Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-02 / 210. szám
KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 2., péntek Lili bárónő nem öregszik Ma este: Egy bolond százat csinál — Hatvanban A hatvani zenés színházi nyár idei harmadik estéjén az ország déli határszéléről érkezett Jókai Színház társulata volt a vendég, éspedig az öregedni nem igyekvő, világszerte színpadra állított Lili bárónő című nagyoperettel. S anélkül, hogy túl lihegnénk zene, libretto, szerepformálások tekintetében e produkciót, újra megállapíthatjuk: Huszka Jenő zenéje valóban nem vesztett hatásából. A meglehetősen áttetsző szövegkönyvet megemelő, sokszínű muzsika, amely már e század elején is hódított, ugyanígy érvényesül jelenidőben! Nem csoda tehát, hogy — összejátszva a végre kellemesre fordult idővel — Lili, az újsütetű bárónő és az Illésházy gróf iránti, hirtelen kibomlott szerelmi történet sok humorral, mókázással fűszeres jelenetei, dalbetétei rendre viharos tapsra ragadtatták az augusztus végi este nagyszámú közönségét. Nyilván részese volt a meleg fogadtatásnak a rendezésben jeleskedő Balogh Gábor is, vagy szíves szóval említhetjük a táncokat ko- reografáló Novák Éva nevét. A szereplők listáját magunkban böngészve a grófságba pottyant, markáns hangú Kincses Károly, a pénzen vett bárónőséget finom méltósággal megélő Morvay Pálma, s az apa szerepében ugyancsak jól önironizáló Gyurcsek Sándor nevének fölemlítése kívánkozik az élre. Úgy hatottak ők, a nyár végi éjszakában, amiként ezt Martos Ferenc annak idején megírta, Huszka pedig hangúkra bízta a muzsikával való jellemzés dolgát. Persze, többek együttmunkál- kodása erősítette még a mókás, többszálú szerelmi történet hitelét. Ám közülük élre kívánkozik két mellékesnek tűnő figura — Agatha, Christina — életre keltőjének neve. A Jászai-dijas Dénes Piroska és Nagy Mari szinte főszereplővé léptek elő Németh Zoltán stílusos díszletei között, s eleve eldöntötték a csabai produkció sikeres fogadtatását. Ma, pénteken este fél 9-kor egyébként fővárosi társulat a Józsefvárosi Színház együttese vendégeskedik a hatvani szabadtéri színpadon, hogy egy fergeteges hatású zenés vígjátékkal, Szüle Mihály és Harmath Imre Égy bolond százat csinál című darabjával zárja az immár ötödször megrendezett színházi nyarat, amely financiális okokból ezúttal rövidebb ugyan, de így is igazolja a vállalkozás helyénvalóságát. Hogy pedig kiknek jutnak az üzemek által fölajánlott hagyományos nívódíjak? Erre lapunk jövő keddi számában adhatjuk meg a társadalmi zsűri válaszát. (m. gy.) Nagy örömmel és érdeklődéssel olvastam a Magyar Nemzet 1988. augusztus 4-i számában Beiczer Éva értékes és érdekes írását Csokonai Lillájáról, mert hiszen minden észrevétel előbbre viheti az eddig még kevésbé vagy nem tisztázott irodalomtörténeti problémákat. A „verseket másolgató Lilla” története pedig igaz, ugyanis Lilla csak addig volt „sok kötelezettséggel terhelt háziasszony” amíg Lévai István feleségének mondta magát. Nagyon szerette már leány korában a verseket, nevezetesek voltak a Komáromi Tudós Társaság irodalmi találkozói, ahol Péczeli, Édes Gergely, Zay Sámuel, Fábián Júlianna és mások társaságában gyakorta megjelent. (Itt találkozott Csokonaival is.) Szépen énekelt és jól játszott húros hangszereken, Csokonai: „A Muszikáló Szépség” című versében így ír róla: „De midőn Száts- kád daljára /A húrokat pengeted:/ Mit érzek! minden trillára/ Szívem ölöd s élteted./ A hangok virággá válnak/ Mosolygó ajjakidon/ S a virágok hangítsál- nak/ Teremtő újaidon./ Ugyanezt megerősíti Haraszti Gyula 1880-ban, amikor azt írja Lilláról: „. . . Könnyes szemekkel dúdolgatja, gügyögi azokat a bús dalokat(!) miknek az ő egykori könnyelműsége adott léteit.” Nagyon féltette és nagy becsben tartotta Csokonai emlékeit. Domby Márton: „Csokonai Vitéz Mihály Élete” című könyve és a Keresztyéni Tanítások szinte érintetlenek a kímélettől. Tápay Szabó László szerint a halott Lilla mellett megtalálták a Lilla-da- lokat is, „szépen bekötve.” A múlt század végén még a jó erőben lévő Vajda Elek tatai lakos (Lilla unokaöccse) debreceni látogatásakor elmondotta a „DEBRECZENIELLENŐR”- nek 1897 július 9-én, hogy „a Lilla anyja amíg élt, sokszor emlegette Csokonait, de sohasem tudott iránta felmelegedni. Kevésre becsülte a poétát, aki magas tetejű köcsögkalapban, vállaltra omló tömött fekete hajjal, ócska sárga csizmában, amiből kinézett a lába, járogatott a Vaj- dáék háza felé. Ilyen himpellér ne tapossa az .én küszöbömet, mondogatta. Később, amikor Csokonai két(!) kis verses füzetét emlékül elküldte Lillának, azt édesanyja parancsára tűzbe kellett dobnia. „El kell fogadjuk a szemtanú vallomását, aki személyesen vitte el Lilla gyűrűjét Debrecenbe a Csokonai-kömek, ezzel is törleszteni akart a Vajda család” adósságából (mint mondotta) Csokonai emléke iránt. Divat volt a XIX. század elején a verseknek másolgatása. 1965- ben e sorok írójának egy 90 esztendős vak asszony Dunaalmá- son elénekelte Petőfi: „Csokonai” című költeményét . . . Lilla 1840-ben „szabadult fel” „háziasszonyi kötelékeiből”, amikor első félje halála után meggyőződhetett arról, hogy a végrendeletből félje kisemmizte. Amikor 1844-ben Vég Mihály esperes után nagytiszteletű asz- szony lett, előszedte Csokonai emlékeit, amelyektől hamarosan megvált. Szemző Piroska úja a Tükörben 1930-ban: „Még életében történt, hogy a látogatók elvitték tőle a költőnek kéziratban átadott verseit, leveleit, amiket sokszor kérés nélkül is el- ajándékozgatott.” így került elő Csokonai barátjának és debreceni iskolatársának Édes Gergelynek első kiadású verseskötete egy dunaalmási ház padlásáról, amely e sorok írójának tulajdonában van. Beiczer Éva úja: „A másolgatásra vonatkozó megállapítás sem logikailag, sem lélektanilag nem helytálló.” Vitatom ezt a kijelentést. Lélekta- nüag — amint ismeijük az előzményeket — az idős Lilla nagy becsben tartotta Csokonai verseit. Hát hogyne becsülte volna, hiszen a Lilla-dalok róla szóltak, és Rákosné Ács Klára szerint: „Egész életét ekkor már a múltban élte, csak a múltból élt.” Csokonai anyja által küldött Lilla- dalokat annyira féltette, hogy szinte hozzá sem mert a kötethez nyúlni. A verses füzet pedig agyonhasznált, forgatott ereklye lett . . . Rákosné Ács Klára tekintélyes grafológusnak a vizsgálatai szerint a verses füzetben Lilla ke- zeírása látható és olvasható. Ezt „a bet űszerinti grafológiai egybevetés, a teljesen egyéni nagy N-ek, és a fantáziára valló V-k azonosítása is igazolta.” Szilágyi Ferenc irodalomtörténész is hitelesnek tartja Lilla keze írását a verses füzetben. Birtokomban van a teljes Lil- la-per anyag másolata, benne Lilla keze írásával megírt hosszú oldalak, amelyeket megtekintve és tanulmányozva észrevehetjük a tökéletes hasonlóságot a verses füzet betűivel, amelyet egy és ugyanazon kéz írta. Kunszery Gyula szerint: „Az almási sírhant alatt egy elfáradt, törődött öregasszonynak Végh Mihályné esperesnének tetemei nyugszanak. De Lilla nem halt meg. Egy ragyás képű, mélatekintetű iskolájából kicsapott diák költészetében örökké él.” Dr. Ferenczy Miklós Vidéken élni Tuskés Tibor új könyvéről Könyvének mottóját Tüskés Tibor Stendhaltól vette: „Nem kifogásolok és nem helyeslek; megfigyelek: ennyi a kérlelhetetlenség.” A címadás Németh Lászlóra utal, aki 1966-ban ezen a címen foglalta össze gondolatait a vidéken élő értelmiség feladatairól, hivatásáról. Tüskés Tibor számára Pécs lakó- és munkahely; Várkonyi Nándor, Csorba Győző, Weöres Sándor és sok más író és költő életének, pályakezdésének színhelye. Tüskés a Jelenkor főszerkesztőjeként, majd tudományos kutatóként, a Pannónia Könyvek szerkesztőjeként úodalomtörténész- ként, íróként ide gyökeredzett. Ily- lyés, Pilinszky, Nagy László, Rónay György monográfusának eredményeire méltán figyelnek fel szerte az országban. A bevezetőben soijáztatja az adatokat: Budapesten lakik az ország lakosságának egyötöde, itt találhatók a minisztériumok, a könyvkiadók, az ország 32 színházából 20 stb. Meggyőzően értelmezi a „vidék” fogalmát. A „vidéki” elmarasztaló, lekicsinylő, leértékelő, lenéző, lekezelő, lebecsülő jelentésű, mintha a fővárossal összevetve csak az elmaradottság, kicsinyesség, sivárság szinonimája lenne, mintha Soroksárnál Magyarország határa húzódna. Szól a fővárost elítélő jelzőkről is. A vidéki elsősorban azt jelenti, hogy nem fővárosi, vagyis helyet, eredetet, származást jelöl. A szűklátókörűség, a provinciális jelentés tapadt hozzá, a helyi értékek túl- és lebecsülésének veszélye, amely nem ismeri fel a rész helyét az egészben. Gazdasági kényszer teszi sürgetővé a decentralizációt hazánkban, ezáltal az ún. „urbanizációs” lépcsők hátrányainak csökkentését. Míg 1950-ben csak hét városban volt felsőoktatási intézmény, addig 1985-ben már 23 helyen található főiskola és egyetem. A vidéki élet minőségének, színvonalának egyik meghatározója a kultúra. A századelőig az egész magyar irodalom vidékről jött, azóta változott a helyzet: . . úónak lenni vidéken ma is nehéz . . .a vidéki centrumok irodalmi élete az állandó újrakezdés, a folytonos nekirugaszkodás és az ellankadás, a tehetségek fölfedezésének és útra bocsátásának a története” — állapítja meg a könyv szerzője. Az aránytalanságokra jellemző, hogy a Magyar írók Szövetségének 600 tagjából mintegy száz él vidéken. Pedig Debrecen, Pécs, Szeged . . . bizonyítja, hogy a magyar vidék irodalma is nagykorúvá, irodalmi élete „felnőtté” vált, jórészt önállóvá, ha a fővárositól nem is függetlenné. Színésznek, grafikusnak, szobrásznak, festőnek lenni vidéken szintén nehéz: „tanulni ugyan vidéken is sokat lehet, de megélni, szerepelni, népszerűséget szerezni alig. Az ő munkájának, megélhetésének elengedhetetlen területe ma a televízió, a film, a rádió: az állandó jelenlét, a szereplés a minél nagyobb nyilvánosság előtt” — írja Tüskés. Az emberekben megnőtt az utazás, a költözés, a lakóhelyhez kötődés vágya is. A kérdés az, hogy egy értelmiségi miképpen tudja elfogadni, értékké formálni, hasznosítani adottságait szülővagy lakóhelyén. Vidéken élők közt egyre több azoknak a száma, akik szeretnék megőrizni a hitet egy decentralizált magyar szellemi élet lehetőségében, akik az adott keretet a bővítve valódi helyi értékek és az európai gondolatok meghonosítására szeretnék fordítani. A fővárosba költözöttek is érzik, lélekben, érzésben, gondolkodásban igyekeznek is az emlékeket ápolni, a tápláló gyökereket megőrizni, a centrumtól távolabbi régiókban született értékeket a fővárosban is elismertetni. A Budapestről Gyulára visszatérő, azóta ott élő Simonja Imre költőien önironikus és ironikus szavait idézzük: „. . . egy napon visszatértem . . . már a következő napon megértettem, csakis itt, köztetek búrom magamat rosszul érezni — maradéktalanul.” Tüskés Tibornak Somogy adott bölcsőt, Zala (Nagykanizsa) nevelte fel, az egyetemet Pesten végezte, tanítani Tolnában kezdett, Baranyában, Pécsett él 1953 óta. Lakóhelyéről úja: „Átkom és áldásom a város, mert életem legnehezebb pillanataival és legtisztább örömeivel ajándékozott meg.” A „Pécsett marad-e?” kérdésre így válaszol: „A lehetőséget a helyváltoztatásra nem zártam ki az életemből. Azt se, hogy egyszer a fővárosba költözöm. (. . .) Hol az én világom? Szülőföldem a Dunántúl és a nagyvilág. Eddig Dunántúl négy megyéjét, Somogyot, Zalát,Tolnát,Baranyát laktam meg, és otthon éreztem magam a dalmát tengerparton, Firenzében, Toledóban és egy svájci tanyán is. Lelkem mélyén, úgy érzem, európai, mediterrán ember vagyok, kereső, kísérletező, kíváncsi és kutató, az utazásra, a vándorlásra, a helyváltoztatásra könnyen csábu- ló. (. . .) Vidékről a nagyvilágba, a mindenségbe vágyó. A nagyvilágban, a fővárosban is örök vidékinek maradó.” Vidéken élni, értelmiségi — azaz értékőrző, értékközvetítő és — teremtő életet élni, hivatást végezni — Németh László szerint annyit tesz: országban, sőt nagyvilágban gondolkodni, igényt ébreszteni, „az élethitet, a szebb időkben szerzett, tapasztalássá sűrűit asszuörömöt” átadni, minden ismeretnek és műveltségelemnek a fő célját megvalósítani, hogy az ember megértse helyét, a létét szép és hasznos szereppé tudja alakítani. (Kozmosz Könyvek, 1988) Cs. Varga István János: AZ ERDŐ II/2. A fa alatt az öreg leverte a bottal a száraz, összekuszált füvet, és csak utána tapogatta el a tenyerével. így csinált helyet magának. Csak magának. A fiú tisztes távolságból figyelt. Az öreg nehézkesen térdre ereszkedett, majd lezökkent a földre. Nem támaszkodott félkönyékre, mint a mezei emberek általában, hanem ügy elhevert, ahogyan csak otthon, az ágyban szokott az ember, és ott is csak akkor, ha beteg. Az arcára ráhullott egy összepöndörödött levél, de nem söpörte le. A fiú ekkor fordított hátat, óvatosan kereste a visszautat, megpróbált észrevétlenül tűnni el. Az öreg sohase került elő többé. A fiú többször is kijött a fához, de az elfeküdött fúvón kívül semmiféle nyomot nem talált. Még a bot se került elő. Lassacskán a fű is lábra állt. Érintetlen és titokzatos lett újra minden. A lombsuhogásra figyelt, hátha kihallik belőle valami, de a személytelen, távoli hangzavarból egy gúnyos nevetés foszlányain kívül semmi nem rémlett elő. Közelebb ment. Fölemelte a fejét. A lomb árnyéka az arcába vetült. Leereszkedett a fűbe. Nem félt, mégis szorongva hunyta be a szemét. A csönd s a mozdulatlanság mikroszkópja alatt a legkisebb zaj, a legelvétettebb mozdulat is óriásira növekedett. A fű percegése, a hangyák vándorlása a homokszemek főzött, a fűszálak tövében úgy robaj- lőtt, olyan nyomasztóan és tapintatlanul, mint valami fegyvercsörtető díszszemle. Aztán ezek a jelentéktelenségükből hirtelen óriássá növekedett jelzések is elenyésztek, a gondolatok visszahúzódtak csigaházukba, megdermedt a képzelet kaleidoszkópja. A parányi lovak megálltak szökellés közben a levegőben, sörényük elakadt a széltépte lobogás bogán, a nyílvesszők fölfüggesztették röptűket, a csatakiáltások elhaltak a fekete torokmélyben, csupán a sötétség terebélyesedett akadálytalanul. Sikamlós leplei mohón rebbbentek szerteszét. A robbanás váratlan zaja a homloka tájékán hatolt be egyenesen az agyvelejébe, és a tarkója irányába sugárzott, mintha egy rozsdás varrótű szúrta volna át a koponyáját, fölöslegessé téve a hallás hosz- szadalmas, nehézkes műveletét. Talpra ugrott. Nem kezdett azonnal menekülni. Meg- adóan tűrte az ijedtség okozta bénaságot, nem próbált szabadulni tőle. Érezte, hogy odafönt hirtelen zajos lendülettel, akár egy körhinta, ingadozni, forogni kezd a lomb. Nem ért rá megkeresni az utat, egyenesen belevetette magát a lejtőn terpeszkedő bozótosba. Úgy futott, mintha nem is futna, nem érzékelte a mozdulatokat, az arcába csapódó ágak okozta karmolások fájdalmát, semmit. A homok- szín szél az inge alatt verdesett, s olyan magosra röpítette, hogy egyetlen pillantással képes volt belátni a dombtetőt. Kicsavarodva végig a tisztáson ott feküdt hanyatt az ezeréves tölgy. így holtában most már valóban igazi óriásnak látszott. Tengerszürke, harsány szélzúgást fakasztó lombja beborította a tisztást. Az egykori öles törzs helyén néhány lándzsaszerű szilánk meredt az ég felé, olyan fenyegetően, mintha át akarná döfni az eleven hártyaként reszkető égboltozatot. . A veranda léghajójában, amit a lámpafény szeszélye nagyvonalúan szakajtóit ki a hirtelen lezuhant este tömbjéből, már együtt ült a család a vacsoránál. Olyan hirtelen sötétedett be, hogy a fiú észre se vette. A tücskök kegyetlen éles trillázása is csak most szúrt bele a dobhártyájába, amikor becsattant mögötte a léckapu üvegsimára fogdosott kallantyúja. A család komor, szemrehányó várakozással fogadta. Az aggódó tekintetek fölébresztették benne a bűntudatot. Nézte a nagyapa ősz, időtlen' kaktuszarcát, a barnás, szikkadt földtüremléseket utánzó bőrt, a moccanatlanul mélyre húzódó szemet, amelynek tekintete semmit el nem árult. Amit első pillanatban olyan nyomasztónak érzett, olyan mértéktelen büntetésnek, a hallgatás kényszere most természetesnek tetszett. Az volt az érzése, úgy is mindenki mindent tud már, fölösleges volna hát bármit elmondania. (Vége) A versmásoló Lilla !
