Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-25 / 203. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 25., csütörtök Fejezetek Felnémet múltjából (III/3.) Három generáció az erdő szolgálatában A tánc: öröm Mintegy száz esztendő vonatkozó emlékeit böngészve nem volt nehéz felismerni egy jelenséget, amelyet — jobb htján — így nevezhetnénk meg: az erdő s az erdészhivatás megtartó varázsa. Évtizedeken át találkozhatunk a múlt vallatása közben ugyanazon nevekkel, melyek viselői átlag harminc-, ha a sors engedte, negyvenévi szolgálat után váltak meg posztjuktól. S még valami: akit egyszer az erdő illata megcsapott, az igyekezett tovább örökíteni a hivatástudatot. Nem egy esetben követte az apát az erdőőri, fővadászi, pagonyerdészi állomáson a fiú, de némelykor még a harmadik nemzedéket képviselő unoka is. Álljon itt egy a Felnémet, Szarvaskő és Felső- tárkány erdészeti hagyományait egyaránt érintő példa. Hatesztendős voltam, amikor egy hideg januári napon hosszan szóltak Felnémeten a harangok. Nahóczki Antal nyugalmazott pagonyerdészt temették. Amerre elhaladt a temetési menet, tiszteletadásként, még a kis falusi boltok ajtaját is behajtották. Fiatalon, mindössze ötvenöt évesen ment el. Pedig katonakorában, az első világháború idején halálhírét is költötték. Akivel pedig ilyesmi megesik, száz esztendeig él — tartotta-tarlja a hagyomány. Nahóczki Antal halálának hírét, s „feltámadásának” történetét annak idején még az Egri újság is megírta. A történet így szól: „Halottaiból csak a Biblia idejében, a csodák korszakában támadtak fel az emberek, de csaknem a régi feltámadások csodáival határos az a történet amely a mi . . . napjainkban történt . . . Nahóczki Antal, aki érseki uradalmi erdőőr volt Felsőtárká- nyon, még a mozgósítás első napjaiban bevonult és pár nap múlva ment is a tettek mezejére, Galíciába . . . Egy ideig hűségesen írogatta haza a leveleket feleségének, de csakhamar elmaradtak a levelek, egy ideig bizonytalanságban voltak . . . sorsa felől. Azután elkezdett a halál híre szállingózni haza különféle változatokban, de azért egészen megbízható hír egy sem volt, a felesége titokban már sokszor elsiratta Nahóczkit. Úgy négy hónappal a háború kitörése után hazakerült, mint sebesült a Nahóczki testvéröccse, aki egy században szolgált a bátyjával. Ez azután meghozta a bizonyos hírt. Elmondta, hogy ott harcolt bátyja mellett, aki vitézül verekedett, míg egyik ütközetben egy orosz srapnell nem érte. Azt is elmondta az iljabb Nahóczki, hogy a srapnell teljesen szétroncsolta bátyját, aki azonnal szörnyet halt, és hogy a holttestet ő maga temette el a galíciai csatamezőn. Vége volt tehát minden reménynek. Nem sokat bíztak ugyan már eddig sem abban, hogy Nahóczki él, . . . de most meg oda volt az eddigi kis reménység is. Nahóczkiné gyászruhát öltött, s ettől a naptól kezdve mindennap lehetett látni a felsőtárkányi templomban . . . Most következik aztán a csoda. A napokban levelet kap a felsőtárkányi érseki erdőmester, amelyen legnagyobb megdöbbenésre a halott Nahóczki keze írását ismerte meg . . . Értesíti ebben a levélben Nahóczki Gesztes erdőmestert, hogy orosz fogságba került ... Jól érzi magát, nincs semmi baja, csak a családjáért emésztik gondok. Nem tudja, ott vannak-e még Felsőtárká- nyon. Visel-e rájuk gondot valaki, s kérte az erdőmestert arra, hogy értesítse a feleségét is, hogy él és nincs semmi baja . . .” Nahóczki Antal a fogságból hazatért, s a háború után még közel két évtizeden át gyakorolta hivatását: járta az erdőt, számlálta a vadakat, kereste a megsebzett szarvast, őzet és vaddisznót, fizette hétvégén az ölfavágókat s hetente megjelent az erdőmester, később — a címek megváltozása után — az erdőtanácsos irodájában a „raporton”, s innét távozva már szervezte a következő heti munkát. Szakmájának és családjának élő ember volt. Magas termetű, határozott arcélű férfi, aki büszke volt erdőőri, fő- erdőőri és később pagonyerdészi mivoltára. Lehetett is! Félárvaként nevelkedve mint parádéskocsis kezdte az erdőmester mellett Felsőtárkányban a szolgálatot. Gesztes Lajos erdőmester megszerette a megbízható, munkaszerető fiatalembert, elküldte az erdőaltiszti tanfolyamra, majd kinevezte erdőőrnek. De tekintélye, becsülete volt később is, amikor a felsőtárkányi „védke- rületből” áthelyezték Szarvaskőbe — a felnémeti gondnoksághoz —, ahol már a pagonyerdészi címet viselte, beosztottjai voltak, s feladata volt az egész szarvaskői pagony irányítása. 1937-ben Nahóczki Antal megbetegedett, három héten át gyógyították baját az irgalmas rendiek egri kórházában, de hiába. 1938 őszén elöljárói „súlyos szervi bajból eredő szolgálatképtelensége miatt” nyugállományba helyezték. Ekkor költözött családjával végleg Felnémetre. Idősebb fiát, Lászlót — aki 1930- ban végezte el Esztergomban az erdőtiszti iskolát, s ettől kezdve az uradalom szőlőskei erdőbirtokán dolgozott — címzetes pagonyerdésszé nevezik ki a felnémeti gondnoksághoz tartozó „szarvaskői pagonyba”, s megkapja eddigi szolgálati lakásukat is. 1939. január 13-t mutatta a naptár, amikor Nahóczki Antal az örök vadászmezőkre költözött. Halálakor egyetlen kívánsága volt: vadászkitüntetését is temessék el vele. így történt. Sírjánál — ez is munkájának elismerése volt — maga az erdőtanácsos mondta a búcsúbeszédet. . . Fia, László ekkor már a szarvaskői pagony vezetője, s az egész felnémeti gondnokság egyik legmegbecsültebb szakembere. Ő negyven évig szolgált, s ha édesapjánál hosszabb élet adatott is neki, hetvenkettedik évében mégis korainak, váratlannak tűnt halála. Egykori munkatársai ma is nagy szeretettel emlékeznek rá. A szarvaskői erdészházban — amely még az 1840-es években épült — őt fia követte a szolgálatban. Ifjabb Nahóczki László immár a harmadik nemzedékbeli az erdészkedésben. Már ő is negyedszázada gyakorolja hivatását. Sopron volt nevelőiskolája és persze a családi tradíció. A legtöbbet itt tanulta: az erdő, a vadászat titkainak felfedezésében, megszerettetésében édesapja volt igazi tanítómestere. Számtalanszor jártuk együtt az erdőt. Télen és nyáron, napsütésben és nagy havazások idején, naplemente előtt és pirkadatkor egyforma odaadással, megszállottsággal teszi dolgát. S nemcsak a vadak járását, a tölgyesek, gyertyánosok, bükkösök titkait tudja, a növény- és rovarvilág rejtelmeiben is egy biológus biztonságával igazodik el. Vele járva az erdőt — gyerek- és diákkorom barangolásainak színtereit — mindig egy kedves regényalak, a cseh Óriáshegy- ségbeli vadász jut eszembe, Bo- zena Nemcová Nagyanyó c. regényének hőse. Mert ezt a mesterséget csak így, az erdő világával való, évszázadokon át hagyo- mányozódott azonosulással érdemes csinálni. . Egy téli, zsákmány nélküli cserkelésünk jut eszembe. Félméteres, frissen hullott hóban indultunk el. Templomi fenségű volt így a derengésben az erdő. Mintha egyetlen óriás karácsonyfává merevült volna a táj. Egy-egy madár riadtan röppent fel, s a süppedő friss hó mint puha szőnyeg terült az úton. Aztán néhány riadt őz tekintett ránk egy tisztás szélén. Nem először jártam erre életemben, de néha mégis elbizonytalanodtam: valóban jó úton járunk? Bámultam magabiztosságát a tájékozódásban, az útirány megválasztásában. Megcsodáltam a gondoskodás nála mindig tetten érhető gesztusait: ahogy a vadetetőket körüljárta s megnézte, ahogy megállást intett egy-egy nem zavarható vad láttán a menedéket jelentő etető közelében. A téli csend e pazar, ezernyi szépséget rejtő birodalmában ő volt a gondoskodás, a gondviselés szimbóluma. Valójában örültem is, hogy aznap — már déltájban — úgy tértünk haza, hogy nem piroslott elejtett vad vére a csend és a hó e mesébe illő országában ... Egy nyári hajnalon, amikor a napkorong lassan, méltóságteljesen, mint ébredő óriás bukkan fel a keleti horizontot szegélyező hegykoszorú mögül, egy vágás szélére értünk. Madárdal, a lombok között itt-ott neszezés, repülő bogarak a friss nyári levegőégben: mindez — az előbbi látványnyal — a hajnal elmondhatatlan, áhítatot parancsoló pillanata volt. Némán álltunk egymás közelében. Aztán egyszerre nyargaló vad zajára figyeltünk. Szá- guldva jött az őz, karcsú, szép tartású bak, fején nemének koronája: az agancs. Egy kisebb szakadék szélén megtorpant, nézett ránk gyanútlanul, egykedvű tekintettel. Pedig nem fiatal volt már, talán tudhatta is: nem veszélytelen élőlény az ember. Vártam, mi lesz. Tudtam: László pillanatok alatt ítél, majd dönt, s most Végül már bólint is: a bak lőhető. A többi — noha számomra örökkévalóság — a pillanat tört része alatt megy végbe: emelem a puskát, a távcső szálkeresztje pont a jobb lapocka táján, nincs több idő a fontolgatásra, cselekedni kell. Apró mozdulat e cselekvés, a jobb kéz mutatóujja végzi, s eldördül a lövés. Nagyot ugrik a bak, bukfencet vet, s hanyatt esve ott marad a szakadék alján. Párpercnyi néma csönd, feszült figyelemmel várunk, de a vad nem mozdul. Most látom csak, László levette kalapját, homlokát törli s elindul a bak felé. Kezében tölgyágacska (nem tudom, mikor törte le), lehajol a vad mellé, az ágacskát megmártja a sebből folyó vérben s a „töretét” immár kalapjára téve nyújtja felém. Nem tudom, melyikünk a megilletődöttebb. Mindkettőnk szeme fátyolos kissé, halkan beszélünk, ahogy e pillanathoz évszázadok óta ülik, hisz szertartás ez, talán az ember legősibb szertartásainak egyike. Megint az Óriáshegység vadásza jut eszembe, aztán az apa és nagyapa, idősebb Nahóczki László és néhai Nahóczki Antal, az elődök, akik e Szertartást tán épp itt végezték maguk is valaha, harminc, negyven, ötven vagy hatvan év előtt. . . Vége Lőkös István Néptánc: múltunk vagy jövőnk is? Beszélgetés Felkai Lászlóval Öröm. Furcsa és ugyancsak ritka szó manapság. Lapozgatom a Zeneműkiadó Magyar néptánchagyományok című kötetét és ami a legszembetűnőbb, az az arckifejezések derűje. Nézem őket. Nemigen szólhatnak a kamerának. Elég, ha emlékeimet idézem. Táncolni — valami semmi mással össze nem hasonlítható jó. — A tánc az ember legősibb kifejezőeszköze még a szavak előtti időből — mondja Felkai László, aki a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében a táncosztály vezetője. Fiatal ember, ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelyik megismerhette a közös mozgás örömét —. Sajnos, a néptáncot ugyanúgy kevésbé becsülik, mint jelen korban értékeink nagy részét. Voltak azonban még a közelmúltban is kultuszkorszakai. Gondoljunk csak azokra a mozgalmakra, amelyek lendítettek rajta. Bartók, Kodály nemzete vagyunk. A gyökereknél a tánc és a zene összeforr, ők még fonográfhengerrel járták a hegyek ölében megbúvó falvakat az ősi kincsért. A tánckutatók pedig a húszas évektől már kamerával, és így gyűjtötték gazdag örökségünket. 1945 után ez a kutatómunka a tánckultúra felvirágzásával új lendületet kapott. Ortu- tay Gyula kiváló néprajzos növendékei, Martin György, And- rásfalvy Bertalan, Pesovár Ernő és Ferenc, Vargyas Lajos tárták fel azokat az értékeket, amelyek tartalmat adtak a további munkának. A néptánc a közösségi kultúra része volt, amellyel a gyermekkorban meg lehetett ismerkedni. Tudományosan ez a tevékenység — akár a mesekutatás — az egyéniségekre épül. Minden közösségben a hagyományőrző és továbbvivő a legügyesebb, aki a motívumkincset nemcsak az eleitől átvett formával, de a maga képességeivel is gazdagítani, építeni tudta. — Azt hiszem, külön kell beszélnünk a tánckutatás általános értékeiről, és arról, hogy mit is adhat ez ugyancsak általánosan napjaink emberének! — Azzal, hogy a tánckutatás tudománnyá vált, eredményei által igazabb képet kaphattunk a Kárpát-medence népeinek életmódjáról, szokásairól, viselkedéséről. Ezeken a területeken a néprajztudomány a szociológiához közelít. A tánchagyomány kutatása feltárja azokat a rokoni szálakat, amelyek az egymástól földrajzilag távol kerülő embereket összefűzik. Nemcsak történelmünkről tudunk meg sokat általa, hanem azokról az emberekről is, akik élték ezt a történelmet, s Volt erejük ezt az értéket továbbörökíteni. A tudományos 'munkának lendületet adott, hogy Kodály kezdeményezésére 1964-ben a Zenetudományi Intézetben Martin György irányításával megalakult az a csoport, amely feladatának a magyar táncfolklorisztika kutatását tűzte ki célul. Eredményeit számtalan dokumentáció és filmszalag őrzi. Ami kérdésének második részét illeti, szoros kapcsolatot tartunk a volt Népművelési Intézettel, amely az amatőr csoportok munkáját irányítja, valamint azokkal az együttesekkel, akik tánchagyományaink színpadi megjelenítői. Besegítünk a Balettintézet szakoktatásába, kapcsolatot tartunk az egyetemek néprajzi tanszékeivel, s a B, illetve C kategóriás táncoktatók számára speciális kollégiumokat szervezünk. — A néptáncmozgalomnak voltak nagy korszakai. Most milyen korszakot élünk? — Az anyagi támogatás elmaradása megnehezítette a működő csoportok életét, de egyelőre nincsenek veszélyben. Körülbelül négyszáz csoportról tudunk ma az. országban, őket háromszáz videofilmmel tudjuk segíteni. Azokon az országrészeken, ahol a hagyomány mélyebb, ott ma is eredményes a munka. Ilyen Vas, Békés, Csongrád, Győr-Sopron, Szabolcs-Szatmár megye. Szerencsére ma is vannak olyan gazdasági szervezetek, mint például az OKISZ, a Szövosz, amelyek e csoportok működését támogatják. Az Amatőr Néptáncosok Országos Tanácsa javaslatára az amatőr néptáncosok és a néptáncot szerető emberek anyagi segítségével az Országos Köz- művelődési Központ és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Martin György (1932-1983) tiszteletére 1987-ben alapítványt hozott létre, amellyel — pályadíj ak és ösztöndíjak révén — azok munkáját támogatják, akik a magyar néptánc jobb megismerése és terjesztése érdekében az ő szellemében tevékenykednek. — A hetvenes évek elején a néptánc új hullámának lehettünk tanúi. Ez a táncházmozgalom, amely a városi fiatalok kezdeményezésével jött létre. — A Röpülj páva népdalvetélkedő adott lendületet a falusi hagyományápolásnak, amely a városokban is új életre kelt a hangszeres népzenével összefonódva. Halmos Béla és Sebő Ferenc 1971-ben fogott hozzá Lajtha László széki felvételei és más újabb hangszeres felvételek tanulmányozásához. Ennek eredményeként gyakran már tánc kíséretével szólalt meg a hangszeres népzene. Tímár Sándor Bartók együttese, s Novák Ferenc tanítványai, valamint a négy vezető budapesti szakszervezeti együttes, a HVDSZ, a VDSZ, S Vasas és az Építők tagjai népszerűsítették egyre szélesebb körben. 1973 tavaszától a Bartók együttes tagjai rendszeres tánctanítással egybekötött nyitott táncházakat indítottak a Fővárosi Művelődési Házban. Megindult a táncházmozgalom „osztódása”, s újabb zenekarok alakultak. Köztük máig is legkiemelkedőbb a Muzsikás együttes. Ez a rendezvényforma egyre népszerűbb lett az egész országban. — Ma is beszélhetünk még táncházmozgalomról? — A fővárosban a hét minden napján van valahol magyar, bolgár vagy görög táncház. Vidéken pedig minden olyan városban, ahol van zenekar, megtalálhatjuk körülötte a táncházat is. Körülbelül ötven együttesről tudunk. Nyaranta népszerűek a népzenei táborok Debrecenben, Szegeden, Mosonmagyaróvá- rott. A mozgalmat az tartja életben, hogy általa és benne fiatalabbak és idősebbek egyaránt igazi közösségre, a mozgás, a tánc örömére leljenek. Harminchat fok melegben — Anyukám, tudtad te azt, hogy mi a társadalmi létminimum kétszeresével dicsekedhetünk? — törtem rá az asszonyra egy kánikulai estén másfél szobás betonketrecünkben. — Mesélj, apukám, amióta a gyerekek táborban vannak úgysem látom a Nils Holgersont. — Azt mondja a HVG\ . . — Mióta veszed te a Heti Világgazdaságot? Nekünk arra nem telik — vágott közbe az asz- szony. — Nem veszem. Hosszú Virág Gabi a tmk-ból veszi, s ő szokta mesélni, mit írnak benne. Tízórai közben mindig előadást tart belőle. Szóval a FTVG mesélte, hogy a HVG-ban írták, mennyi a létminimum és a társadalmi minimum. — Na mennyi? — sóhajtott az asszony, és bekapcsolta a vasalót. Ha komoly kérdésekkel ho- zakodok elő állandóan vasalni kezd. — Váljál csak, pontosan felírtam magamnak. Kétgyermekes városi házaspár esetében az egy főre eső létminimum 3010 forint. Vagyis 12 ezer froncsi havonta. — Adó előtt vagy után? — akadékoskodott az asszony. — Gondolom, után. Ebből meg lehet venni a puszta biológiai létfenntartáshoz szükséges élelmiszereket, egy váltás ruhát, a tisztálkodószereket, gyógyszereket, fenntartható egy másfél szobás lakás 15-16 fokos hőmérsékleten. — Jól beszélt a HVG, ez stimmel. A váltás ruhát gondolom nem havonta, hanem évente értik. Nekünk 12 200 forint jön ösz- sze, a maradék kétszázat te elfüstölöd — mondta szemrehányóan az asszony. — A társadalmi létminimum viszont kétgyermekes városi családnál már 3580 forint egy főre, összesen 14 320 forint. Ebből már telik fűszerekre, cukorra, benne van némi lakáskarbantartási költség, néhány váltás ruha, rádióhallgatás, a lakószoba 18 fokos hőmérséklete. — Most már tudom, miért kérlek napok óta, hogy vegyél a Sokol rádióba egy kilencvoltos elemet. Nem fér bele a társadalmi létminimumba? — csattant fel az asszony, de én sem maradtam adósa. — Te meg sohasem teszel elég sót a levesbe, cseresznyepaprika sincs itthon, pedig imádom az erőset — replikáztam. — Én meg cukor nélkül iszom a kávét! — De csak azért, hogy kisebb legyen a hátsó feled! A társadalmi létminimumban különben sincs benne a kávé! — De a cigaretta sem! — Tavasszal kaptam kétezer forint prémiumot, abból telik! — Nekem meg anyám adott ötszáz forintot a születésnapomra. Annyi jár nekem belőle, hogy naponta megigyak egy kávét! — Nyugodj meg, te kis csacsi — simítottam végig az asszony túlméretezett hátsóján. Ezzel szoktam őt doppingolni, amikor sok a vasalnivaló. — Hát éppen azzal kezdtem a beszélgetést, hogy mi a társadalmi létminimum kétszeresével dicsekedhetünk. — Ezt hogy érted? Emelték a fizetésedet? — Ugyan már — feleltem —, inkább nézd csak meg a hőmérőt. Harminchat fok meleg van ebben a rohadt tizedik emeleti betonketrecben. Ez pont kétszer annyi, mint a társadalmi létminimum által előírt 18 fok. Majláth László J.A.
