friss bibliográfia záija őket, tartalmuk pedig bőségesebb, legtöbbször a történelmi áttekintés is belefér. így az akadémiától a zenetudományig hazai tudományosságunk helyzete is elénk rajzolódik az útmutatónak is kiváló könyvben. (Kossuth Könyvkiadó)

Juhani Nagy János

Őrszigethy Erzsébet: Asszonyok férfisorban

Lassan két évtizede lesz annak, hogy Darvas József kezdeményezésére újraindult a harmincas évek híres és hamarosan betiltott könyvsorozata, a Magyarország felfedezése. Ebben az új sorozatban már több tucat könyv jelent meg, s ez a sorozat életképességét bizonyítja, vagyis a folyamatos írói és olvasói érdeklődést. Igaz, a valóság mindenkor felfedezésre érdemes. Itt azonban a valóság írói felfedezéséről van szó, s mint tudjuk, ennek igen eltérő útjai lehetnek még az irodalmi szociográfián belül is.

Őrszigethy Erzsébet újságírói munkája során ismerkedett meg Hévízgyörk életével. Ez a közepes nagyságú, mintegy háromezer lakosú település a budapesti agglomeráció peremén, Aszód szomszédságában található. Átlagos falunak lehetne mondani, de van két sajátossága. Az egyik az, hogy már a török háborúk utáni benépesülés első évtizedeiben piacozó, Pestre járó falu volt, s ezt a sajátosságát — a történelem által sokszor korlátozottan — a mai napig megőrizte. A másik sajátosság országszerte híressé tette Hévízgyörk nevét: asz- szonykórusa a hagyományőrzés és -ápolás szép példája.

A szerző könyvében azt tűzte ki célul, hogy bemutassa a falu életét a század elejétől napjainkig, a fő hangsúlyt a hetvenes évekre, s azon belül is a zöldség- termelő, piacozó falura helyezve. Célkitűzését számos szép részlet, sok igaz megállapítás ellenére is csak félig-meddig sikerült megvalósítania. A félsiker magyarázatát írói és szemléleti problémák megoldatlanságában lelhetjük fel. Alapvető gond, hogy az irodalmi szociográfia műfaji kérdéseit nem tisztázta magában. Alighanem ő is engedett annak a kábításnak, amelyik azt hiteti el, togy az élményanyag bősége szinte magától kínálja majd a

szerkezetet, az egyes elemek elrendeződnek, s könyvvé válnak.

A szerkezet megoldatlanságából következik, hogy bár Hévízgyörk reális képe egy reálisan látott országos képbe illeszkedik bele, az író nem tud lényegi új információt adni, a hévízgyörki falukép szétesik, s főképp azért, mert tudományos-szociológiai vonalvezetése nincsen, irodalmiszociográfiai vonalvezetése pedig következetlen és hézagos. A legfeltűnőbb az, hogy bár több portré szerepel a könyvben, igazából egyik sem tud emlékezetessé válni. Alighanem azért, mert őrszigethy Erzsébet az egyedit és a tipikusát úgy vegyíti, hogy kihagyja a különöst, ami. pedig az irodalmi megformáláshoz nélkülözhetetlen lenne.

Bár a könyv tényanyaga gazdag, néhány nap elteltével inkább csak egy elmosódott kép emléke marad meg bennünk Hévíz- györkről és lakóiról. Ebben a képben két dolog rajzolódik ki határozottan. Az egyik az, hogy a mai felnőtt nemzedékek — beleértve minden munkabíró embert, az öregszüléket is — szinte emberfölötti munkát végeznek. A másik az, hogy a fiatalok egyre kevésbé akarják vállalni ezt a munkát, de az idősebbek is arra beszélik rá a fiatalokat, hogy főállásban semmiképpen se legyenek földművelők, tsz-tagok.

Összességében nagyon kevés derűs elemet találunk abban, amit Hévízgyörk 1970-es évekbeli létéről megtudunk. A mű alaphangja mégis bizakodó. Azt mondja, hogy amiként a közösség mindig megőrizte magát a történelem kanyargó útjain, úgy most is van ereje és képessége arra, hogy jövőt építsen. S ennek a dokumentálása mindenképpen érték.

Vasy Géza

Tóth-Máthé Miklós

A ló és az ember

A fehér Mazdából négyen szállnak ki a csárda előtt. Két nő és két férfi. Nevetésük megbillenti a puszta csendjét, a közeli akácerdő zöld nyugalmát, harsányan zúdul ki belőlük ezen a júniusi vasárnap dél- előttön. Leghangosabban abból a rózsás mintájú, selyeminges, krémszínű nyári farmernadrágot viselő, nagy puha testű férfiből, kinek erősen kopaszodó fejét piros csíkos vászon zsokésapka védi a napsütéstől.

— Begazoltatok, mi . . .?! —csap le a többiek közé a kérdésével. — Ne is tagadjátok. Úgy lapultatok az autóban, mintha ez az utolsó uta- tok lenne. Nem mondom, akadt egy-két meleg helyzet. Azzal a kamionnal kis híján csakugyan összecsókolóztunk, mert a marha állatja nem akarta engedni, hogy előzzek. Csak mozgatta a nagy böhöm járgánya farát, azt hitte megijeszt a barom. De amit Béla bátyátok elhatároz, azt egy olyan bunkó nem akadályozhatja meg. Csak láttátok volna, milyen pofát vágott, amikor elrepesztettem mellette.

— Béla, te tiszta őrült vagy! — mondja a fekete, rövid sportos frizu- rás, telt keblű nő, és játékosan ráver a férfi zsokésapkájának a sildjére.

— Úgy hajtasz, mint az eszeveszett. Valahol biztosan le is fotóztak. Majd kapod a bírságot.

— Juj, de megijesztettél — nevet rá a rózsás inges. — Kifizetem. Na és? Mi van abban? Csak a csóró rezzen össze ettől, nekem küldheti naponta.

— De felvágsz a pénzedre! — böki hátba a másik nő, hosszú szőke hajú, manökenvékonyságú, nagy kerek napszemüveggel a szemén. — Majd egy éjszaka elmegyek hozzád és kirabollak.

— Gyere, picinyem, gyere ... — nyalábolja át a rózsás inges. — Ott tartom az ágyamban, a paplan alatt. Csak vigyázz, ha kotorászol, mert csiklandós vagyok.

— Gyerekek, most csak dumálunk vagy ebédelünk is? — A másik férfi kérdezi ezt, aki eddig fényképezett. A csárdát, a pusztát, az erdőt, őket is. Kis fekete bajszú, simán hátrafésült hajú, póznaalkatú, a rózsás ingestől legalább másfél fejjel magasabb. — Nagyon érdekes, amit itt összehordtok, de én már arra a remek birkapörköltre gondolok, amit ebben a csárdában adnak. Úgy hallottam, hogy itt készítik a legjobban az egész Hortobágyon. Biztosan ízlett már Petőfinek is, mert a legenda szerint ő is megfordult itt.

— Akkor éppen ideje, hogy Béla bátyátok is megforduljon benne

— mondja a rózsás inges. — Igaz, én Petőfinél jobban szeretem Adyt, pláne ha sok zizeg belőle a bukszámban.

Nevetve mozdítja előre nagy testét, nyomában a többiekkel. Bemennek a csárdába. A vastag, régi falak jó hűvösen tartják a belső helyiségeket, a hosszú asztalok mellett vendégvárón nyújtózkodnak a

padok. Most mintha csak őket várnák, mert rajtuk kívül csak a felszolgáló ül az egyik asztalnál, és újságot olvas.

— Van valami érdekes benne? — kérdezi köszönés helyett a rózsás inges a lap felé bökve.

— Hát . . . nem sok ... — feleli a mokány, kreol arcú fiatalember, és gyorsan összehajtja az újságot. — Tessenek helyet foglalni.

— Barátságos ... — néz körül a rózsás inges —, jó ódon hangulatot áraszt . . . Csak néhány betyár hiányzik, de egynek itt vagyok én . . . Nem igaz kedveseim?

— Béla, te mindig hülyéskedsz — nevet a napszemüveges nő. — Üljünk már le.

— Inkább kint — mondja a rózsás inges. — Úgy láttam, a tornácon is vannak asztalok. Vagy oda nem lehet ülni?

— Dehogynem ... — mondja a felszolgáló. — Ahová tetszik.

A vendégek kimennek az oszlopos tornácra, elhelyezkednek egy asztalnál. Birkapörköltet rendelnek, túrós csuszát és vörösbort. A rózsás inges kólát.

— így nem az igazi — morogja a többieknek —, birkapörköltet kólával locsolni, egyenesen elképesztő. De most már mindegy. Visszafelé is nekem kell vezetni. — Cigarettát vesz elő, arany Kentet, rágyújt, közben fejével a csárda felé biccent. — Na itt se lehet valami nagy vendégjárás. Miből élnek ezek?

— Nem mindegy? — nevet a fekete, telt keblű nő. — Te mindent a haszon szempontjából nézel. Az a fontos, hogy jó legyen a birkapörkölt.

A felszolgáló hozza az italokat, töltöget. Aztán elmegy, de nem sokkal később már jön is vissza, és elébük teszi az ételt.

— Ez igen! — mondja elismeréssel a rózsás inges. — Ilyen gyorsan nem is tudom, mikor szolgáltak ki. Habár lehet, csak a kondérból kellett kimerniük.

A birkapörkölt csakugyan nagyon jó ízű, omlós a húsa, kellemes csípős, és ízlik utána a túrós csusza is. A társaság elégedett. A kis bajuszos most már jóllakottan fotózza le őket.

Az úton lassú trappban lovas közeledik. Az akácos erdőnél elfordítja lovát, és letér a csárda irányába. Amikor közelebb ér, látni, hogy idősebb ember, de a kora valahogy meghatározhatatlan. Ötven éppúgy lehet, mint hatvan. Keményen redőzött arcát mintha diófából faragták volna ki. Színehagyott sötétkék vászoninget visel, kopott kordbársony csizmanadrágjától elüt a fekete, rövid szárú csizma. Szijjával a bal vállára akasztva téglalap alakú, barna bőrtáska lóg. A csárda előtt tempósan leszáll a lováról, majd az állatot a tornác legszélső oszlopához köti, a vendégektől távol.

Szalatnyai Józse