Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 186. szám (187. szám)
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 6., szombat Emléket emelnek Egerben a második világháború áldozatainak Napjainkban olyan gondolatok merülhetnek fel magyar állampolgárok szívében-lelkében, olyan szándékok ölthetnek kézzel fogható testet, melyekre még néhány esztendővel ezelőtt nemcsak nem gondolhattunk, de kimondásuk is nemegyszer súlyos következményekkel járó bűnnek számított. Napjaink magyar nyíltsága újabb és újabb területekre terjed ki, nemegyszer olyanokra, melyek már talán sok-sok esztendővel ennek előtte sok-sok magyar polgártársunk szívében titkos vágyként fogalmazódtak meg. Talán két-három hónappal ennek előtte egy kis magyar falu lakossága határozott úgy, hogy a második világháború poklában életüket vesztett polgártársaiknak a kis település temetőjében emléket állít, ahol egy-egy gyertya lobogó lángjának képében, vagy egy lélek mélyén megfogalmazott fohász sóhajával áldozhatnak valahol, ismeretlen mesz- sze tájakon, jeltelen, beszántott sírokban porladó szeretteik, barátaik, vagy csak ismerőseik olykor-olykor visszatérő emlékének. Talált példa, kezdeményezés hazánkban széles hullámokat vetett, s eljutott Egerbe is. Egerbe, ahonnan sajnos oly sokan semmisültek meg a második világháború borzalmas poklában, az esztelen háború frontjának harcaiban, az emberemésztő fagy dermesztő hidegében, az emberiességet megalázó munka- szolgálat kegyetlenségeiben, a hadifogolytáborok drótsövényei mögött keleten csakúgy, mint francia hadifogolytáborok éhezése közepette, kik pedig a bombázások megsemmisítő légnyomásában a falak alatt lelték halá - lukat. De nem szabad elfeledkeznünk arról a kb. 2 ezer ártatlan zsidó polgártársunkról sem, akiket a fasiszta gépezet minden emberi gonoszságot felülmúló brutalitásával, éheztetéssel ciklon gázzal, barbár orvosi kísérleti alanyként semmisített meg. A mai egriek, a zömében fiatalabb generáció már nem ismeri azt a két borzalmas légitámadást sem, melynek szeretett városunk áldozata volt. Az egyik támadás, még a front közeledtekor történt. Egy délelőtti órákban dél felől a város fölé érkező repülőgép nem talált alkalmasabb célpontot magának, mint a mai Markhot utcai, — az egykori irgalmas-kórház nyugati szárnyát, ahol éppen a sebészeti betegek feküdtek. A másik légitámadásra már a város felszabadítása után került sor. A német Luftwaffe gépei minden válogatás nélkül a jó öreg Líceum mellé csakúgy dobálták romboló bombáikat, mint a külvárosra. Az 1944. decemberi 12-i német terrortámadás 33 halottat és 87 sebesültet követelt. S hányán, de hányán vesztették ártatlan civilként életüket menekülve a háború sújtotta, veszélyeztetett területről, nyugat felé. A háború sebei begyógyultak, de ezt a nagy emberáldozatot nem felejtheti el Eger soha! Emlékezni, emlékeztetni kell egy borzalmakkal teli korszak ártatlan áldozataira. Az úgynevezett ”gyorshadtest”-ben és a doni frontra vezényelt egri ezred katonái nem önként áldozták életüket, hanem a fasiszta hadigépezet az ő ártatlan és jobb sorsra méltó és érdemes életét áldozta fel egy őrülten esztelen cél oltárán. Száz és száz egri família nem zarándokolhat el szerettei ma már seholsincs sírjához, hogy emlékezzen édesapjára, fivérére, jegyesére, férjére, szeretteire, vagy csak barátaira, ismerőseire. Ezt a hiányt óhajtja most Eger közönsége pótolni az országban immár több helyen megvalósult szerény, de nemes szándékból emelt emlékkel, ahol leróhatja bárki kegyeletét a világháborúban így, vagy úgy, de elpusztult, elpusztított egykori egri polgárok szelleme előtt. Ezt a könnyűnek semmiképpen sem mondható feladatot a Hazafias Népfront Városi Bizottsága vállalta magára; de hogy e nemes cél és szándék valóban testet is ölthessen, kéréssel fordul Eger lakóihoz. Kérünk mindenkit, akinek bármilyen fokú rokona, ismerőse, vagy csak barátja, szomszédja, római katolikus, református, ateista, vagy zsidó áldozatul esett a második világháborúban az alábbi címen, személyesen, vagy postai úton közölje az áldozatul esett személy nevét, születése évét, ha tudja foglalkozását és halála körülményeit (front, bombázás, koncentrációs tábor, stb.): HAZAFIAS NÉPFRONT VÁROSI BIZOTTSÁGA,EGER, SÁNDOR IMRE UTCA 6., 3300. Tájékoztatjuk olvasóinkat arról is, hogy az egykorú sajtótermékekben, valamint a levéltárban is beható kutatással iparkodunk minél több meghalt személyt felderíteni. Ez a „gyűjtőmunka ” természetszerűen alapos és nem rövid időt kíván, de a legnagyobb és legbecsesebb segítséget a fenti címre megküldött adatok fogják képezni. Azon leszünk, hogy minél több, minél számosabb áldozat személyére derüljön fény. A tervek szerint az áldozatok névsora leforrasztott tokban a Városi, régi nevén Gröber temetőben felállítandó emlékműben annak leleplezésekor nyer elhelyezést. A névsor másodpéldányát pedig a Népfront a Heves Megyei Levéltárban, az úgynevezett „Letétek” állagában fogja örök időkig való megőrzés céljából elhelyezni. Arra kéijük olvasóinkat a sajtó nagy nyilvánosságán keresztül, hogy adatszolgáltatásával segítse, támogassa e nagy és nemes célnak minél méltóbb, minél teljesebb megvalósítását! SUGÁR ISTVÁN Hazai tájakon Fonyód vára Üj fahíd a külső várárok felett Ha Fonyód, akkor Balaton, s ha Balaton, akkor víz, napsütés, minél több kedves emlékkel teli hosszú, forró nyár. . . Ez a receptjük a kikapcsolódóknak, s legföljebb akkor tűnődnek el e tóparti település múltján, ha beborul az ég, és a strandolás helyett jobb híján sétálás a program. Ezekben a bánatos órákban — netán napokban — aztán megindul a nép, és jön-megy ott Fenyves és Lelle között, keresve valami érdekesebb látnivalót. Ilyenkor tévednek el néhányan e helység várának maradványaihoz, és ilyenkor döbbennek rá, hogy íme, még ezen a lapos dunántúli vidéken is építettek egy, nyomaiban máig megmaradt erősséget. Fonyód — ez a falu legelőször egy 1082-ben kelt oklevélen örökítődött meg Funoldi néven — előbb egy templomot épített, majd ezt a román stílusú egyházat alakították át várrá a XIV- XV. század fordulóján. Az oklevelekből az is kiolvasható, hogy Fonyód — Szigliget várával együtt — a Tóti-Lengyel család birtoka volt, s ez a família rakta le a várfalak alapjait. Utánuk a híres-neves Magyar Bálint lett a gazda, s ő, mint a Tóti-Len- gyel utódok gyámja, folytatta az építkezést. Nemcsak híres vitéz, hanem okos ember is volt Magyar Bálint: jól tudta, hogy érdemes ott a templom körül építkezni, hiszen Fonyód akkoriban még a lápok, mocsarak szorításában élő félsziget volt, s csakis délkeleti irányból lehetett megközelíteni. A Habsburgok jeles hadmérnöke, Giulio Turco vette számba a törökök elvonulása után a Dunántúl hadi építményeit. Egyebek között a fonyódi várat is aprólékosan lerajzolta, és vázlatainak tanúsága szerint ez a „palánk” két részből állt. Belül a lakóházzá átalakított ősi templom magasodott; ezt falak és vizes árkok védték. Kívülről pedig egy százszorszáz méternyi alapterületű, úgynevezett külső vár falai alkottak négyzetet, amely körül megint csak mély árkok húzódtak. A négyzetnek mind a négy sarkán kerek földbástyák emelkedtek. Turco mérnök azt is lerajzolta, hogyan lehetett ebbe a kettős építménybe bejutni. Előbb a külső, majd a belső vár felvonóhíd- ját kellett leereszteni, ilyenformán tehát nem volt valami köny- nyű ott a „közlekedés”. A várfalak cölöpsor közé vert földből készültek. Ez a megoldás már csak azért is jónak bizonyult, mert a portyázó törökök nem tudták felgyújtani a várat. S nemcsak maga a földfal állt ellen a tűznek, hanem a rákent tapasz- tás is. (Maga a csöppnyi falu is a külső vár falain belül helyezkedett el. A házak ugyancsak vert falból, tapasztással készültek.) Magyar Bálint tehát ügyesen építkezett. S nemcsak ott, Fonyódon, hanem Szigligeten és Kanizsán is, ahol szintén várkapitány volt, s vitézül szolgált. Fonyód vára 1555-ben esett át a legnagyobb vizsgán. Egy bizonyos Naszuf bég támadta meg ekkor nagy erőkkel, ám hiába mentek neki a szó szoros értelmében tűzzel és vassal, a kettős földfal mindvégig ellenállt. Igaz, a falu gabonaraktárait sikerült (Németh Ernő felvételei) fölgyújtani, de a vár bevehetetlennekbizonyult. Egészen 1575- ig. Ekkor azonban — Magyar Bálint már nem élt, helyette két hadnagya, Trombitás Balázs és Boromissza Mátyás irányította a védelmet — a támadás sikerrel járt, és a Balaton déli partjának egyetlen végvára elesett. A korabeli jegyző így örökítette meg ezt a szomorú eseményt: „. . . Fo- nodot meg vették, az benne valókat mind levágták.” Sajnos a fonyódi várból manapság már alig lehet valamit látni. A tó partja felől délre, a Bo- zót-csatoma felé indulva egy nagy zöld réten fedezhet fel egyet s mást az utas. Legelébb egy fahíd tűnik a szemébe, majd egy emlékoszlop, s mindezek mellett árkok, földhányások maradványai. És ezek is csak 1959 óta, amikor a régészek ott ásat- tak, s amennyire tellett, a török világnak ezt a romantikus emlékét helyreállították. Napjainkban azonban csak a fű nő, s még a helybéliek sem igen tudják, mi emelkedett azon a helyen. Magyar Bálintnak és hős vitézeinek emléke bizony valamivel több törődést érdemelne. . . A. L. Országházak , Pesten, Budapesten A budai Országház utca 28. számú épület, az úgynevezett régi országház, amelyet eredetileg a XVIII. század második felében a klarisszaapácák építettek. (A szerző felvételei — MTI—Press) Amióta IV. Béla király beköltözött a budai várpalotába, az országos gyűléseket rendszerint Pesten, azaz a Rákos-patak által átszelt mezőn, hol a szabad ég alatt, hol valamelyik templomban tartották. Buda 1541. évi török kézre kerülése után Bécs lett a magyar király lakóhelye. Mivel a rendek nem akartak országgyűlésre a királyi lakóhelyre, Bécsbe menni, keresni kellett a közelében egy olyan magyar várost, amelyben az uralkodó a tanácskozások ideje alatt kényelmes és rangjához illő szállást találhat. Ez a város Pozsony volt, amely így lett évszázadokon át az ország fővárosa, és az országgyűlések színhelye. A török kiűzése után a romokban heverő, hajdan fényes Buda csak a XVIII. század végére tért magához. Felmerült a gondolat, hogy ismét Buda legyen a főváros. A kívánság kivételesen találkozott II. József szándékával, aki, miután 1782-ben betiltotta a haszontalannak ítélt szerzetesrendeket, a kla- rissza apácák elkobzott budai rendházát átalakíttatta országházzá. Az építkezéseket és átalakításokat F. A. Hildebrandt 1785-ben fejezte be. A templomot emeletekre osztották, tornyát lebontották. Az országgyűlés alsótáblája az épületegyüttes utcai szárnyában, a felsőtábla pedig az északi udvari szárnyon kapott helyet. Az épületben 1790. június 10- én nyílt meg az első országgyűlés, hogy helyreállítsa az 1790. február 20-án meghalt II. József által szétzilált alkotmányosságot. Ezen az országgyűlésen több nevezetes vita zajlott. Június 11-én az alsótábla kimondta, hogy tárgyalásait ezentúl magyarul folytatja, magyarul vezeti az országgyűlési naplót s törvénybe kívánja iktatni, hogy a közügyeket — a latin nyelv használatát továbbra is megengedve — magyarul lehet intézni. Ä másik téma a protestáns hitfelekezetek egyenjogúsításának heves vitája volt. A legközelebbi országgyűlést — vagy ahogyan akkor nevezték, diétát, 1792. május 24-én nyitották meg Budán, amely június 6-án királlyá koronázta I. Ferencet. Ezenkívül még egy országgyűlést tartottak itt: a tanácskozást 1807. április 9-én nyitotta meg az uralkodó. Az itt alkotott törvénycikkek az újoncozással és a hadiadóval foglalkoztak. Ez ugyanis már a napóleoni háborúk időszaka. A következő rendi országgyűléseket többféle okból ismét Pozsonyban tartották. De 1843-ban a pozsonyi diétán felvetődött a gondolat, hogy a következő országgyűlést már Pestre hívják ösz- sze. 1844-ben tervpályázatot adtak ki „Pesten építendő Országház tervének készítésére”. A közhangulatban tehát munkált egy külön e célra építendő országház kívánsága. Még Vörösmarty is szót emelt érte 1846-ban írt, Országháza című költeményében: „A hazának nincsen háza, Mert fiainak Nem hazája. . . ” Á szabadság- harc, majd a Bach-korszak alatt érthető módon nem esett szó országházi épületről. Amikor az uralkodó belátta, hogy rendeznie kell viszonyát Magyarországgal, 1865 elején elhatározta, hogy első lépésként, Magyarország kívánságának megfelelően, országgyűlés összehívásával kezdi a békülést. E hírre tüstént bizottság alakult, amely kiválasztott a Sándor utcában egy telket, s megbízta Ybl Miklóst, hogy arra gyorsan építsen fel országgyűlések tartására alkalmas házat. A tervek hamar elkészültek, s Ybl 1865 áprilisában elkezdhette az építkezést, amelyen 800 építőmunkás dolgozott éjjelnappal Diescher József építőmester irányításával. S a mai Bródy Sándor utca 8. számú épületet, az úgynevezett régi képviselőházat nem egészen egy esztendő leforgása alatt felhúzták úgy, hogy 1866. április 14-én már itt tartotta első rendes ülését az országgyűlés, pontosabban annak képviselőháza. Mert a főrendiház a szomszédos Nemzeti Múzeumban ülésezett. Ez volt az a nevezetes országgyűlés, amely végül is a kiegyezést létrehozta, amelynek sokat vitatott törvénycikkei ebben a palotában születtek. A sebtében felhúzott épület magán viselte a kapkodás nyomait. 1884-re olyan állapotba került, hogy mint Mikszáth írja: „ ... ha esős idő van odakünn, a buffetbe becsorog. . . Mikor a Sándor utcában hajt valamelyik fiáker, az ablakok rezegnek az épületben s a bolthajtásról hullani kezd a vakolat. . . Egy idő óta észrevették a bentlakók, hogy egyetlen patkány sem mutatkozik az épületben. . . Egy szónak száz a vége, az ideiglenes országházat nem lehet tovább használni.” Ekkor azonban már törvénybe iktatták, hogy új országházat kell építeni. 1881-ben alakult országos bizottságnak az volt a feladata, hogy kiválassza a megfelelő telket, és kiadja az új országház építésére a pályázatot, majd az építési megbízást. A bizottság továbbá leszögezte, hogy ami az új országházzal kapcsolatban „ . . . a beosztást és célszerűséget illeti, nem korlátozandó pénzügyi tekintetek által, hanem az épület a jelen, valamint a jövőbeli szükségleteknek megfelelően épüljön.” A pályázat lejártáig, 1883. február 1-jéig beérkezett pályaművek közül a bizottság húsz szavazata közül tizenkilencet Steindl Imre kapott, övé lett tehát a megbízás. Tisza Kálmán miniszterelnök 1884. március 13-án nyújtotta be a tervet elfogadásra az országgyűlésnek. És Steindl Imre munkához látott. Az 1885 októberében elkezdődött építkezés 1904 nyaráig tartott. De már 1902-ben nagyjából készen állt mai országházunk, amelyben 1896. június 8-án tartották a képviselők első ülésüket; törvénybe iktatva a honfoglalás ezredik évfordulóját. Parlamentünk, Magyarország egyik legpompásabb épülete, s nemcsak a főváros, hanem az egész nemzet dísze és büszkesége, államunk egyik jelképe, az alkotmányosság és törvényesség otthona. dr. Csonkaréti Károly Az egy esztendő alatt felhúzott képviselőház homlokzata a Budapest, Brődy Sándor utca 8. szám alatt. Harminc éven át tanácskoztak itt a honatyák.
