Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-20 / 225. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 20., kedd Hatvanhat éves A szegedi fiivészkert A szegedi József Attila Tu­dományegyetem fiivész- kertjét 1922-ben alapította Győrffy István professzor. A csaknem 15 hektáros te­rületen 5120 növényfaj — köztük sok ritkaság — ta­lálható. A ma már világ­szerte ismert füvészkertet évente mintegy 200 ezer hazai és külföldi tutista ke­resi fel. (Fotó: H. Szabó Sándor - MTI) Készül a magyar néprajzi atlasz Különös kiadvány vonja ma­gára a figyelmet a könyvesboltok kirakataiban: három tasakból ál, és összesen 220 térképlapot rejt magában. A Magyar Néprajzi Atlasz ez, s megjelenésének azok is örülnek, akik hosszú évek munkájának eredményeként el­készítették, és azok is, akik most mint érdekelt szakemberek, ér­deklődő olvasók kedvükre bön­gészgethetik. Hogy valóban mekkora vállal­kozás ez az atlasz, azt mi sem jel­lemzi jobban, minthogy a bur­genlandi Alsóőrtől egészen a moldvai Ploszkucénig járt falu­ról falura, házról házra az a szá­zötven kutató, aki 428 települé­sen rögzítette: itt így meg így arattak, amott meg úgy fejték, raktározták, dolgozták fel a te­héntejet. S ugyanígy mindazt a temérdek ismeretanyagot, ame­lyet most az utolsó történelmi pillanatban lehet és kell meg­menteni. Legelébb a svájciak, utánuk az osztrákok és a németek döbben­tek rá, hogy a hagyományos mű­veltség tárgyi világa és szokás- rendszere megérdemli— sőt megköveteli —, hogy papírra ke­rüljön, s így módon az utókorra átöröklődjön. Ez a három nem­zet immár be is fejezte a maga at­laszának a készítését. A lengye­lek most dolgoznak javában ezen a kiadványon, és a csehszlová­kok szintén ezekben az években szeretnék befejezni a térképla­pok megrajzolását. (A jugoszlá- vok egyelőre a gyűjtés végén tar­tanak; úgy tudni, hogy Ukrajná­ban is, Romániában is tervezik- szervezik az atlaszkészítést./ Hogy mi minden olvasható le arról az immár nálunk is kapható 220 térképlapról? Nos, abban a három tasakban olyan lapok so­rakoznak, amelyek egyrészt az úgynevezett alaptérképet mutat­ják a folyók, határok halványan nyomott vonalaival, másrészt pedig a jelek sokasága hinti be őket. Ez utóbbiak üres és „teli” kockákból, szintén üres és vona­las háromszögekből, azután von- alkákból stb. állnak, s azt közük, hogy kik, hogyan és milyen esz­közökkel végeztek el egy-egy mezőgazdasági munkát. A szal­ma kazalba rakása például min­denfelé nagy nyárri feladat volt. A helyi hagyományok szerint voltak, akik villával, mások villá­val és nyárssal, megint mások petrencerúddal, megint mások pedig villával is, nyárssal is, pet- rencerúddal is kazlaztak. Ugyanígy roppant érdekes, mely vidéken hogyan hajtották, bíztatták az igavonó állatokat. Morvay Judit néprajzkutató rendszerezte ezt, s kutatásai nyo­mán kiderült, hogy az Alföldön kevesebb és egységesebb hang­zású volt ez a szócsoportozat, míg ellenben Erdélyben és a Du­nántúlon gazdagabb, színesebb. A Tisza-Duna közén így mond­ták az ökörnek, hogy balra: „cse- ü”, „cselé”, ettől keletre és nyu­gatra jóval több indító és irányító ige élt: „ha”, „hojsz”, „hikk”, ’’csáli”, „hó”. Ezekre a szavakra— s velük együtt mmég az ilyen rikkantá- sokra, hogy „hajde”, „haj- szi’V’prk”, „prükk” (ez utóbbiak a menet fékezését igyekeztek szolgálni)— talán még emlékez­nek azok, akik gyermekségük­nek néhány évét vagy hónapját falun töltötték. Az azonban már valóban ritkaság, hogy valaki tudja, hány neve volt hajdan egy erdélyi számadó juhásznak. Mondták pakulárnak, hívták bácsnak, mindemellett bűcs, major és csobán is lehetett. Nyilván az eddig elmondot­takból kitetszett, hogy mire és miért vállalkozott ez az atlasz. Tudós készítői azt szándékoznak megörökíteni, hogy a magyarok lakta vidékeken hogyan élt s él a hagyomány. Voltaképpen térr- képrajzolók ők, afféle etnográ­fiai geográfusok, akik papírra vetik: meddig nyúlt az az ország­rész, ahol tizennégy, és meddig az, ahol huszonegy kévéből állt egy búzakereszt. A történelem során kialakult úgynevezett nagytájak és tájak rajzolódnak ki e munkálatok alapján. Még élesebben elválik az Alföldtől a dunántúl, ez utób­biban pedig határozottan kiraj­zolódik a Nyugat-Dunántúl ar­culata, ahol— Zala és Vas megye ez!— az ökör vagy ló helyett el­sősorban a tehenet fogták igába. Akár még meg is patkolták, ami másutt nemigen volt divat. A. L. író­találkozó A szlovén íróegyesület Ljubl­janában és Lipicán nemzetközi írótalálkozót rendezett, amelyen Jugoszláviából és 12 külföldi or­szágból — Ausztriából, Cseh­szlovákiából, az Egyesült Álla­mokból, Franciaországból, Len­gyelországból, Magyarországról, Nagy-Britanniából, az NDK- ból, NSZK-ból, Olaszországból, Svájcból és a Szovjetunióból — 114 író, költő és műfordító vett részt. Hazánkat a találkozón Balas­sa Péter, Csordás Gábor, Do­monkos Mátyás, Esterházy Pé­ter, Gaallos Orsolya, Körtvélyesi Klári, Lator László és Marjeta Vujicsics képviselték. A Szlovén írószövetség 1986- ban Vilenica Dijat alapított, amelyet irodalmi elismerésként minden évben olyan közép-eu­rópai alkotónak ítélnek oda, aki a költészetben, szépprózában, drámában vagy esszében „rend- kívüü eredményeket mutatott fel és meggyőzően fejezte ki a Balti­tengertől az Adriáig, s Berntől Belgrádig élő népek emberi és kulturális élményeit, tapasztala­tait,,. Ez a térség földrajzilag nincs szigorúan körülhatárolva — mondja a dij alapító okmánya -, hanem elsősorban a békés együttélés, a megbecsülés, a köl­csönös megértés és a pluralizmu­son nyugvó közép-európai mű­vészi élmények fémjelzik. Most és az elkövetkezendő hetekben, hónapokban, eszten­dőkben olyan hazai história szü­letik, amelyet nem kell majd szé­gyellniük az utánunk jövőknek. Ha valaki azt hiszi, hogy ez az egészséges légkör hirtelen for­málódott, akkor jókorát téved, ugyanis különböző posztokon — lenn és fenn — jónéhányan név­telenül is sokat tettek azért, hogy az általuk hirdetett eszmék, ha fokozatosan is, de csak valódi tartalommal telítődjenek. Napjainkban legfeljebb fel­gyorsult az idő, s a számtani sor mutatói átcsaptak a mértaniba. Erről győződhettünk meg az elmúlt héten a rádió mellett töl­tött órák során is. Különösképp érzékenyen rea­gáltak az eseményekre az Ötödik sebesség igényes, talpraesett munkatársai. Szerdán mintegy húsz perces blokkot szenteltek a hétfői műegyetemi nagygyűlés­nek, ahol a jövőhangoltságú, igen tehetséges — azt hiszem erre a minősítésre aligha tartana igényt, mert számára csak pilla­natnyi s a holnapi teendő létezik -Pozsgay Imre is beszélt, illetve válaszolt a felgyülemlett kérdé­sekre. Veretes mondatai olyan egyéniségről vallottak, aki végig- küzdötte külső és belső harcait, aki tisztán látja, mit akar, aki so­hasem húzódozik a közérdek né­ha töviskoronás szolgálatától. Újra hangsúlyozta, hogy ne csak a nép nevében, hanem érde­kében kormányozzanak az arra jogosultak. Figyelmeztetett arra, hogy az új vállalása tetteket, s nem szólamokat követel. Egyet­len kényes témát sem került el, valamennyi jelzést vette, s min­den problémát kendőzés nélkül elemzett. Méltán emlegette az egészséges toleranciát, a konst­ruktív mérlegelést, a demokra­tizmus további szélesítésének sürgető igényét. A fiatalok tapsa olykor fel­csattant. Jó volt hallani, mert nem szervilizmusból, fésült szol- galelkűségből, hanem a partner megsejtéséből, azaz bensejükből fakadt... Pénteken — az előbbi eszme­körhöz kötődve — két program is felkeltette kíváncsiságomat. Az egyik a délelőtti Vitatko­zunk!? volt. Itt szó esett a politikai kultúra létéről vagy hiányáról, s világos­sá vált, hogy léteznek olyan ha­gyományok, amelyekre bármi­kor építhetünk. Ez akkor is igaz, ha évtizedekig nem számított ki­fejezett erénynek ajószándékú, a segítőkész, de határozott véle­ménynyilvánítás, pedig hát ez az ember elidegeníthetetlen, ősi jo­ga, s mindenképpen előbbre viszi a világot. Jelenünkben — legalábbis lát­szólag — ezt senki sem vonja két­ségbe. A gyakorlat visszaigazo­lása — s ez is természetes — ese­tenként késhet, dehát rajtunk múlik, hogy ezekből a jogos, szép álmokból mikor lesz mindnyá­junkat örvendeztető hétközna­pok egymásutánja. Ujjonganunk azért kár lenne. Ezt tudatosította bennünk a Hú­szas stúdió péntek esti jelentke­zése. Bizonyára emlékeznek ar­ra, hogy Hegyi Imre riporter né­hány hónappal ezelőtt arról ké­szített dokumentumműsort, hogy mi okozta egy ifjú apostagi főmezőgazdász tragikus halálát. Rá kellett döbbennünk, hogy en­nek az ambiciózus személyiség­nek a felőrlődés jutott osztályré­szül, mert szembekerült a tsz-el- nök és környezetének diktatóri­kus klánjával. Reméltük a visszhangot s ez nem is maradt el. íme a történ­tek. A kiskirály hiába csapdo- sott, próbálkozásait mégsem kí­sérte siker: a közgyűlés nem sza­vazott neki bizalmat. Ám az sem lelkesítő, hogy a megye illetéke­sei azt a volt közös gazdasági párttitkárt bízták meg az irányí­tással, aki előbbi posztján min­dent bizonyított, csak szellemi érettségét nem. A kör bezárult? Aligha, mert a lakosság már nem hajbókol, hanem töpreng. Szerencsére hatnak rá az előre­mutató országos állapotok. Az egyik 1951-es párttag így fogal­mazott: sohase torpantam meg, ha az igazságért kellett kiállnom. A részletekre, a kifejletre majd fény derül. Jósolgatni kár lenne, akkor is, ha körvonalazódik a megoldás. De jó tudni, hogy a fény felé haladva oszladoznak az árnyak, s az az éra nemesül, amelyért szá­mos esztendőn át dolgoztunk, keseregtünk, füstölögtünk, s az is biztató, hogy mindez tőlünk, millióktól is függ... Pécsi István Öregdiákok szeptemberi áhítata Szeptemberi napfény ara­nyozza fákat. Vasárnap van. Fecskeraj száll a tiszta levegőé­gen, útra kész madárcsapat. A toronyban harang kondul, mint mindig, húsz, harminc, negyven, ötven vay hatvan év előtt. Akkor is, most is a múló idő jeleként. Éppen csak most vesszük észre jobban, az évek tova suhantával, az emlékezés pillanataiban. A véd iskolára emlékezünk, amely igazából nem is oly vén, csak az épület, amely otthont adott neki. Akik hat évtized előtt léptek ki kapuján a nagybetűs ÉLETBE, még fiatalnak tudhatták, s szí­vükben — a még közöttünk lé­vők — annak érzik ma is. Mi ké­sőbb, a harmincöt vagy negyve­néve maturáltak már férfikorú­nak ismerhettük. Tudatunkban így él ma is. E szeptemberi vasár­napon különösképp, amikor nemzedékek gyűlnek egybe a hajdan volt diákkort megidéz­ni... Nincs becsöngetés, mégis halljuk a csengőt, zárva a tanári szoba, mégis látni véljük, hgy megnyílik az ajtó, s jönnek a ta­nárok osztálykönyvvel — napló­val a kézben. Ki-ki számot vete gyorsan, mik az esélyei, mond­hatja-e bátran: „Tanár Úr! Én készültem!” Ma mindenki ké­szült. Emlékeket gyűjtött, újra élte az izgalmas, szép perceket, talán verseket is skandált, vagy a kamatos kamat számításának fortélyain töprengetet, meg a lo­garitmuson, netán azt latolgatta: eligazodik-e még magabiztosan Magyarország hegy- és vízrajzi térképén. S tán van, aki gondo­latban sorokat ró a pad alatt a gyorsíró füzetbe — gyakorolván a sorob lévő rövidítéseket, más meg a könyvvitel alapszabályát ismételgeti, mely valaha így szólt: „A könyvitel az a tudo­mány, mellyel a gazdálkodó) a mezőgazda, az iparos, a kereske­dő) a vgyonában beállott válto­zásokat nyilvántartja.” És most egyszerre felhangzik a Himnusz,miként akkor régen is mindig, az évnyitó ünnepén, nem hangszórón, nem énekkar előadásában, zenekari kísérettel, csak emberi hangon, a vox hu- mana természetes intonációjá­val. Énekeljük százan vagy száz- húszan (valójában nem is a szám a lényeges/, azzal a régi ifjúi, ám mégis, már akkor is felnőtt ko­molysággal s áhítattal, ahogy énekelni illik, illett. Énekelünk, mindenki igyekszik pontosan és szépen, mert az öreg iskola poli­hisztor tanárára, Virágvölgyi Bé­la tanár úrra is emlékezünk, ki mestere volt a zenélésnek, s kit sohasem illett, s most kiváltképp nem illik — a hajdani közös éneklésekre is emlékezve — ze­nei pontatlansággal megbántani. Aztán egyszerre csend lesz, majd halk morajjal „leül az osz­tály”, s már vánánk, hogy a hetes jelentést esz: „Tanár Úr! Tiszte­lettel jelentem az osztály lét­szám...” Mennyi is az osztálylétszám? — kérdezik magukban a negy­ven, ötven év előtt s a még régeb­ben érettségizettek. Ki tudja- pontosan, hányán is vagyunk, ta­valy óta kik hiányoznak innét — immáron örökre... Gondolata­inkban így hát a jelentés meta­morfózisa következik: nem a he­tes jelent a tanár úrnak, hanem az öreg diákok, sorra mind, dal­lal, verssel és szép emlékező sza­vakkal^ tanár úrnak, akinek szelleme itt van, s nem is csak azért, mert családtagjai eljöttek, hanem mert emléke mindnyá­junk szívében él... Hogy is volt csak? Negyven éve is elmúlott már, hogy legendákat hallottam ná­lam idősebb „keristáktól”, le­gendákat, melyek Virágvölgyi tanár urat már életében övezték. A tanárurat, aki tanított szám­tant, vegytant, fizikát, továbbá gyors- és gépírást: ha a szükség úgy kívánta, helyettesítette (szakszerűen!) a német és a ma­gyar órát, meg a kereskedelmi le­velezést, de a történelmet, meg a földrajzot is; aki bal kezével osz­tott, a jobbaí — ha kellett — gyö­köt vont; aki — ha dalt tanított — bal kézzel írta a hangjegyyekete, jobbjával alá a szöveget; aki he­gedült, orgonátl, zongorázott; xaki kiránduláson diákjait meg­előzve gyalogló versenyt nyert; s aki még számtalan dologban volt rendkívül járatos, és — mind­ezekkel együtt — érző szívű, diá­kot szerető ember és tanár. Aztán egyszer eljött az a nap is, amikor én is szemtől szemben találtam magam a tanár úrral, el­sős „keristaként”, a számtan órán. Úgy volt minden, ahogy a legendás történetek mesélői tud­ták. Reggel fél nyolc tájban vá­ratlanul robbant be az osztályba s lefülelte a házi feladatot másolók nem is maroknyi csapatát, aztán tovatűnt anélkül, hogy bármit is feljegyzett volna. A harmadik órán (ez volt a számtan) ahogy bejött, első dolga volt a mulasz­tókat raportra hívni. Lehettek úgy nyolcan-tízen, s csak egy maradt ülve, lapítva a padban — gondolván, hogy a tanár úr úgy­sem emlékezik már mindenkire. Emlékezett. A legendás kis no­tesz egyik lapján, barátunk neve mellé is oda került az elégtelen. De milyen rejtelmes is volt ez a notesz, a kis tanári zsebkönyv, melynek lapjain rendre követték egymást az osztálylajstgromok, s a tanár úr pontosan tudta, mely lkapokon szerepelnek az I. Á osztály nebulói. Ki sem vetete köpenye zsebéből, fellapozta a megfelelő helyen, s apró ceruza- csonkkal rejtve véste be mara­dandóan a megérdemelt jegyet. Mire volt jó a titkolózás? Egyre biztos: minden nap ébren tartot­ta a diák lelkiismeretét. Hátha csak elégséges'volt az a felelet? Hátha csak jó és nem jeles, s ha jobb eredményt akarok, úgy ké­szülnöm kell holnap is, holna- után is. Az elégtelen osztályzat persze sohasm maradt titok,. így múltak az órák, izgalmakkal, derűvel ve­gyesen, s Virágvölgyi tanár úr mindig sziporkázott. Nemcsak az osztály névsorát tartotta emlé­kezetében, de azt is, mikor, me­lyik órán, s milyen anyagból fel­elt a diák utoljára, s mennyit kell még „zaklatnia”, hogy tudásá­nak eesetleges fogyatékosságait pótolja. S persze tudta fejből a logaritmust, zenekari művek partitúráját, extra gyorsírásos rö­vidítések sokaságát, Goetehe- verseket németül, s még annyi mást, mi szellemi kincstárát gaz­dagította. Zaklatott idők jártak akkoriban (1950-et írtunk/, de derűje ronthatatlannak tűnt, — mindaddig, míg velünk marad­hatott. Mert egy napon — jól benne jártunk már a tanévben — Virágvölgyi tápár úr nem jött be az órára. Élparancsolták felsőbb hatalmak más városba, büntetés­képpen, mert — mint mondták akkor nekünk — „klerikális szel­lemben nevelte az ifjúságot”. A sors fintora volt, hogy helyette egykori cisztercita paptanár ke­rült Virágvölgyi tanár úr helyére. Őt még magasabb helyről paran­csolták ide, megintcsak bünte­tésképpen... Végig pereg emlékezetem filmszalagja most, közel negyven évvel az esemény után, s közben hallgatom az emlékezés szavait. Vallomásokat, diákokét s a csa­ládtagokét, melyek nyomán egy példásan nemes és etikai tiszta­ságú személyiség s egy megpró­báltatásokkal, nehézségekkel te­li életpálya stációi elevenednek meg. Mert stációkkal teli élet vo- la az övé. Gyerekkori eredetű betegség, háborús nélkülözés, az édesapa váratlanul korai halála, az immár csonkává lett nyolcta­gú család anyagi gondjai s meg­annyi más — belőlük egy-kettő is elegendő, hogy szárnyszegetté, meghasonlottá tegye az embert. De rendkívüli adottságokkal megáldott fiatalember nem rop­pant össze. Leérettségizett, dip­lomát szerzett, közben zenét ta­nult és nyelveket, aztán helyettes tanár lett (ez is egyike Volt stáció­inak/, végül rendes tanári státus­ba került s akkor már az a Virág­völgyi Béla volt, aki egyszerűsé­gével, tiszta emberségével, pá­ratlan tudásával s vele született természetes ösztönökből faka­dó, divatos teóriáktól mentes ne­velői adottságaival s felkészült­ségével nyűgözte le környezetét. Tanártársait s a diákokat egyfor­mán. S hogy milyen hatásfokkal, azt ez a szeptemberei vasárnap is példázza, amikor úgy ül a száz és egynéhány öregdiák az egykori öreg iskola termében, mintha számadásra készülődne, újabb matúrára: „Tanár Úr! Én ké­szültem, az egykor tanultakat: tudást és emberséget íme maku­látlanul megőrizni s hasznosítani igyekeztem...” Lőkös István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents