Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-16 / 222. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 16., péntek Az egyszerű ispotálytól a korszerű kórházig 150 éves jubileum Gyöngyösön Százötven esztendős a gyöngyösi kórház... A történelmére oly büszke, a hagyományait annyira ápoló, őrző város ünnepi rendezvénysorozattal köszönti a szép jubileumot, tiszteleg az alapítók emlékének s nemes munkájuk folytatóinak. A múltba pillant, a jelennél időzik s a jövőt figyeli érdeklődve. Mert az intézet léte, sorsa bárki számára is aligha lehet közömbös. Életek kötődnek hozzá. A reményt jelenti, a gyógyulást adja, a búcsúzásban vigasztal. Érthető, ha öröm volt születése. Jóllehet, a Mátraalja már korábban is tanúja lehetett valami hasonlónak — az ittenieknek tudomásuk van II. Rákóczi Ferenc tábori ispotályáról, a kolera- járványok idején buzgolkodó ferences betegápolókról — ám valójában az 1838. szeptember 16-i esemény jelentette Gyöngyösön a szervezett egészségügyi munka kezdetét. A jelenlegi főépület A korábbi főbejárat az 1856-ban elhelyezett régi táblával Már csak dokumentumok őrzik ezt az időt. Érdekes, izgalmas dolog a korabeli feljegyzések, kiadványok — közöttük a nevezetes dátumot nem sokkal követően megjelent, s a pesti Trattner- Károlyi betűiből szedett kis füzet — ugyanis egész sor olyanról vallanak, amely ma is őszinte elismerést ébreszt az olvasóban. Megtudhatja mindjárt az ember például, hogy meglehetősen hosszú, kitartó törekvés vezetett a jeles eredményig. Heves és Külső-Szolnok vármegyék tiszteletbeli orvosa, Horner (Veze- kényi) István hasonlóan lelkes, fáradhatatlan társaival, leginkább Faj gél Pálé lőbb helybéli segédpap, majd boconádi lelkész támogatásával kerek három évi előkészület — sok álmodozás, úgyszólván még a legjobb barátok, ismerősök előtt is titkolt számos beszélgetés, tervezgetés — után állt elő az akkori áldatlan állapotok között valósággal a megváltást jelentő nagyszerű javaslatával. S Pondor Ferenc ülnök nem kis közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy végül is a kegyes adakozó, Pejachevich Franciska grófnő, báró Orczy József özvegye átengedje az áhított kórház céljaira a tulajdonátképező fábrika — posztógyár — jobb sorsra érdemes épületének egy részét. Tulajdonképpen ezzel az eléggé rozzant épületrésszel, valamint ennek, a grófnő további ajándékaként történt rendbetételével, átalakításával, s benne egy kórházi ágy létrehozásával indult Vezekényiék vágyának valóra váltása. A reménnyel kecsegtető első lépések után felbátorodva keresték sorra, rendre a többi pártfogót is, s szaporították az aláírásokat más hozzájárulásokra. így növelte öt-ötezer forintos alapítvánnyal, újabb 1-1 ággyal a berendezést, felszerelést Taródy Bertalan özvegye, Reviczky Mária és végvezekényi báró Baldacci Antal, míg a többiek örökké vagy halálukig fizetendő, illetve bizonytalan ideig szintén rendszeresen adandó ki- sebb-nagyobb pénzösszegekkel kerültek a mind terjedelmesebb listára. A nevezetes megnyitás előtt mintegy két és fél hónappal tartott tanácskozáson alakult az ügyért dolgozó választmány, amely kinevezte a kórház létrehozásáért felelős gazdasági felügyelőt, betegápolót és ápolónőt fogadott. Az állandó orvos teendőivel pedig megbízta Vezekényi Istvánt, míg az ő helyettesítéséBontakozik a kórház legújabb tömbje (Fotó: Perl Márton) vei Filó Józsefet, Pirkler Antalt és Goth Pált. Egyben felkérte Lichner János gyógyszerészt, továbbá a patika haszonbérlőjét, Anvander Jánost, hogy két éven át lehetőleg ingyen biztosítsák a szükséges medicinát az elsősorban ”ügyefogyott szegények számára ” teremtett intézetnek. Az alapítványok, a jelentősebb adományok mellett persely is gyűjtötte a pénzt, s többnyire jutalom nélkül segítettek munkáikkal a kézművesek. így tudták igen gyorsan átadni rendeltetésének a kórházat a maga 12 ágyával, amelynek fele az elesetteket, másik része az adakozókat és ezek cselédeit várta, szolgálta. Jellemző a kezdeti, az úttörő időszakra, hogy az első tizenöt hónapban összesen 107 beteggel foglalkoztak. Ebből hetvennyolcat meggyógyítottak, ötnek az állapota javult, kettőt még hosz- szabb kezelésre visszatartottak, egyet javulás nélkül hazaengedtek, s huszonegy meghalt. Az ápoltak 64 féle betegségben szenvedtek, legtöbben tüdővészben, idegbántalmakban — de gyomorrákos is akadt. Megbecsülés, elismerés övezte a személyzet munkáját, a gyöngyösi kórháznak az 1848- 1849-es szabadságharc miatt már egészen fiatalon híre futott az országban, sőt, a neve külföldön sem maradt ismeretlen. Ide kerültek ugyanis a kápolnai csata súlyosabb magyar és osztrák sebesültjei... A betegek kezelésében egyébként évtizedekig a külhoni tapasztalatok alapján átvett homoepathiát — az úgynevezett hasonszervi gyógymódot — alkalmazták, csupán a Veze- kényit követő dr. Koller János igazgatósága alatt tértek át a korszerűbb módszerre. S természetesen nem csak így fejlődött az intézet. Ha egyikre, másikra elég sokáig is kellett várni, az évek során új részlegekkel, osztályokkal gyarapodott, s műszerparkja is egyre bővült, tökéletesedett. Napjainkra vadonatúj épülettömeg «gazdagította, s az egészségügyi integrációban jelenleg — több más mellett — már a modem rendelőintézetet sem nélkülözi. Dr. Frindt Ferenc József, dr. Wiltner Sándor, dr. Fejes István igazgatók valamilyen formában egyaránt folytatták elődeik áldásos törekvéseit az alapítványi közkórházból időközben városi irányítás alá került, államosított, a nevében pedig immár Gyöngyös nagy orvos-tudós szülötte, Bugát Pál emlékét is őrző egészségügyi intézmény tökéletesebbé tételéért. A mostani — sorrendben hatodik — igazgató főorvos, dr. Mátyus László az idei jubileum évében a kezdetivel össze sem hasonlítható nagy szervezetet vezet. Ezernégyszáz dolgozó, a létszámhiány ellenére is 142 orvos osztozik a betegellátás feladatain, évente — hogy csupán a legutóbbi számokat említsük — huszonhatezer körülien számítanak az intézet munkájára. A kórházban olyanok fémjelzik az egészségügyi tevékenységet, mint például a strúma-sebészet- ben országos tekintélyre szert tett — pályafutása alatt háromezernyi műtétet végzett — dr. Niedermüller Ferenc, a kiváló címmel is kitüntetett, közelmúltban nyugállományba vonult főorvos, s kandidátusi tudományos fokozatot elért kollégái: az utód dr. Gál István, a külföldön sem ismeretlen dr. Pintér László szemész főorvos, illetve a pszichológus dr. Fejes András. A150. évfordulón építészetileg már igen előre haladtak a régóta áhított kórházrekonstrukció első ütemével, s így jövőre az orvostechnológiai szereléshez is hozzáfoghatnak. A különben négy lépcsőben megvalósuló nagy korszerűsítésnek már ez a része is több száz millió forintba kerül, ami jól érzékelteti azt az anyagi áldozatot, amelyet a közismerten nehezebb időkben sem vonnak meg a gyöngyösiektől. S amire fennállása óta persze rá is szolgált az intézet. Kevés jobb helyre kerülhetne a már most emlegetett egymilli- árd körüli forint, hangsúlyozza dr. Mátyus László igazgató főorvos is jubileumi beszélgetésünk alkalmával. Hiszen ha a kórházból kikerült, s szinte az egész várost hamuba döntő emlékezetes nagy tűzvész szikrája még épen is hagyta az épületeket annak idején, mára már többnyire elhasználódtak, elavultak. A sebészeti osztály aládúcolva dolgozik, a régi falak bontása javarészt elkerülhetetlen. Feltétlenül szükséges a jelenlegi kép átformálása, a megmaradó építményeknek is más célú hasznosítása. Az utóbbi során ilyenformán lesz majd a konyhából a mostaninál alkalmasabb gépműhely, a mosodából pedig nővérszállás, könyvtár, kultúrterem. Amíg pedig az említett nagy feladattal nem végeznek, kisebb lépésekkel is próbálnak előre haladni. Lényeges ráfordítással nemrég tették megfelelőbbé például az I. számú belgyógyászati osztály épületét, ahol magasabb szintre kerül így az intenzív ellátás, s új központi felvételi részleg kezdheti meg a működését októberben a diagnózis gyorsabb megállapításához, illetve a szükséges beavatkozás mielőbbi elkezdéséhez. Jó érzés, hogy a fejlődést a helyi üzemek is segítik forintjaikkal. Különösen sokat jelent a Mátraalji Szénbányák áldozata, amely például legközelebb nem kevesebb, mint 5,7 milliót érő ultrahangos vizsgálóval'ydvítyA — a körzetét is számítva már 100 ezer ember egészségügyi ellátására hivatott — gyöngyösi kórház felszereltségét. Egyszóval nemcsak ünnep, hanem gond, munka is a százötven esztendős jubileum a városban. Ám ez utóbbi miatt nem panaszkodnak. Úgy vélik: így talán még emlékezetesebb marad az évforduló. Gyóni Gyula Hangsúly az idegen nyelveken Új profilú oktatás A múlt évben megváltozott az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola arculata. A számítástechnikai csoport átköltözött a Neumann János Gimnázium és Szakközépiskolába, helyén pedig két új ágazat indult. Dr. Tóth András igazgató szólt a bekövetkezett változásokról. — Mind a külkereskedelmi ügyintéző, mind az idegen nyelvű gyors- és gépíró szakra járók a többi diáknál jóval intenzívebben foglalkoznak a nyelvekkel. Az angol vagy a német választható, oroszt a gyors- és gépírók kivételével mindenki tanul. — Gondolom, az újdonság varázsa vonzza a fiatalokat... — Igen, az érdeklődésre nem lehet panasz, háromszoros volt a túljelentkezés. Az érettségizettek számára idén kezdődik az esti külkereskedelmi levelező tagozat, ahol a második évben már minden ismeretet idegen nyelven kell oktatni. Remélem, találunk megfelelő tanerőt, felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező közgazdászt várunk. Az egri Suszter Zsolt szeptember elseje óta „külkeres”, szívesen beszél választásáról. — Kezdetben nem volt határozott elképzelésem a továbbtanulásról. A tanácsadó könyvvel a kezünkben sokat gondolkodtunk otthon a szüleimmel. Próbáltak segíteni, de semmiképp sem akartak befolyásolni. Végül megtetszett ez a lehetőség, érdekel, amivel foglalkozunk. — Az ismeretlen mindig ébreszt bizonyos félelmet az emberben... —- Általános iskolában 4,5 és 5-ös között volt az átlagom. Bízom benne, hogy ezt a hobbim mellett — ugyanis sportlövész vagyok, most országos bajnokságra készülök — is meg tudom tartani. Két dolgozatot már írtunk. Majd meglátjuk, hogy sikerült. Laboda Katalin Hevesen lakik, másodikos, angolul tanul gyors- és gépírást. Mint elmondta, zárkózott típus, nehezen illeszkedik az osztályközösségbe. — Óvónő szerettem volna lenni, később döntöttem úgy, hogy ide jelentkezem. A felvételin oroszból és matematikából kérdeztek. Azt hiszem, mindenképpen jó, hogy az érettségihez lesz egy szakmám is. — A múlt évet milyen eredménnyel zártad? — Az alapokkal kezdtünk, korábban nem ismertem még a nyelvet. Mára a magyar mellett az egyik kedvencem. Nagy volt a terhelés, a 4-es szintet sem értem el. Most biztos könnyebben fogok boldogulni. Jövőre már csak angolul diktálnak a tanárok... Rénes Marcell Fábián László: CSALÓDÁS II/2. Orrából nyomban eleredt a vér, amint a tenyerén meglátta a vöröslő maszatot, éktelen visíto- zásba kezdett, a tanító néni pedig engem hangos korholások- kal utasított ki az osztályból. Amikor végre beszóh'tott az üres folyosóról, intőkönyvemet nyomta a kezembe, szigorú üzenettel nénéméknek. Csalódottságom lassan átcsúszott félelembe, egyáltalán nem sejtettem, mi lehet a következménye egy ilyen intőnek, a címzett hogyan reagál rá. Otthon, a falubana tanító úr sosem adott intőt, kitűnően szolgált a mogyorópálca, esetenként a bezárás. Rettegtem nagybátyám eleddig ismeretlen szigorától. Nénémék kifaggattak a történtekről, jót nevettek az egészen, és kissé komolyabban arra figyelmeztettek, ne verekedjem, mert az egyáltalán nem szép dolog. Én pedig megfogadtam, azt az inget az életben többet föl nem veszem, még egyszer szégyenben nem maradok miatta. Velem az iskolában a továbbiakban nem sok baj volt, szorgalmasan tanultam, leckéimet elkészítettem, néném, ha belátogatott szülői értekezletre, rendre csak szépeket hallhatott rólam. Egy-egy ilyen szülői értekezlet után azonban visszafojtott hangon még az ágyban is suttogtak nagybátyámmal, kíváncsi füleim mindössze annyit tudtak elcsípni a foszlányokból, hogy bizony most is nehezebb a szegényeknek. Természetesen tudtam, a szegény gyerek én vagyok, nem a cukrász fia vagy a rabbié (ahová néném takarítani járt), szégyenkeztem is miatta, ez azonban mégsem volt az a fájdalmas megaláztatás, ami ingem miatt ért az egész osztály előtt. Ebben a szégyenkezésben társaim közül osztozkodhattak volna különben is jó páran. Egyre inkább visszafogtam magam, már korántsem akartam föltűnni, és közben meglehetősen súlyos baleset is ért. Az történt ugyanis, hogy a toliammal a gang rácsa fölött hadonásztam, kihullott a kezemből, a második emeletről esett le az aszfaltozott udvarra; hiába volt sárgaréz a teste, nyakánál a bakelit kitörött belőle. Ilyen parádés íróeszközöm nem is került soha többé. A tanító néni, természetesen, változatlanul tetszett nekem, továbbra is rajongással követte tekintetem büszke járását az osztályban, haján a tündökletes fényeket, száján a ciklámenszín festéket. Aztán váratlanul (viszont korántsem oktalanul) ennek is vége szakadt. Nem, dehogyis gyűlöltem meg, hogyan tehettem volna, hiszen mégiscsak az én első tanító nénim volt. A téli szünet közeledett, a karácsony, anyámtól már megérkezett egy csomag: liszt, krumpli, tojás, dió meg alma volt benne. Levele azt ígérte, az ünnepre liba is érkezik, jóllehet, én a szünetre utazom hozzá. Elképzeltem a hatalmas liba máját, nagyanyámat láttam magam előtt, amint lábával az állatot leszorítja a töméshez. Bizony, mi abban a nehéz időben libát is ettünk, nagyanyám vesződött velük egész éven át, sőt, karácsonytájt disznót is vágtunk, az is kitartott valameddig. Itt a városban ilyesmihez nem volt könnyű hozzájutni, néném reggelente dühödten szidta a méregdrága piacot. Nagybátyámat pedig minden héten kétségbeesetten faggatta, vajon nem kapott-e többet fizetésként, mint amennyit hazaadott. Ugyanakkor az a váratlan ötlete támadt, hogy kellemes ünnepeket illenék kívánnom a tanító néninek. „Mások is így teszik” — hunyorított sokat sejte- tően a férjére, aki zavartan hüm- mögött. Nem értettem semmit, mert ugyan a faluban tényleg szoktunk kis Jézust köszönteni, de itt csak nem járhatom a házakat. Márpedig nagynéném igazán ezt találta ki; keressem föl a tam'tó nénit a lakásán, ott kívánjak boldog ünnepeket. Hiába tiltakoztam, a címét sem ismerem, fölkészült a válasszal. Sőt, azt is elmondta (ismét bátyám felé kacsintgatva), összekészített egy kis ajándékot, mivel azt is illik. Ez azonban már sok volt nekem. Fuzsitos gyerek voltam, hangoskodva és gátlástalanul felesel- gettem, amíg nagybátyám fény egetőleg le nem intett: „holnap odamész és kész.” Ha sose jött volna másnap, azt se bántam volna. Lehet, hogy nem értettem pontosan, mibe akarnak belerángatni, azt azonban éreztem, aligha nekem való dolog, és még büszkeségemet is birizgálta, hiszen rendes diák voltam. Égett az arcom, a fülem tüzelt, amikor a félhomályos lépcsőházban becsöngettem egy cifra, magas ajtón. A tanító néni jelent meg, ezúttal nem volt olyan szép, mint lenni szokott, hiányzott róla a festék, elillant hajáról a fény, pongyolát viselt valami nehéz selyemből. „Na, add csak ide — nyúlt a csomagom után — és kellemes ünnepeket nektek is” — hadarta. Már el is tűnt a szemem elől, csattant az ajtó, én pedig még mindig ott álltam a lábtörlő farácson, egyszerűen nem tudtam, mit kéne tennem, lassan kotród- tam el, és év végén talán a legboldogabb voltam, hogy a következő évre más veszi át osztályunkat, nemigen lesz újabb találkozásom a tanító nénivel... (Vége)
