Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-01 / 182. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 1., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Vakvágányon Garas Dezső és Pogány Judit Egyre többen ostorozzuk az utóbbi idők vészesen színvonaltalan produkcióit: a kritikátlanul megvásárolt külhoni filmeket, s az igénytelenségi versenyben kiütéssel győző hazai munkákat-. Ezt az abszurd helyzetet nem indokolja az annyiszor emlegetett pénzhiány, hiszen alapvető oka az ötlettelenség, a nehezen elviselhető esztétikai liberalizmus, illetve milliók jogos kívánságainak mellőzése. Illene végre tudomásul venni, hogy a napközben agyonhajszolt nézők legalább az esti órákban szeretnének kikapcsolódni, szórakozva művelődni. Erre bizony alig adódik mód. Kedden az Eltűnt otthonról éppen esedékes folytatása gyötörte idegeinket. Szerdán — a kettes csatornán — a Motorbicikli, ez a Nedjalko Jordanov lírai komédiájából készített adaptáció keltett nem könnyen elviselhető csalódást, akaratlanul is szemléltetve azt, hogy miért siklónak törvényszerűen vakvágányra a jószándékú, de átgondolatlan, megfontolatlan törekvések. A szarvashibát Horváth Tibor rendező követte el. Akkor, amidőn erre a vérszegény bolgár munkára voksolt. A szerző ugyanis lagymatag sztorikat ván- szorogtatott egymás után. A fiatal orvos útitársul fogadja a szerelmeséhez igyekvő lányt. A látszólagos, az erőteljesen erőSzinte mindenkitől megkérdezi Antal Imre műsorvezető a Ki mit tud?-on, hogy amatőr pályafutását mikor is kezdte. Ezt az érdekes és lényegre törő problémafelvetést a program esetében is érdemes megismételni. Eddig nyolcszor indították útnak e vetélkedést, több, mint egy emberöltő óta mérik össze a narancsot a citrommal, az almát a körtével. Vagyis e sajátos szerkezetű versengés keretében esztrád jelleggel a létező legkülönbözőbb műsorszámok kerülnek egymás mellé. Valaha némi játékossággal oldották föl a látszólagos szakmai megméretés szigorát, hiszen ha jól emlékszem, a továbbjutók egy kisvonatban csücsülhettek, s a zsűri tárcsával jelezhette a továbbjutást. Most azonban szigorú számítógépes szavazás folyik: ez a mód jelzi az idők változását. Más nemigen, mert az alapszabályok ugyanazok: amatőr szólisták és együttesek úgy kapnak nyilvánosságot, hogy maga a fogyaszt- hatóság mértéke dönt. Mert más mércét nem lehet fölfedezni: az első részben például a vers- és prózamondók kategóriájában a hivatott bíráló, Bánffy György éppen az ellenkezőjét fejezte ki szakvéleményében, meg másként is szavazott, mint ahogy a zsűri végül is döntött. A fene érti ezt! Egyáltalán miért vállalkozik ilyen körülmények között a műkedvelők krémje, hogy mérlegre tegye képessészakolt bonyodalmakat a hirtelen defekt szüli. így találkoznak a garantáltan jellegtelen figurákkal, azokkal a közhelyelemekből konstruált karakterekkel, amelyek kínkeserves íróasztali vívó- , dás torzszülöttei. Közben telnek a percek, a negyedórák, s mi szenvedünk a fojtogató ködként ránk települő hamisítatlan unalomtól. Erre a vállalkozásra kár volt forintokat pazarolni! Miért nem keresnek olyan írókat, akik valóságból metszett, a mának és a holnapoknak egyaránt szóló, kevés szereplős és helyszínes darabokat ajánlanának fel. Az elté- kozolt summából legalább kettő finanszírozására futná. S az átvételek? A listára olyan tételeket vegyenek fel, mint a csütörtöki Gyilkosság Coweta megyében, és a szombati Az elrabolt expresszvonat volt. A recept figyelemre méltó: életízű forgató- könyv, lendületes cselekmény, izzó konfliktusok, irigylendő érzékkel mintázott jellemek, lényünket nemesítő katarzis. Tessék rajthoz állni. A tehetségesek megbirkóznak ezzel a próbatétellel. A csukaszürkék aligha. Na és aztán? Nem nekik szántuk a babérokat! Pécsi István geit? Az optika eleve torzít, még aki nyer, az sem lehet biztonságban afelől, hogy ő a legjobb. Hiszen itt nem a művészi adottságok nyomják legtöbbet a latba. Persze, mondhatná erre bárki, hogy az igazi tehetség ugyanis átvilágít minden kormozott üvegen, le kell tenni előtte a fegyvert. Igen ám, de azt is számításba kell venni, hogy e sorozatban hányán és hányán veszítették el véglegesen kedvüket a nyilvános szerepléstől, miközben a közönség azon rágja véresre a körmeit, ami eleve el van döntve. Mert ilyen ördögi körben mozog ez az egész: az ezerfejű Cézár, a nézősereg igénye számít, közben pedig a képernyő előtt ülők valamiféle méltányosságra vagy igényességre várnak. Az elmúlt években még nehezebbé vált a dolog: az ízlések még jobban megoszlanak, mint valaha. Az, aki kedveli a magyar nótát, nehezen békül meg mond- juk a Morris együttes „kőkeményrockjával”. Ilyen körülmények között viszont nehéz mindenkit kielégítő egyveleget létrehozni. Igaz, már nem akkora kérdés, hogy ki is győz: életünk kisebbik felét foglalja a televízió. Beneveztünk egy nagyobb nemzetközi „Ki mit tud?”-ba, a világpiacra, ahol az amatőrségnek nincs már helye. S végül is mindnyájunkat inkább ez foglalkoztat. Gábor László Legényanya Készül Garas Dezső első filmje Még az oroszlánok is csak bámulnak. A Parlament lépcsőin szokatlan a látvány. Ül Pogány Judit rekkenő hőségben a parasztasszonyok fekete öltözékében, és eteti a szelíd kis csacsit mokkacukorral. A csacsi nyelve a ruháját s a fülét éri. Ő tűri. A barátság kettejük között már régóta tart. Bámészkodók jön- nek-mennek, de mindnek meg kell állnia, hisz’ filmforgatás van. Helybiztosítók tartják távol a bámészkodók seregét, a külföldieket és a honi, szombat délelőtt sétálókat. Változik a helyszín. Budafok. A tanácsháza kedélyes építészeti megoldású épülete. Eléje népes delegáció érkezik. Vidékről. Ezt a demizson, a zakók-nadrágok szabása s a kalapok is jelzik. A kis csoport az út túlsó oldaláról elindul egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, s ugyanannyiszor: „zárást kérek, felvétel, felvétel indít, indítok, tessék...” — hanzik a hangszóróból. S ismétlődnek mindig a mozdulatok, az arcjátékok, a szövegek. A színészek arcán nem látszik a fáradtság. Friss a stáb is. A rendező időnként kiugrik a csoportból, leveti kellék-micisapkáját, leteszi demizsonját, és a felvevőgép mögé lép. Az elképzeléseit beszéli meg az operatőrrel, Kardos Sándorral, vagy a világosítóval, a hangmérnökkel. A hangulat jó. Senki sem idegesebb, indulatosabb a szükségesnél, s észrevehetők a türelem gesztusai is. Pallagi Anikó, az első asszisztens nagyon jól irányít, minden pillanatban ura a helyzetnek. Amióta színpadra lépett, közismert, hogy Garas Dezső zseniális színész. Azon kevesek közé tartozik, akiket nem lehetett rossz szerepben látni, bizonyos, hogy ez nem csupán a szerzők érdeme. Garas az utóbbi időben rendezéssel próbálkozik. S még ebben is rendíthetetlen. Most filmet rendez. Schwajda György pár évvel ezelőtt a Ra-Re sorozatban megjelentette Legényanya című írásművét viszi filmre. A történet nem különösebben igényes és szellemdús, de kellemesnek határozottan kellemes. Könnyed annyira, hogy az ember ne sajnálja az elolvasására szánt időt. Ezt a művet használta alapul Garas Dezső a forgatókönyv megírásakor. Van egy falu, ahol mindenki Béla, ahol a lakók és választott képviselőik olyanok, amilyenek, és ahol egyszer csak egy legény terhes lesz. Az eredeti regényhez képest a forgató- könyv olvasata már sokkal gazdagabb, s ehhez csak hozzáadhat a képi megjelenítés. A film burleszk. Nem is lehetne más. Burleszk, mely a legnehezebb műfajok egyike. Csak akkor művészi, ha megtalálja azt a kényes egyensúlyt azon a bizonyos „késhegyen”. A forgatókönyv remekül sikerült. A színészválasztás biztató. A címszereplő a kortársak megjelenítésében kiváló Eperjes Károly. Anyja Pogány Judit, s apja Garas Dezső ebben a filmben. A falu elöljáróit Kállai Ferenc, s a filmekben ritkán mutatkozó Ki- bédi Ervin játsszák. A körzeti orvos szerepében Andorrai Pétert látjuk, a kísértő, sőt, a szó leghétköznapibb értelmében is megejtő démon pedig a Vígszínház jelenlegi első számú ifjú üdvöskéje, Eszenyi Enikő. Szerepet kap még a filmben Szirtes Ádám és Horváth József, az előbbi egy idős parasztot, az utóbbi a falu plébánosát alakítja. A történet mulatságos, a színészek jók, s mindez a nevettetés meglehetősen ritka, ámde annál igényeltebb szándékával. A felvételek hamarosan befejeződnek, s nemsokára kezdődik a vágás, az utószinkron, egyszóval a végső munkák a bemutató előtt. Az Egervin aulájában Két lengyel grafikus tarlata . A Heves Megyei Idegenforgalmi Hivatal, az MMK és a Hevesi Szemle Galériája közösen rendezett tárlatot két lengyel grafikusművésznek, Jadwiga Szmyd Sikorának és Adolf Jaku- bowicznak. Mindketten a Besz- kidek vidékéről, a lengyel kisvárosból, Rzeszovból hozták el szűkebb hazájuk hangulatát, azt az élménysorozatot, amit a két művész a siíülőföldtől kapott. Ha már meghatározóként, az alapélmény rangján és erején elgondolkodva, a szülőföldet említjük, rögtön hozzátesszük, hogy a Beszkidek, ahová ez a két művészsors beágyazódott, nem akármilyen foltja, szeletje ennek a sokat szenvedett európai térségnek. 1945-ben már mindenütt elhallgattak a fegyverek a földrészen, ott, a Beszkidekben még 1948-ban is, a nagy kérdések eldöntése után is feleseltek a lövedékek, mert a bozontos hegyekben meghúzódni, elbújni, valamit vagy valakit bevárni — kiváló alkalom. S ha a történelem néha a kívánatosnál sokkal jobban összekuszálja az ember, a közösség, a népek, néptöredékek erővonalait, akkor bizony megesik, hogy a legbékésebb szándék is várakozásra kényszerül, vagy belepusztul a végkimerülésbe. A táj, a Beszkidek elsősorban Adolf Jakubowicznál meghatározó téma, valószínűleg életre szóló élmény mindaz, amit a tájban észrevett. Huszonkét grafikájában égj' érzékeny lélek szeretettel, mély férfilírával, komoly átéléssel vall a tájakról, vidékekről, amelyek hordozzák az emberi sorsokat, életeket. A tartalom, amit Adolf Jakubowicz a rzeszow-i házak közé visz, a ha- zaszeretetet, annak az embernek a ragaszkodása, aki szülőföldjén, annak keretei között tanulta meg ismerni és szeretni az embereket. Nála is az emberekhez kötődő érzelmeit az a harmónia szabja meg, ami a tájból is kiolvasható. A hegyek palástjának félig aláhúzódó kis pravoszláv templomot háromszor is, három nézetből is megrajzolta, mert tornya konyulóban, falait az enyészet kikezdte. A művész is úgy érzi, mire ezt a szemérmes építészeti alkotást megkeresi még egyszer, már csak hűlt helyét találja. A. Jakubowicz térségei felett viszonylagos nyugalom lebeg akkor is, ha tavasz közelít, akkor is, ha szétömlik mindenen a napfény, a nyár viharzó széljárása is borzolja a levelek játékát. A soli- nai tónál éppúgy titkok honolnak, mint az Ördögtanyán, vagy azon az úton, amely Komancze felé vezet. S valahol mégis, a tér, az idő titkai mögött is ott világít a barátság, az emberi kapcsolat melege. Jadwiga Szmyd Sikora más alapállású művész. A Madámász áttételes vallomás az élet értelméről, mindarról, amit az emberi tudat felfoghat, megörökíthet az átélt pillanatból, annak a lobo- gásnak a szépségéből, amiért érdemes élni. Elgondolkodtató röppenetnek tekintjük a magyarul talán Robbanásnak nevezhető két grafikát, amelyben — kis mérete ellenére is — hatalmas erőt sejtetve áll össze az a vonalrend, amely a pusztulás könyörtelen fenségét utánozza. Azért mondjuk, hogy utánozza, mert ebben a két karcolatban a veszedelmes jóslatok hangulata is benne foglaltatik. Más alkalommal talán hosszabban elemeznénk, hogyan is igyekszünk megfejteni az Élettér látványát, ahol félig vízbe merülve, de még jól kivehetően egy büszke asszony viaskodik azzal a kuszáltsággal, ami oly végzetes szándékkal veszi őt körül. Ugyancsak elgondolkodásra késztet az A bűnte- lenség földje című lap, mert a látvány és a képaláírás elemzése mélyebb régiókat sejtet; a művészi boldogságnak esetleg azt a ritka állapotát, amikor még az alkotás lázában, a nehezen megfogható érzelmi röppenetben még mindig olyan testtelen. Ezekért a lelkesítő élményekért érdemes benézni a híres barokk épület atmoszférateremtő aulájába. Farkas András A falu plébánosa is konstatálja az áldott állapotot (Eperjes Károly és Horváth József) (Hegyi Árpád felvételei) Józsa Ágnes Sztanyiszlav Szemjonov: Válás Viktor és Mása csendben, békésen éltek. Aztán egyszer csak elváltak. A szomszédok nem tudták mire vélni a dolgot, hiszen Viktor nem ivott, nem kergette el az asszonyt a háztól, és az asszony sem engedett meg magának semmi haszontalant. A mámikák a ház előtti plety- kapadon merészebbnél merészebb találgatásokba kezdtek, de nem jutottak semmire. Végül úgy döntöttek, mindennek a túlságosan nagy szabadság az oka, azt sem tudják már az emberek, mit csináljanak jó dolgukban — hol egybekelnek, hol elválnak. De Viktornak és Másának erről saját véleménye volt. Amikor találkoztak, kedvesen üdvözölték egymást, az életről csevegtek. Mása valahogy arra jött rá, hogy unatkozik. Viktor, mint figyelmes férfi, bemutatta Másának egy barátját. Aztán amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte, tetszik-e a férfi. Mása azt válaszolta, hogy nem. Hiszen ő a magas férfiakat szerette, ez meg alacsony volt. .Kellemetlenül érintette Viktort saját tévedése. Hogy történhetett! Hisz amennyit együtt éltek, igazán tudnia kellett volna. De jóvá tette bűnét, és bemutatta Másának egy másik, gyerekkori barátját. A következő találkozáskor Mása szemének izgatott fényéből és örömteli merengéséből megértette Viktor, hogy ezúttal nem tévedett. Örült Mása boldogságának. De hamarosan Mása vett észre szomorúságot Viktor szemében. Barátságosan felajánlotta: „Bemutatlak egy barátnőmnek.” Viktor zavarba jött, de Mása csak hajtotta a magáét: „Ma este vendégségbe megyünk hozzád.” A barátnő víg kedélyű, elbűvölő teremtés volt. Mása sietősen távozott, arra hivatkozva, hogy elkésik a randevújáról. A barátnő vidáman nevetgélt Viktor tréfáin, eleinte a csésze teát is visszautasította, de aztán reggelig maradt. Nemrég vált el a férjétől, és a külön lakás, mint az egyedüllét látomása, lebegett a szeme előtt. Szombaton Viktor későn ébredt. Mellette Mása barátnője feküdt. A lány baráti hálával nézett rá úgy, mint akivel egy úton halad, mint akivel egy csónakban evez. Viktort valamiféle ismeretlen nyugtalanság kezdte gyötörni. Aztán hirtelen minden megvilágosodott előtte: ma van Mása születésnapja, és ő még fel sem köszöntötte! A telefonhoz nyúlt, tárcsázott. Mása ágyban feküdt éppen, becézően ölelve Viktornak a barátját. Amikor meghallotta a csengést, bosszankodott, hogy ilyen korán zavarják. Száraz hangon szólt a kagylóba: „Halló, ki az?” De amikor Viktor köszöntötte a születésnapja alkalmából, felcsillant a szeme. Jó érzés, amikor gondolnak az emberre. Nem számít, hogy elváltak. A kapcsolatokban mindennél fontosabb a gyengédség, a figyelmesség. Hiszen ők modern emberek, még nagyon is hasznát vehetik egymásnak. Horváth Lilla fordítása Részlet a majdhogy semmit mondó Motorbicikliből A kilencedik
