Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 186. szám (187. szám)
Hirohitó császár birodalma, e kelet-ázsiai szigetország méltán került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. A hét legfejlettebb tőkés ország egyike — amely ásványi kincsekben köztudomásúan szegény — jelentős sikereket ért el az elmúlt évtizedekben — az élet szinte minden területén. A rendkívül tőkeerős államban szinte ismeretlen fogalom a munkanélküliség. A vegyipar, az elektronika, a kereskedelem, a szolgáltatás, az infrastuktúra, ezen belül is a közlekedés és hírközlés világelső. Japán egyik legfőbb sajátossága, hogy az évszázadokra visszatekintő hagyományait alkotó módon volt képes ötvözni a jövő évezred technikájával és szervezéstudományával. Ennek alapjai az oktatási rendszerben, az odaadó önkéntes együttműködésben, az emberek szorgalmában, az ázsiai ember lelkületében, és a munkáltatóhoz fűződő feltétlen hűségben keresendők. Székely Tamás képriportja F áratlanul eltörik a csend, és éktelen motorberregés hangzik az ablak alól. A Szimszonos fiúkra gondolok, gyors eltűnésükben reménykedem, de hiába, mert a berregés újra és újra erősödik. Elrántom a függönyt, kinézek, és látom, hogy két ember nyílja a füvet. A távolabbi gép fülsiketítőén kreppeg, a közelebbi egyenletesen, tempósan töri a csendet. A lakótelepen ilyenkor általában csendes a délelőtt, nyári pihenésre, szundikálásra, netán írásra is alkalmas. Az elmúlt hét iszonyatos kánikulája után ezúttal elviselhető a meleg, a lombosodó fák hűvösségét is érezni lehet. — Mi ez a lárma? — Nyírják a füvet! — kiabálok át a konyhába, nyugtatom a családot. Valaki visszakiabál, amiből egy szót sem értek, gondolom, dühösek a csendháborítás miatt. — Valamikor nyírni kell. — Nyílják kora reggel! — Akkor meg felébredünk... Befejeződik a szóváltás, kapok magamra valamit, és csöndes méltósággal leereszkedem az udvarra. Először csak kerülgetem a fűnyíró embert, aztán — mintha a gépére lennék kíváncsi — leparkolok mellette. Észrevesz, gázfröccsöt ad a motornak, leállítja, és leül egy árnyat adó orgonabokor mellé. — Mit szól hozzá? — kérdezi, és tekintete szétterül a frissen nyírt pázsiton. — Semmit! Nyújtja a bagót, rázom a fejem, mire nagyot slukkol, és hosszan maga elé fújja a füstöt. — Nézze meg ezt, és a másik oldalt! — Ott is a füvet nyírják. — De hogyan, kedves uram? Mert fűnyírás és fűnyírás között óriási a különbség. Nem látja, hogy ott minden forduló között marad egy keskeny sáv, olyan a fű, mint egy rosszul nyírt kopasz gyerek. Gyerekkoromban így nyírt meg egy hülye borbély, mire az apám adott egy pofont, és visszakérette velem a pénzt. — Miért bántotta? — Mert nem néztem bele a tükörbe... Kreppeg a szomszéd fűnyírója, dögledezik a masina, de a haver csak adja neki a gázt. Emez a vállát vonogatja, de belül rágja, fúrja valami, idegesen rándul össze az arca. — Látja, ilyen a semmirevaló ember! Döglik a gépe, de ő süket, nem hallja, hogy szenved, szinte sír a motor. A fű egyik helyen sima, a másikon lét- rás, messziről kiabál az ordenáré munka. Ez, uram, pázsit, és nem libalegelő! Persze, ehhez egy kis sütnivaló is kellene, amivel felfogná; mi az, hogy pázsit. Ennek se esze, se szíve! Ez nem érti, nem is szereti a munkát... Unom már, hogy folyton az orrom alá eregeti a bodor füstjeit, unalmas a szövege is, odébb akarok állni, amikor újabb eszmefuttatásba kezd: — Ilyenekkel akarunk mi világszínvonalat? Az efféléket, kérem, nyugaton egy napig sem tűrik, úgy rúgják ki őket, hogy a lábuk sem éri a földet. — Honnan tudja? — Két évig voltam az NSZK-ban, de megpattantam, mert nagy volt a tempó. Öten voltunk egy brigádban. A német volt a vezető, aztán jött a jugó, jómagam, és a legvégén a két török vendég- munkás. Ez volt a melóban és a márkában is a sorrend. Nézze! Beszélik, hogy megveszik majd a tőkések a gyárat. Ezek majd mutatnak nekünk valamit... — Mit mutatnak? — Azt, hogy milyen a munka! Az ilyen létrás fejűek labdába sem rúghatnak. A túloldalon már hörög a motor, akadozik, kreppeg, de azért még megyeget. Az én fűnyíró emberemet talpra állítja az idegesség: — Halkítsd már el tökfejem! Ölöm van a füledben? A férfi a gép mellé ül, komótosan rágyújt, majd a zsebéből előkapar egy gyertyakulcsot, és megpróbálja ismét berántani a masinát, de a mély, hörgő hang semmi jóval nem biztat. — Most figyeljen! A faámyékba ráncigálja a gépet, majd sildes sapkáját a feje alá gyűri, helyet csinál magának, és mint aki jól végezte a dolgát, lefekszik. Az én emberem eltűnik, hallom megint az egyenletes motorzúgást. Figyelmemet ismét lekötik a frissen nyírt füvön futkározó rigók, a nyomukban lopakodó telepi macskák, amint a sárga csőrűeket kerülgetik. Bámulom kecses járásukat, az afrikai nagy macskákéhoz hasonló vadászati módszereiket, okos, bájos figyelmüket, amely ezúttal kizárólag a zsákmányszerzésre irányul. Ahol ez az ember dolgozik, ott sima, egyenletesen nyírt az egész pázsit, nem létrás, nem elnagyolt, bármely angol parkba beillene. Amikor készen van az egyik oldal, átmegy a másikra, közben bakancstalpon rúgja a heverésző kollégáját, és a fülébe túráztatja a motort. — Bedöglött, tökfejkém? A sildes sapkás a másik oldalára fordul, és undorral köp egy hegyeset. — Menjen a francba! Nem látja, hogy szunnyadok! Újra zúg az én emberem masinája, ott folytatja, ahol a tökfej abbahagyta. Zabálja a kés a füvet, a létrás, elnagyolt részeken újra nyír, bizonyára arra gondol, hogyha már egyszer ő folytatja, ne mondják, hogy ilyen ganéj munkát végez. — Miért nem költi fel? — Hadd aludjon! Teleitta magát valahol az éjszaka, meg aztán nem vagyok én neki a főnöke. A főnökünk az irodában az íróasztal mellett nyomja a fotelt, és nyakig ül a papírban. — Mit csinálhat? — Oszt, szoroz, számolja a költségeket! Azt mondják, siralmas a pénzügyi helyzet, mert a tisztelt lakótársak — sértve ne érezze magát — úgy gondolják, hogy leesne az aranygyűrű az ujjúkról, ha csak egy szál dudvát is kihúznának az ágyásokból. — Maga dolgozik, ő meg beveri a szundit? — Egyre megy! A nap telik, a dohány meg egyforma, csak a melós különbözik egymástól. Az egyik teszi-veszi magát, lelke van a munkához, ha akarna sem tudna rosszul dolgozni, a másik meg beint. — Ezt nektek ennyi pénzért! Kerülgetem a kockás ingű embert, mint macska a forró kását, szeretem hallgatni az okos beszédét, a gyökereket szaggató mély igazságait, őt nem zavaija, hogy körülötte sündörgök, szívesen válaszol mindig, ha kérdezek valamit. — Mit tenne, ha maga lenne a főnök?. Akkorát nevet, hogy még a rigók is odébb állnak. — Ne marháskodjon velem! Nekem, uram, akkora a pofám, hogy a legtöbb főnök legszívesebben köpőcsészének nézné. — Mégis! — Füvet nyírni zavarnám a főnökök felét, az ilyen tökfejeket, kocsmatöltelékeket pedig kirugdosnám a vállalattól. — Lenne elegendő melós? — A fele több volna, mint most az egész! Nem szólva a stexről. — És maga szerint mi lenne a tökfejekkel? — Ha lenne rá pénz, ingyen eltarthatná őket az állam, ha nincs, rákényszerülnének, hogy rendesen melózzanak. Az események további részét már az ablakból, a függöny mögül nézem. Egy óra múlva előkerül egy teherautó, amire felpakolják tökfejet a gépével együtt, és hallok egy ukázt is. — Magának, Sáfránykám, azt üzenik, hogy iparkodjon, mert holnap már máshová diszponálják... Az én emberem, vagyis Sáfrány undorral néz a teherautó után, miközben tökfej a micisapkájával röhögve hátra integet a sofőr mellől. — Rohadj meg! Kopott aktatáska húzódik meg a bokrok között, oda lépeget Sáfrány, kivesz belőle egy üres kólás üveget, és a közeli közkúthoz indul, telecsorgatja áldott érmellékivel. Inni már itt issza a vizet a fa alatt, borostás állán és a szőrös mellén csíkot hasít az üdítő ital. Nem állom meg, hogy ki ne kiáltsak neki az ablakból: — Ledobok egy sört! Keresi a hangot, mintha a felhőket bámulná, majd megpillant, felismer, és barátságosan visz- szakiabál: — Munka közben nem iszom! — Ez nem jármű! — De hülyén nem lehet füvet nyírni... Este friss széna illata csap az orromba, a kellemes réti illat bejön a szobába, szétterül a bútorok között, és álmomban még a tücskök ciripelését is hallom... Szalay István Árnyékban JAPÁN
