Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

TÄ Tthcs még öt óra, amikor baritonos ult- ■? "kj5 rahangján megszólal a kaputelefon. A * Tulaj hangját hallom: csipkedjem magam, mert már magasan jár a napi Mit mondjak, nem vagyok oda az örömtől, de nincs mit tenni. Nem vagy te normális, duzzog bennem a széplé- lek, hogy egy ilyen ragyogónak ígérkező szombati napon képes vagy elmenni trógerolni.

No, de az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállók az építkezésére alkalmizni. Megegyezésünkkor piszkos anyagiakról nem esett szó, bár ő tréfásan megjegyezte, hogy engem biztosan nem vet fel a pénz. Mindemellett, hogy ez szerintem magánügy, el kell ismernem, beletrafált.

Középkorú figura a Tulaj, azok közül a szar- rágók közül való,akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obszcénkodásaikkal mindenkit paffra tesznek. Az ilyenek szoktak alattomosan, mintha csak véletlenül járna arra az egyébként a sebességváltón nyugvó kezük, benyúlni a stoppos lányok szoknyája alá, miközben fapofával bámulják az utat, és csonkig ég szájukban a magyar Marlboro.

Az igazságos Mátyásról elnevezett kacska- ringós szerpentinen autózunk, s a Tulaj egyre jobban lelombozódik, mert nem veszem a lapot, nem vagyok hajlandó együtt röhögni vele azokon az idiótaságokon, amiket szórakoztatásomra talál ki. Még el sem kezdődött, de már most unom az egészet...

Villaként „előadott”, ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célsze- rűtlenség házikápolnájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP-Mammon hitel- és kölcsönlevelekkel kitapétázott oltárát is. Jól tudom persze, hogy panelben felnevelt irigységem délibábos tréfálkozásai ezek a torz látomások, amelyek még abból az időből maradtak vissza tudatalattimban, amikor pontosan ezen a hegyen újságkihordónak álcázva magam, maszek szociológiai felméréseket végeztem. Bevallom, olykor-olykor kafkai szorongás vett rajtam erőt, amikor a folyosó hosszúságú vagy éppen csarnoknyi előszobákban várakoztam, mert ezen a környéken nem volt szokás hellyel kínálni az újságpénzt kunyizó, előnytelen kinézetű alakokat.

Akkor még igyekeztem megérteni, ezeket a gyeses, vagy csupán háztartásbeli anyukákat, akik egy, maximum két csemetéjükkel lakták be

a családfő esti hazatértéig a hat-nyolc szobás minikastélyokat.

Mostanára csak irigységem maradt.

Mire mindezt végiggondolom, mert hogy a Tulajt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy megosszam vele, már meg is érkeztünk. A kétszintesre készülő ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy a Tulaj kitüntető, behízelgő alázattal érdeklődik éjszakai nyugalmuk felől. A csomagtartóból zöld, csatos üveg kerül elő, a szalonnával, kolbásszal és kenyérrel egyetemben. Elsőbbre, lévén még fél hat, „egy kis kaparós reggeli beöntésre” kerítünk sort, ahogy a töltögető Tulaj mondja. Magától értetődőnek veszem, hogy én is kapok a szilvát sejtető párlatból, holott, mint az később kiderül, ez korántsem az. Akiket én, még a pálinka előtt hozzám hasonló culágemek néztem, merthogy a kőművesek olyan fensőbbséggel mozogtak, mintha nem is kemény hétvégi pénzért, hanem fene nagy szívességből lennének itt, szóval a katonai zsávolyos és az Adidas melegítős érettebb korú fiatalemberek, nos ők is tulajdonosai az épülő társasháznak.

Persze, ha figyelmesebb vagyok, nem pedig marhára álmos, ezt rögtön kiszúrhattam volna választékos beszédmódjukból, alkalmazotti kézszorításukból (mindketten állami hivatalnokok), s ha ebből sem, hát abból a sürgető igyekezetből, ahogy a „beöntés” után rögvest munkához is láttak.

Én nem kapkodok, tudom, hosszú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki, mint bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánlgatja a mesternek majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét tejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast „valódi” nyúlból. A kőművesek fintorognak, úgy látszik, még ennél is bővebb az üzemi konyha választéka. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Végül is, „hogy ne okozzunk gondot a mamának”, a többség győz, és a vadas ugrik.

Benne járunk már a hatban, amikor megérkeznek sorstársaim. Öten vannak, hárman a budai „rabszolgapiacról”, vagyis a Moszkva térről, ketten pedig egy közeli munkásszállásról.

Jóformán megnézni sincs időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük.

Unalmas, egyhangú meló, de legalább nem fárasztó. Nem sokat beszélünk, a monotonitás elaltatja a szavakat, arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészített műanyag marmon- kannából közbe-közbe a két kistulaj töltögeti a bort. A kőműveseknek.

Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, odabattyogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistulajok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épp hogy csak odapillantanak, nem szólnak semmit. Alkalmi társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a marmonhoz, ám megelőzi őket a zsávolyos kistulaj, és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, övé a bor is, és meghagyta: abból csak a kőművesek kaphatnak.

Ilyet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akirőlutóbb tudom meg, hogy tök absztinens, káromkodik egy cifrát, belefoglalva, hogy mit csináljon a tulaj a borával, majd köp egyet.

— Rühellem az ilyen kicsinyes jenkiket — dörmögi.

— A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok, aztán fájront...

A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás arcú Pista — köztünk a legidősebb: túl az ötvenen — maga a megtestesült nyugalom vagy fásultság, sarus Rákosrendezőn. A megátalkodott vasutasok kitartása szól belőle: — Mit vagytok úgy megindulva? Én maradok, de

még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide a Faházba, és megisszuk a keserűségünket.

— Voltam már egy-két helyen alkalmizni, de ilyen sóherokkal még sehol sem találkoztam — fejti ki véleményét a tetovált korú Laci, akivel én is — aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok — egyetértek abban, hogy ’’itt kell ezeket hagyni a francba”.

— Egyelőre... — teszi hozzá a csupaizom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imrével együtt végig úgy dolgozott, mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a tüdőszanatóriumot.

Laci és Imre kihozzák az első kört, sört iszunk, csupán a szürke inges Béla előtt árválkodik kóla.

Béla nem szűnik meg háborogni. Kézfején a dobókocka ötösét imitáló tetoválás sejteni engedi, hogy volt már alkalma négy Örökösnek tűnőid között is eltöprengeni az élet méltánytalanságai felől.

— Ezek a pancserok eltévesztették a házszámot. Nem tanulták meg, pedig lassan felépül a kacsalábon forgó palotájuk, hogy a melós is ember... — kezdi újra, minekelőtte fejben huszon- egyeztünk, és lemosta a társaságot.

Mire visszaérünk, javában tart az ebédidő. A mesterek a fal tövében heverésznek, a Tulaj a Lada csomagtartójából varázsolja elő a menüt. Porcelán eszcájg, jégtől párás kőbányais üvegek, meg amit akartok... A Tulaj, mint valami kiérdemesült főpincér örül a teli szájú csámcso- gásnak. Bizalmasan magához int, arrébb megyünk, majd diszkréten érdeklődik, nem kérek- e esetleg én is. Köszönettel elhárítom: már nem vagyok éhes.

Engedünk Pista bölcsességének, igaza van, magunkkal szúrunk ki, ha most lelépünk, Ugrik a pénz, meg aztán mi a fenét lehet kezdeni egy félbevágott nappal? Keverjük és hordjuk a maltert, kedvünk újra a régi. A kistulajok elfordítják fejüket, ha valamelyikőnk a marmonkanná- hoz indul.

— Látjátok, gyerekek a türelem lóvét terem — mosolyog tiszteletbeli brigadérosunk, Pista, amikor atyai igazságossággal osztja szét köztünk a megszolgált summát.

— Teszek én az ilyen türelemre — füstölög megfáradt ingerültséggel Béla, a meg nem alkuvó, de most senki sem figyel a szavára.

Tódor János

Alkalmi munka