Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-12 / 165. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. július 12., kedd mm Színház születik, szabad ég alatt Július 14-én megkezdőd, nek az Egri Líceum udvarán, az Agria Játékok fő programjának, Goldoni: Két úr szolgája cimü ze. nés vígjátékának előadásai. A könnyed szórakozást ígérő mű bemutatását kemény próbaidőszak előzi meg. Íme, a „szin- házcsinálás” néhány pillanata ... 1- es kép: Piros Sándor díszlettervező a frissen felállított paravánokat ellenőrzi. Lehet, hogy csak ezért vágatta ezt a lyukat? 2- es kép: A ruha még civil, a mimika már abszolút profi: Oláh Zsuzsa. Epres Attila és Dánielfy Zsolt a színpadon 3- as kép: Gáli László igazgató-főrendező kettős szerepkörben. Elsősorban természetesen a darab színpadra állításán dolgozik... 4- es kép: .... de szükség esetén, a műszak segítségével megteszi ugyanezt egy zongorával is (Fotó: Koncz János) Példamutató sors Nincs könnyű dolguk a Földadta sors ... című rendszeres program riportereinek, hiszen hamisítatlan sikernek csak akkor örvendezhetnek, ha olyan személyeket szólaltatnak meg, akiknek van mondanivalójuk, akiknek élete bővelkedik valóságdús eseményekben, akik arra is képesek, hogy sztorijaikat ízesen, színesen tálalják. Épp ezért a legnagyobb érdemük az, hogy az esetek zömében ilyenekre lelnek. Ez történt szombat délelőtt is, amikor Trebitsch Péter azt a karancslapujtői nyugdíjas asszonyt szólaltatta meg, akinek évtizedei nem szűkölködtek sorjázó megpróbáltatásokban, jellemedző buktatókban. A hajdani falusi lányt ösztönösen vonzotta a közélet. Ezt nemcsak fiatalsága magyarázta, hanem a felszabadulást követő esztendők sokakat mind többre serkentő légköre. Másokhoz hasonlóan ő is lentről, az egykor kisemmizettek osztályából indult. Onnan, ahonnan 1945 előtt aligha létezett törvényszerű előbbrejutás. Akárcsak társaiban, benne is munkált a kiteljesedés, a képességek kibontakoztatásának egészséges óhaja. Sejtette, tudta: rajtolnia kell, méghozzá úgy, hogy nem fukarkodik a személyes áldozatokkal. Hitte: rendeltetése nemcsak saját boldogulásának elérése, hanem a többiek önzetlen szolgálata is. Először a rövidebb tanfolyamokkal birkózott meg, aztán jött a komolyabb megmérettetés, az igazi vizsga, a szovjetunióbéli egyetem elvégzése. Itt is helytállt, Moszkvában is a legjobbak közé került. Ez nem véletlen, ugyanis belérögződött: az előlegezett bizalomért fokozott szorgalommal kell fizetni, ekként hálálva meg az észrevételt, a kiemelést, a zavartalan nekifutás biztosítását. Hazatérbe vezető posztokon igazolta rátermettségét, egészen nyugdíjba meneteléig. Ha túlzottan óvatos, csak azért is diplomatikus, elvtelen kompromisszumokra is hajló, akkor egyenesen ívelt volna pályája, ö azonban nem adta fel magát, ragaszkodott ahhoz, hogy megalapozott véleményét akkor > is kimondja, ha az nemtetszést, netán haragot vált ki. Hangsúlyozta: inkább szembesül az apróbb kellemetlenségekkel, a kétségkívül zavaró összeütközésekkel, minthogy meghunyászkodjon, s félénken lapulva adja fel belső integritását, megszenvedett hitét, sértetlen derűjét, szuverén személyiségét. Visszapillantva, még egyszer nyomatékolta: nem bánta meg, hiszen azokért kardoskodott, akik gyámolítás- ra, képviseletre szorultak, azokkal viaskodott, akik megfeledkeztek arról, hogy a hatalom valamennyi posztja állandó készenlétet kívánó őrhely, ahol tűrhetetlen az indulatosság, az önkritika hiánya, ahol figyelembe kell venni, mérlegelni illik a segítő szándékú megjegyzéseket. Az emberség újabb leckéitől sem riadozott, magatehetetlen testvérét addig ápolta, gyógyította, amíg a beteg vissza nem nyerte mozgásképességét. A joggal dukáló elismerő szavakat megnyerő egyszerűséggel elhárította, jelezve, hogy ö csak karakterének regulái szerint cselekedett. Manapság nélkülözhetetlenek az efféle műsorok. Annál is inkább, mert gazdasági és egyéb természetű problémáink miatt nyersekké, hirtelenekké, ridegekké, közömbösekké, majdhogy értékvesztettekké lettünk. Gyógyír volt ez a markáns portré, hiszen érzékle- tességével, megállásra, töprengésre késztetett minket. Azt sugalmazta, hogy ne legyünk mindenáron komfor- misták, ne lapítsunk, ne azonosuljunk a bólogatójáno- sokkal, ne devalváljuk lényünk magvasabb részét. A tétovázók sem csalódtak, mivel rádöbbenhettek: hosszú távon kizárólag a nyíltság, az egyenesség kamatozik. Kollégánk, s partnerének erénye a tömörség, az a la- konikusság, amely aranyfedezete a tökéletes lélektani hatásnak, amely csak ekképp motiválhatja reakcióinkat, így rezdülhet bennünk tovább. Okulásunkra, épülésünkre ... Pécsi István Félezer éves Madonnaszobrot találtak Pécsett Csúcstalálkozó Űj szakaszába jutott a középkori domonkos kolostor és templom feltárása Pécsett: a régészek megkezdték a föld alá süllyesztett kripták kibontását és átvizsgálását. Eddig huszonnégy sirkamrát találtak, akadt olyan, amelyikbe tíznél több halottat temettek. Mint kiderült: nemcsak szerzetesek nyu- gosznak a kolostor temetőjében, hanem más egyházi és világi személyek is, köz: Kük sok nő és gyerek. A kereken 750 éve alapított kolostor és templom a török hódoltság idején — valószínűleg a XVI. században — pusztult el, köveit később különféle építésekhez használták fel. Az épület padozata alatt rejlő kriptalabirintus azonban viszonylag épségben megmaradt, nem bolygatták meg a sírokat. Ennek köszönhetően szinte eredeti állapotban tanulmányozhatják a szakemberek a középkori temetőt. Keresztény sírokról lévén szó, alig találtak a holtak mellett tárgyakat. Csupán a kislányok fején maradt meg az úgynevezett rezgős párta, amely spiráldrótból készült, és jellemző viselet volt a középkori Pécsett. Viszont igen értékes kőfaragványok kerül- tek napvilágra: a legfrissebb lelet egy XV. századi szép női fej, amely egy reneszánsz Madonna-szobor része lehetett. Ugyanabból a korból való az a hatalmas magyar motívum: kakast fogó róka csillaggal és liliommal. A domonkos kolostor és templom maradványaira o pécsi óváros egyik építkezése közben bukkantak rá. Az ásatás során hatalmas épületegyüttes körvonalai bontakoznak ki. A gótikus templom 60 méter hosszú és 14 méter széles volt, vagyis a korabeli Magyarország egyik legjelentősebb templomának számított. A feltárás több évig tart, majd konzerválják a középkori falakat és romkertként mutatják be az érdeklődőknek. M éztük a feleségemmel a csúcstalálkozót. No, nem élőben, mert nem volt időnk elmenni a Kremlbe, csak úgy a tévében bámultuk az összefoglalót. Maguk is látták, nem? Csak azon izgultam, nehogy elejtsék a ratifikációs okmányokat, mert akkor aztán leshetjük, mikor cserélik ki. De nem ejtették el, alá is írták golyóstollal. Szóval rendben ment minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mondta is az asz- szony, hogy nincs szebb, mint a protokoll. Csak azt sajnálja, hogy elsiettük a gyerekeket. Ha nem lettünk volna ilyen mohók, most meghívhatnánk a Reagant keresztapának. — önző vagy asszony — mondtam neki. — Inkább a megújulást kellene sürgetni. Nálunk egy egész ország keresztapja lehetne! Szóval így elemezgettük a világpolitikát, amikor átdörömbölt a szomszéd, hogy halkabban szuszogjunk, mert aludni akar. — No — mondom —, Jolán, öltözz! Kinevezlek külügyminiszternek. Átmész a szomszédba, és megegyezel velük, hogy a köztünk lévő feszültségek enyhítése érdekében holnap este megtartjuk a csúcstalálkozót. Ne bámulj, pattogj, anyukám! Mondd meg nekik, hogy ha két és fél kilósra cserélik azt az ötkilós kalapácsot, amivel át szoktak dörömbölni a falon, mi is áttesszük a tévét a másik oldalra. Tárgyalási alapnak elég ennyi, nem? Nagyszerű diplomata az én feleségem, másnapra ösz- szehozta a csúcstalálkozót. Pontosan fél nyolckor kopogtak. A szomszéd frakkban, az asszony nagyestélyiben. Az utóbbit sajnáltam, mert nagyon csinos lába van a szomszédasszonynak. Nem mondom, mi is hasonlóképp kirittyentettük magunkat. Rá is ment a maradék OTP-be- tétünk, no, de fő a protokoll. A díszvacsorán, melyet a gyerekszobában tálaltunk fel, pohárköszöntőkben méltattuk egymás múlhatatlan érdemeit, aztán a tárgyalótermekbe vonultunk. Mi, a szomszéddal a nagyszobába, az asszonyok meg a konyhába mosogatni. — Hát... — mondtam ünnepélyesen — én azt indítványozom, hogy béküljünk ki. — Jó — mondta a szomszéd, és elővett a zsebéből egy papírlapot. — A mi feltételeink a következők. Tévé-, rádióbömböltetés este tízig. Szex hetenként maximum háromszor, mert át- hallatszik, és nem győzök felelni a gyerekeknek, hogy mi az. Én nem vagyok pohos állat, a feleségem nem utcalány, és nem főz moslékot. A gyerekeink nem vadállatok, az anyósom nem banya. Igaz, néha a látszat csal. Ezt azért vettem bele, hogy legyen mit engedni a kompromisszum érdekében. — Rendben van — mondtam. .— A mi feltételeink a következők. Az átkalapált fal kijavíttatik, nagykalapács eldobatik. Én nem vagyok hülye agár, a feleségem nem Loncsos Mari, és nem jár bizományi felmosórongyban. A gyerekeink nem kenguruk, és az anyósom nem lepcses szájú tamariszkusz. A kompromisszum érdekében az utolsó pont törölhető. Mire megfőzték a kávét, szinte teljesen elkészült a dokumentum. Az utolsó pontot mindketten töröltük. Jöttek az asszonyok, és átnézték az okmányt, mint szaktanácsadók. — Jó, jó — mondta a szomszédasszony —, de azt azért rögzíteni kellene, hogyan ellenőrizzük a megállapodás végrehajtását. Mert «gye, ha a konyhában suttogják, azt nem biztos, hogy meghalljuk... — Nekünk nincs ilyen gondunk, drágám — jegyezik meg a feleségem szerényem —, mert ti csak üvölt- ve tudtok kommunikálni. — Hallod ezt, Józsi?! Ez a szuka már megint engem gyaláz! — süvöltötte szép lábú szomszédasszonyom, és a falhoz vágta a kávéscsészét. — Te hagyod ezt, Józsi?! — Mi vagyok én neked, te kurucok kései leszármazottja? — írta körül a jelzőt diplomatikusan a nejem, s a fejére borította a tálcát — Jenő! Rekeszd be a tárgyalást! Nem tehettünk mást a szomszéddal; mélabúsan néztünk egymásra, meg az aláírásra váró dokumentumra, és kivonszoltuk a tárgyalóteremből felajzott nejeinket. Hiába no, nem elég a diplomáciát nézni, meg is kell tanulni, ha már ilyen vékony falat rakott közénk az a mindenható építőipar. T. Ágoston László
