Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-10 / 190. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 10., szerda Ősbemutató a Margit-szigeten Páskándi Géza — Kormoran: A költő visszatér Rockopera Benkfi Péter — Vasvári Pál A Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon a Páskándi Géza szö­vegére írott, a Kormorán együt­tes által szerkesztett zenéből-da- lokból megszületett a magyar rock új operája, az „A költő visz- szatér”. A szerzők szándéka em­léket állítani Petőfi Sándornak és az 1848—49-es szabadságharc­nak. A bemutató után, sétálván még egyet a csillagos égbolt és a sziget fái alatt, ezernyi kérdés foglalkoztatott bennünket. Az átélt három óra hatása alól nehe­zen szabadul a félig kielégült lé­lek. Maga az ősbemutató ténye bizonyítja, hogy ez a mai közép- nemzedék, harminctól ötvenig, lázasan keresi önmagát, mindazt az értéket szeretné valahonnan, leginkább magából előteremte­ni, amellyel — mintegy az éhség, a lélek leképezésével — önmagát igazolja. Hogy itt volt, ebben a világban élt, és minden hányatta­tása ellenére tud és akar vallani magyarságáról. És ha az elődök nem örökítettek át erre a korosz­tályra a neki használható nem­zetképet, netán gondolatvilágot, akkor nekiveselkedik és teremt olyan elemekből, amilyenekből mégis kitetszik: ez az övé, ebben van a hitének, eszméinek fogla­lata! Akaija, meri is vállalni azt, hogy sokáig elhallgatott, nem- gyszer félreértett vagy eltakart érzelmek felszínre töijenek, mert a mai fiatal alkotó hinni, tudni akaija, érteni akarja azt, ami életének a tartalma. Nem véletlenül nyúlnak tehát a nemzet nagy eszméihez, pilla­nataihoz. Az István, a királyban is az a megrendítő, amilyen me­részséggel, amilyen egyszerű eszközökkel, de teljes lelkese­déssel teremtettek meg egy pilla­natot, amikor a nemzet érezte, hogy ezek a még majdnem fiata­lok a középkori kódexek világá­ból visszahívtak egy szentet, egy királyt, aki ma is példakép tud lenni. Mert mitológiára, az esz­me hordozójának felünneplésére mindig is szükség volt. És van is! Valahogy ezt éreztük most a Margit-szigeten. A környezet, a (Fotó: Pethő László) fák közé ékelődő színfalak, a ka­puk, a trón, az oltár, a székely tornyot utánzó harangláb azt a teret nyitják meg nekünk itt is, ahol a történelem szeles-viharos mozgását nyomon lehet követni. Gyors ütemben váltják egymást a jelenetek, mindenki elmondja- elénekli-elharsogja a magáét. Hiszen a történelem színpadán mindenki csak egy szereplő, de a maga helyén fontos: Kossuth, Bem, V Ferdinánd, Ferenc Jó­zsef, Metternich herceg ugyan­úgy csak egy-egy figurája a fel­korbácsolt folyamatnak, mint az a Petőfi, aki századokra szólóan szavalta el a magyar szabadságot — az emberiségnek. És az em­beriségnek. Mit tett, hol állt? — ez itt a fontos! E két fogalommal kapcsol­nánk vissza Páskándi Géza el­képzeléséhez. Keretjátékba fog­ta azt a játszmát, amit a viharos napokban a forradalom két kis- katonája, Wilhelm Grünne bécsi grófi sarj és Györgyfalvi Zsu­zsanna magyar kisasszony volt kénytelen végigpörgetni. Mö­göttük a zsarnokság árnyai, s bennük valami, amit tikkor is­mertek meg. A tűz, amely ebben a rockoperában is lobogja az él­tető elemet. Nem kívánunk dra­maturgiai fejtegetésekbe bocsát­kozni, mennyire lehet és kell sza­badon értelmezni az operaszín­pad, a műfaji képlet és a műfaj­azonosság kereteit, tartalmát. Egy bizonyos: ennek a rockope­rának szertartásjellege van, azzal együtt, hogy itt a hang — dallam­ban és recitativókban, gondolat­tal vagy hitet hangsúlyozó-erősí­tő érzelmi ismétlésekkel — a lát­vány, a mozgás egy irányba húz­nak. Addig és úgy kell hatnia, hangzania, látszania mindennek, amíg a közönség át nem veszi az alkotók gondolatritmusát, a megidézett pillanatnak, mint le­hetőségnek a lényegét át nem éli: ma, minden sanyargattatásunk közben, Erdélyre és mindennap­jainkra is félelmek között figyel­ve, kell keresnünk magunkat, szellemiségünket, hivatásunkat, értékeinket, erkölcsi nagyságun­Varga Miklós a rockopera Petőfije kát, hogy ne hangozhassék el: mi aktuális nekünk, rólunk, miat­tunk. Páskándi szerint egyik kü­lönös hangsúlya ennek a játék­nak ez a szemtelen fölény, aho­gyan a rabtartó inti pribékjét: most ne üssön, mert nem aktuá­lis. Ennek a bemutatónak erköl­csi értékét szerettük volna né­hány mondatban lejegyezni. Páskándi elképzelését lírai kitö­résnek, történelmi parabolának is tekintjük, ő az a szerző, aki szabadon jár-kel műfaji fonnák betonfalain át, ezért is tartjuk ezt a színpadi fogalmazványát olyan szertartásnak, amit egy hívő em­ber út. A Kormorán ezt a liturgi­kus áldozati cselekvésnek tűnő képsorozatot öntötte dalba. Hogy ez a zene mennyire a Kol- tay Gergelyé, és hol jött be ebbe a munkába Margit József, Szűts István, Borhy Miklós és Bártfai György — nem tudni. Mégis az az érzésünk, hogy a patetikusan támadó zene fővonulata egy ha­tározott egyéniséget tételez. Az opera vezérszólama Kováts Kriszta és Szakácsi Sándor fe­gyelmezett játékában található. Mellettük, de nem mögöttük Ig- lódi István, Kárpáti Denise, Jó- zsa Imre, a Petőfit megszólaltató Varga Miklós, Benkő Péter, In- cze Ildikó, Keresztes Ildikó, Csa­pó György, Gesztesi Károly, For­gács Péter, Újlaki Károly, Deák Bili Gyula, Erdélyi György, Czi- kéli László forgatják meg — mozdítják meg a tömegjelene­tekben felsorakoztatott várako­zást, ahogyan Páskándi elképzel­te. És természetesen a rendező Koltay Gábor. Ma még vagy már nem lehet elemezni, honnan is indulhattak a kölcsönhatások a szerzők és a rendező között, de az nyilvánvaló, hogy a nagy lét­számú statisztéria kitűnő mozga­tása, a játszó népek koreográfiája remek érzelmi és hangulati ala­pot biztosítottak az események megértéséhez. Ha a felpörgő tán­cok, pantomimszerű jelenetek sorát végiggondoljuk, a hősök színpadra lépésének és elvonulá­sának jókor indító hírnökei és kí­sérői. A résztvevő öröme: ma, 1988- ban így is szólnak a magyarság­ról. Es szólnak. Mit szólnak? Hittel harsognak! Farkas András Nyelvatlasz — Európáról Ha atlasz, akkor térkép — amely a vizek kékjével, a hegyek barnájával és az alföldi tájak zöldjével van teli. Van azonban másféle atlasz is: olyan, amely például azt rögzíti, hogy kik, mit és hogyan nevez- nek-mondanak egy-egy nagyobb földrajzi egység területén, mond­juk itt, Európában. Ez a tudomá­nyos munka az úgynevezett nyel­vi atlasz. Hivatalos — latinul megfogalmazott — neve az Atlas Lingvarium Európáé, rendelte­tése pedig az, hogy tudjuk, a tár­gyak, a fogalmak és a cselekvés­formák milyen megnevezésekkel fordulnak elő a vizsgált területe­ken. Idézzük fel emlékezetünkben például a szivárvány szót. Ez az „égi tünemény” az egyik nép képzeletében természeti jelen­ség, a másikéban — így a magya­réban is — valami olyan csoda, ami a szív, felszív igével hozható rokonságba. Hogy tudniillik a földből, ebből az ősi elemből szippantja fel a látományt az ég. Megint másként mondják-fr- ják Izlandon vagy Máltán a ro­konsági fokokat. Van ahol a fivér csak az idősebb fiútestvért jelzi, másutt ellenben mindegyik hím­nemű családtagot így emlegetik. Nem csoda hát, hogy a nyelvé­szek ráéreztek ezekre az egyezé­sekre és különbözőségekre, s úgy döntöttek: meg kell írni az euró­pai nyelvek atlaszát. Mégpedig azért, mert tudni érdemes és tud­ni kell, hogy az egyezőség vagy a különbözőség milyen lelkületi, gondolkodásbeli azonosságot, eltérést jelez, takar. 1970-ben fordult szakmabeli kollégáihoz a holland A. Weij- nen, hogy lássanak hozzá e nyel­vi atlasz megszerkesztéséhez. Ja­vaslata kedvező visszhangra ta­lált, és a nagy munka elkezdő­dött. Mi, magyarok szintén köteles­ségünknek éreztük bekapcsolód­ni ebbe a kutatásba, és 1972-től kezdve folyamatosan írjuk, raj­zoljuk az Atlas Lingvarium Eu­rópáé szépen gyarapodó lapjait. S nemcsak újuk és rajzoljuk, hanem a nagy munkálat közre­működői számára olykor tudo­mányos tanácskozásokat is ren­dezünk. Egy ilyen megbeszélés volt nemrégiben a Balaton partján, s ott ismét számot vetettek arról, hogy hol áll és hogyan mozdul előre e nagy vállalkozás. Amint azt Deme Lászlótól, a televízió és a rádió több nyelvtu­dományi, nyelvművelő adásából ismert nyelvész professzortól megtudtuk, eddig a nyelvi atlasz első kötetének két füzete jelent meg, s ezek negyven nagy térké­pet foglalnak magukban. Eze­ken a tudós társaság által kijelölt szavak helyi megfelelői szerepel­nek. Deme professzor elsősorban a nyelvalkotó, a nyelvhasználó né­pek gondolkodásmódjának, tör­ténelmi-néprajzi szemléletének a megismerése miatt tartja na­gyon hasznosnak ezt az együtt­működést. Ugyanígy az is fontos, hogy ez a közös munka számos európai ország nyelvtudósait is­mét egy szakmai közösséggé for­rasztja. Már csak azért is, mert a már elkészült és a most formálódó térképlapok meg a hozzájuk tar­tozó magyarázatok többnyelvű- ek. A munkanyelv ugyan francia, de a kommentárok németül is és angolul is olvashatók. Az európai nyelvek atlaszá­nak megírásában a legfurcsább, hogy az — a mi szóhasználatunk szerint mondva — társadalmi munkában készült. Afféle meg­szállott szakemberek kezdték el csinálni, és mindmáig ők foglal­koznak vele. Itt egy tanszékvezető, amott egy ugyancsak ügyszerető inté­zetigazgató hagyja, biztatja, hogy egy-egy munkatársa „atla- szozzon” több-kevesebb siker­rel. Ami Magyarországot illeti, itt az Akadémia Nyelvtudomá­nyi Intézete adja a szakmai ga­ranciát, így hát nem lehet kétség afelől, hogy közreműködésünk jó bizonyítványt kap. Az Atlas Lingvarium Európáé munkálatai 1970-ben kezdődtek meg. Azt azonban senki sem tudja, hogy mikor fejeződnek be. Egyszerűen azért, mert a téma kifogyhatatlan: mindig újabb és újabb fogalmak keltenek izgal­mat, s kérik, követelik, hogy tud­juk: az Uraiban mit idéz fel ez a szó, hogy Nap, s hogy kikben mi­lyen képzeteket kelt a tó, a köd, a tenger. A nemzetközi együttműkö­désnek talán egy kevéssé ismert, de annál fontosabb vállalkozása ez a nyelvi atlasz. A. L. Egyházi múzeum kincstár nyílik Egerben . .. Egyházi múzeum nyílik majd Egerben a Széchenyi utcai Érseki Palotában. A Dobó István Vármúzeum műtárgyvédelmi osztályának munkatársai — dr. Kiss Pétcmé irányítása mellett — mintegy 200 műtár­gyat, ereklyét, kincset restaurálnak, a leendő múzeum értékes darabjait. Fából készült Golgota-szobor laparany és lapezüst felszínnel a XVIII. századból (Fotó: Szabó Sándor—MTI) (DI./2.) P ercek alatt megegyez­tek. Kis Mihály kétezer forintért elvállalta a helyi­ség kifestését és tapétázását. Egy hét határidőt kapott a felkészü­lésre. Jucinak feldiktálta, hogy mit kell vennie, a munkaeszkö­zökről viszont neki kellett gon­doskodnia. Ez egy kis problémát okozott a számára, ugyanis sem­miféle festőszerszáma nem volt, már régen nem dolgozott a szak­májában. Segédmunkás volt az építőiparban. — Lopni kell — ál­lapította meg magában — nem niaradhatok szégyenben, ha már elvállaltam, meg kell csinálni. Szerencséjére bejáratos volt a szomszédos építkezésre, egy föl­dije dolgozott ott. Két üveg sö­rért szerzett tőle egy korongecse­tét, egy műanyag vödröt, parket­takefét, collstokot, ollót. . . Persze csak „kölcsönben”. A lét­ra megszerzése kicsit nehezeb­ben ment, de azt is megoldotta. Egyik hajnalban, munkába me­net látta meg egy családi ház kertjében, egy körtefa alatt . . . Nem tétovázott, bemászott érte. Lopott. Pénteken este megjelent a presszóban. — Hölgyem — mondta Jucinak —, kész vagyok a munkára. — Csak holnap! — mondta Juci — de azt kikötöm, hogy a munkája alatt a kiszolgá­lás zavartalan lesz, úgy gondol­kodjon. És estére végeznie kell. — Természetesen — mondta Kis Mihály. — Kaphatnék előlegbe egy vermuthot? — Kapott. Még egy biztató mosolyt is. Kis Mihály egész éjszaka nem aludt, a másnapi munkájára gon­dolt, és persze Jucira. A moso­lyára. Nem volt már dolga hóna­pok óta nővel. Hiányzott, persze hogy hiányzott. Azon gondolko­dott, akár ingyen is megcsinálná, ha ... ha egy kicsit jobb lenne hozzá Juci. így aludt el, ilyen re­ményekkel, hajnaltájban a mun­kásszállón. Nyitás után két perccel Kis Mihály teljes felszerelésben megjelent Jucinál. — Kezdhe­tek? — kérdezte. Juci kedvetlen volt, fáradt. Karikás szemekkel intett: — Kezdjen. A mellékhe­lyiségekkel. A Köjálosok legin­kább erre allergiásak. — Egy fél üveg vermuthot tett ki a pultra. — Igyon Mihály, amikor kívánja. De egy kikötésem van, estére fe­jezze be, a párommal az Ezüst Rákban akarok vacsorázni. Mondtam már, nem? Világos?! — Kis Mihály bólintott: világos. Minden világos. A „párommal”? Rég tudta, hogy Jucinak nős em­ber a „páija”. Persze, ő is millio­mos vendéglős. Meghúzta a ver- muthos üveget, és felmászott a létrára. — Dögöljetek meg! — csapkodni kezdett a koronge­csettel. Délre megtelt a helyiség. Ek­korra Kis Mihály végzett a mel­lékhelyiségekkel. Közben a fél üveg vermuth is elfogyott. Nem reggelizett, fejébe szállt az ital. Kicsit agresszíven táncolt ki lét­rájával az előtérbe. Jucihoz for­dult, akiben már volt. — Asszo­nyom, elkezdeném a mennyeze­tet, ha kiürítené a termet. — Juci felháborodott: — Arról volt szó, hogy a kiszolgálás zavartalan lesz ... — Kis Mihály nem szólt egy szót sem, kenni kezdte a mennyezetet . . . Gondosan ügyelt arra, hogy a festékből a vendégekre is csöpögjön . . . Végül is ők adták fel, kimenekül­tek a teraszra, mert az is volt, és onnan biztatták. Kis Mihályban egyre nőtt a tiltakozás, és mikor először lefestette az előtér pla­fonját, a földre dobta a koronge­csetet: — Ebédszünet — mondta. Juci odarohant hozzá, kicsit : megérintette a vállát. — De Mi- ; hály! Ne törődjön velük! A ked­vemért folytassa. Részeg banda, \ miattuk kell festetnem, ők füs- • töltek. Kis Mihály forróságot érzett, a nő szemébe nézett. — Kérem, küldje el őket. ígérem estére minden készen lesz. Mehet va­csorázni a páijával. . . De most egy kicsit pihennem kell. Kis Mihály valóban pihenni ment. A szomszédos parkban le­feküdt egy olajfa alá. Átgondolta az életét. A feleségére gondolt, a két otthon hagyott gyermeké­re .. . Teljesen reménytelennek vélte az életét. (Folytatjuk) Újhelyi János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents