Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-24 / 202. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 24., szerda Fejezetek Felnémet múltjából (III/2.) Az erdő világa Bizonyára sokakban felidéző- dik a felnémeti erdőgondnokság és felügyelőség hajdani épületének képe, amely a magyarországi erdészeti kultúra beszédes objektuma volt a maga idejében. Az épület 18. századi boltíves szobákból álló részéhez az idők folyamán új szárnyat is építettek, amely tágas, nyitott verandával végződött. Az udvarban fenyőfák, virágágyások sok rózsafával, a kerítés, amely az épülethez tartozó kertet is övezte, hófehérre meszelve, az épület fa részein természetszerűen a zöld szín dominált. A felügyelőség hivatali helyiségének berendezése igényességről árulkodik, de nem hivalkodó. íróasztalok, egy bőrrel bevont és két keményfából készült karosszék, iratszekrény, kis írógépasztal egy Royal típusú írógéppel, a padlón linóleum s egy kisebb futószőnyeg, kókuszlábtörlő. A falakon bekeretezett fényképek s két őztrófea, mintegy a szakma szinbólumaiként. Vannak itt persze műszerek és szakkönyvek is a legszükségesebb mennyiségre korlátozottan. Itt zajlik a hivatali élet, ez a „ra- port” színhelye (ma eligazításnak nevezik), amikor is a beosztottakkal közük a soron lévő teendőket, de a végzett munka eredményeként s a szolgálati rendben előírt előléptetéseket, kitüntetéseket is. A felnémeti erdőgondnokság (ez nem azonos a felügyelőséggel) 1938-ban igen népes szakembergárdával dolgozik (ide tartozik természetesen a felnémeti mellett a szarvaskői „pagony” is). Az erdészeti altiszti rangot viselők: Nahócz ki László és Hutter István címzetes pagonyerdészek (milyen szép, a magyar nyelv hangulatfestő jellegéből fakadó megnevezés!), Berzeviczi János, Gál Lajos, Demeter Imre főerdőőrök, Fodor János, Bakónál Antal, Nagy László erdőőrök és Eged János erdőlegény. Az altiszti rangot viselők és az egyéb alkalmazottak száma tizenhét. Ez utóbbiak között van a tiszti, azaz parádéskocsis, a tiszti küldönc, a faragó, a kocsisok, a fűtők és az éjjeliőr. A munkában szigorú, még a múlt században (1879) született erdőtörvény szerinti rend uralkodik, amely megfelelő módon szabályozta az erdőművelést, a fakitermelést stb. Egy 1937-ben készült, a kitermeléssel kapcsolatos irat érdekes adatokat tartalmaz „az 1937/38. évi termelési idényben” gyakorlandó „úgynevezett Kikeverésről”: „Ezt az engedélyemet - «közli az akkori földművelésügyi rftiniszter — a” következő feltételek betartásához kötöm: 1. / A tőkeveréssel csak a tus- kóknak föld feletti része termelhető ki; az erdőtalaj megbontásával járó tuskóirtás szigorúan tilos. 2. / Az engedélyezett művelet csak fagyos időben és csakis a sík vagy enyhe lejtű (sic!) területeken gyakorolható s a termelt faanyagokat az erdő területéről legkésőbb 1938. évi március hó végéig ki kell szállítani. 3. / A kikerülő fatömeget az erdőhasználati tervben esetleges használatként kell elszámolni. 4. / Amennyiben a tőkeverés a magról kelt újulat vagy a talaj számottevő károsításával járna, a műveletet azonnal be kell szüntetni . . .” A környezetkímélő munka, a természet védelme — lám — e szakmában nem is olyan új dolog. A felnémeti erdőgondnokság egyébként az állandó alkalmazottak mellett idényszerűen foglalkoztatta a falu lakosságának egy jelentős részét is. A termelési idényben (az őszi és téli hónapokban!) innen is sokan jártak ölfát vágni, a kitermelt fameny- nyiség szállításában pedig — kivált az erdei vasutak megépítése előtt — a fuvaros gazdák vállaltak tetemes részt. Még a gyerekeknek is akadt idényjellegű munkaalkalom: a „csemeteültetés” és a „cserkészút csinálása” évente hozta lázba a pénzt keresni kívánó nagyobbacska gyerekeket. Mindezek irányítása, szervezése is az erdóaitisztek feladata volt. . . Egyszer persze azt is érdemes lenne számba venni, hányán is dolgoztak hivatásszerűen erdőőr vagy erdőlegényként a falu lakói közül az évszázadok folyamán. Megsárgult papírok őrzik a neveket, iratok, amelyek sorsba vágó dolgokat tartalmaznak, kinevezést, nyugállományba helyezést, karácsonyi segélyezést, ajándékozást stb. Ma már unokája is nyugdíjas erdész annak a Nagy Jánosnak, az uradalom hajdani erdőőrének, kinek özvegye, Nagy Jánosné született Bar- ta Erzsébet— évente két vagy három alkalommal — ajándék tűzifáért „folyamodott” az érsekhez. Torokszorító érzéssel olvassuk a fél századdal ezelőtt fogalmazott, ám még akkor is a 18. századi alattvalói mentalitást tükröző kérelem szövegét, amely formaság, de nagyon kemény formaság volt: „Nagyméltóságú Érsek Úr! Kegyes jó Uram! Alulírott, azzal az alázatos kéréssel esedezem Kegyelmes Uram magas színe előtt, hogy rajtam szorult helyzetemben tüzelőfával segíteni méltóztassék. Kérésem támogatásául a következőket volnék bátor felhozni Nagyméltóságod kegyes meghallgatásával: 1./ Férjem, néhai Nagy János 2 9 évig szolgált mint erdőőr a felnémeti érseki uradalomban lelkiismeretesen és hűségesen — egész a haláláig. 2.1 Néhai férjem elhalálozván magamra maradtam, nyugdíjamból kell megélnem, amit Kegyelmes Uram jó szíve nekem juttat, de faszükségletemet nem vagyok képes beszerezni, ha Kegyelmes Uram jó szíve meg nem szán tüzelőfával. Mindezekre való hivatkozással kérésemet mégegyszer megújítom abban a reményben, hogy Kegyelmes Uram nem tagadja meg kérésemet. Maradtam alázatos kézcsókkal özv. Nagy Jánosné szül. Barta Erzsébet ” Felnémet, 1938. márc. 23. A tényékhez tartozik: a kérelmet sohasem utasították el, s a kérelemre az alábbi szöveget írták: „2 űrm. botfáról utalvány kiállítva és ajándéknyilvántartásba feljegyezve. Eger, 1938. március hó 31.” (Folytatjuk) Lőkös István Újjárendezték a Gárdonyi Géza-emlékmúzeumot Gárdonyi Géza születésének 125. évfordulójára az író agárdi szülőházát és a benne lévő múzeumot felújították. Az emlékszobát a székesfehérvári István király múzeum régészei, szakemberei rendezték újjá. Az emlékmúzeumot augusztus 3-án ismét megnyitották. (MTI Fotó: Kabáczy Szilárd) vigasságok Musica Aulica — Mit csinál? — Dolgozom. — Az kevés! Gondolkodjon is . . . Hol vannak már azok az idők, amikor a szülői vágyálom addig terjedt, hogy a gyereknek végleges, nyugdíjas állása legyen. — Mi történt magával? — Felmondtak! Huszonhét esztendei becsületes munkám után. Ezt érdemeltem én? Én, a törzsgárdatag, én a lelkes aktíva, aki bolha módra ugrottam a főnök minden szavára, mentem, hajtottam, mint a faltörő kos, mert azt akartam, hogy teljesüljön a vállalás, és ne kerüljön sla- masztikába a főnök. Csúfoltak is a többiek: — Mi van buzgó mócsing? Bizony, a régi szokások, beidegződések, szépen hangzó jelszavaink, múló emlékek csupán. Nézegetjük, forgatjuk csillogó kitüntetéseinket, okleveleinket, nagyokat sóhajtozva emlegetjük a régi szép időket, amikor beosztásunk, és állásunk oly erős volt, mint a sínai hegy. Hiába! A vállalat, az üzem csődbejutott, szanálják, profilt változtat, és az új vezetők megkérdezik: — Mihez ért még? — Semmihez. Panaszkodhatunk egymásnak, miközben máról holnapra kinn vagyunk a pálya szélén. Nem szükséges kitalált történetekkel előhozakodni, még az újságírói fantáziát működtetni sem, hogy százával ne találkoznánk hasonló esetekkel. A napokban a katonaságtól leszerelt fiatalember kopogott be hozzám. Falumbeli! Vendéglátóipari főiskolai végzettséggel műszaki vezető volt az áfésznál, most keresi a korábbi munkahelyét. — Műszaki vezetőre már nincs szükség. — A katonát vissza kell venni! Ez rendelet. — Visszavesszük. Bolti eladónak ... Gyárakban, gazdaságokban folyamatban van a kabát újra- gombolása, ahogyan mondani szokás. Az általános állami támogatások, — amelyekbe kis híján belepusztult az ország — megszűnőben vannak, mindenkinek a maga lábára kell állnia. — Hogyan? — A maguk dolga! Keressenek új lehetőséget, amely jövedelmez, gazdaságos, és hasznot hoz. Sajnos a kabátok újragombo- lásához gyakran új gombokra, és gomblyukakra is szükség van, így a régi derék szakmabeliekre — az új körülmények között — már nincs. A legtöbb vállalat profilváltoztatása során iparkodik ugyan megtartani a régi, megbízható embereit, és jönnek az új ajánlatok, az új lehetőséghez. — Képezze át magát! Tanuljon nyelvet. — Kezdjem elölről? — A vállalat is ezt teszi. Szemünk előtt játszódik le egy színdarab, amelynek a főszereplői vagyunk, és ebben a játékban könnyen előfordul, hogy amíg tegnap főszereplők voltunk, ma meg kell elégednünk kisebb szerepekkel. Ha valahol a három helyettesből egy is elegendő, akkor a három közül nyilván a legalkalmasabbat, a legrátermettebbet választják. A másik kettő újra startol. — Munkanélküliség? Másfélszer tizenkét hónapja megmosolyogtuk, most konkrét valóság, mint ahogyan az is gond, hogy a középiskolában végzett, de az egyetemekre, a főiskolákra be nem jutott fiatalok hová menjenek dolgozni? — Mi a szakmád? — Gimnáziumban érettségiztem. — Mihez értesz? — Kosarazok! — Kevés. — Teherautó-sofőrre, programozóra, tolmácsra szükségünk lenne . . . Nem érdemes azon meditálni, hogy gazdasági viszonyaink mennyiben humánusak, milyen mértékben ismerik vagy ismerhetik el a múltat, szerzett érdemeinket. A változás nem óhaj, de sürgős szükségszerűség. Az embereknek nem csupán a becsületes, szorgalmas munkájukra van szükség, hanem eredményeikre is. Ha nincs siker, akkor alkalmatlan a vezető, felesleges a munka, és a munkás. Alkalmazkodnunk kell tehát a holnap kusza követelményeihez, hiszen a vállalatok, az üzemek is úgy forognak a piac felé, mint a napraforgó. A vezetés előrelátást kell, hogy jelentsen, ami bizony nem kis feladat manapság, amikor úgyszólván minden vállalkozás kockázattal is jár. Az élet kihívásait, — ha élni akarunk — fogadnunk kell, méghozzá szorgalmasan, gyorsan, késlekedés nélkül. Most aztán igaz a mondás: — A fej nem azért van, hogy rajta legyen a kalap . . . Szalay István Az István-kútnál, Eger közepében, a Líceum mögött augusztus 20-án kiült az utcára Eger legújabb kamaraegyüttese, a Musica Aulica, hogyaXVI-XVII. századi előidőkből visszamaradt főúri udvari zenével szórakoztassa elvárt közönségét. És hiába volt színjátszó sokaság a közvetlen szomszédságban, a Dobó téren, tánccal-mu- zsikával, vagy a Szépasszony- völgyben a remek időben, remek hangulatban megrendezett ünnepi szórakozása a Népújságnak, — itt is megálltak a finomabb hangza- tokra kíváncsi fülek gazdái, hogy elgyönyörködjenek azokban a dallamokban, amiket ritkán hallhatnak. A közúti forgalom nem zavartatta magát, amennyit a réven veszthetett a figyelem, azt a vámon behozta a vendégjárásból is lecsapódó közönség, mert ez a zenélés az István-kútnál nem csak formai kuriózum, ünnep-adta ötlet. Több ez annál: felhívta magára a köz érdeklődését hat ember, a hat muzsikus. Egy új együttes! Mert mi is az előzmény? 88 elején három zeneiskolai tanár, egy főiskolai tanár, egy muzeológus és egy főiskolai hallgató összefogott. Szili Mihály, Molnár Emília, Be- nyó Tibor, Kovács István és Faj- csák Attila —, hogy a vezetőjüket a végén említsük — és Ágoston Ottóval együtt elszánták magukat arra, hogy a reneszánsz és barokk udvari zenét fogják népszerűsíteni. Mondhatnánk a politikából kölcsönzött divatos szólammal: alulról jövő kezdeményezés ez, amolyan peresztrojka-hajtás. Mert az értelmiség, főleg a művésziélek nem képes elviselni sokáig azt az egyoldalúságot és sivárságot, amit köréje teremtettek. A hosszú időn át fogyasztott szellemi egytálétel, a felülről ajánlott, vagy engedélyezett programok helyébe most olyan alkotásokat hoznak elő, amiket már származásuk is tilalmasaknak ítélt eddig. Nem véletlen talán az sem, hogy Esterházy Pál üturgikus alkotása csak az utóbbi időkben szólalhatott meg, noha mindenki tudta, hogy a főrangú szerző által leírt kottafejekben tényleg komoly művészi érték rejlik. Es most a főúri udvarok, a XVI. és XVII. század — ha úgy tetszik — elegáns muzsikája hallható, mert az alkotás, a lélek, az esztétika akkor is az emberiség közös kincse, ha azt netán olyan kezek, elmék emelték az idő fölé, amik előtt a mai demokrata nem szívesen hajbókol. Ettől ez az udvari zene, még művészet. Ágoston Ottó és társainak pajzsszerű jelvényén — nemhiába a Dobó István Vármúzeum patronálja őket — felébe választott mezőben a MA, a Musica Aulica monogramja kapcsolódik egybe. De magyarul is aláírták, mármint a szórólapon: Régizene együttes. Amit a Musica Aulica játszik, élő zene, meghitt muzsika. Elképzeljük, hogy Ágoston Ottóék majd kikeresik Egerben és máshol is azokat a helyeket, pontokat, ahol a kottaállványokat fel lehet és fel is kell állítani. Akár az Érsekudvarban, akár a forgalomtól jobban elzárt más helyén a városnak, zárt udvarban, a tömbbelsőkben ünnepi délutánt tudnak szerezni azoknak, akik a történelmi időkből nemcsak tanulságokat, események adatait szeretnék megőrizni, hanem a kor lelkét is. A korszellemét is zenében. (farkas) Kalap a fejen
