Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-25 / 176. szám

Mozaikok Felnémet múltjából Barokk operák, oratóriumok Siellcmi fogyókúra Részlet a Szorításból Ügy látszik az egészség­megőrzési program legalább a televíziósokra hatott. Per­sze rájuk is csak úgy, hogy döbbenetes következetes­séggel gondoskodnak szelle­mi fogyókúránkról. Maguk­ra érthetően nem gondolnak, hiszen — eltekintve néhány kivételtől — ők már túlju­tottak a legkeményebb kur­zusokon is. Megvallom: nehezen vi­seljük el az „étlap” sivársá­gát, a szerény kínálat több­nyire irritáló igénytelensé­gét. Kedden este az Eltűnt otthonról legújabb blokkja úgy hatott mint a legerő­sebb altató. A kitartóbbak ugyan nem szundikáltak el, a vérszegény sztorira mégsem emlékeztek másnap, mert jeUegtelensége miatt néhány óra múlva elfeledték. Azt hiszem azért vették meg ezt a sorozatot, hogy igazolják: másutt is szület­nek selejtes alkotások. Demagóg megközelítés: arról ugyanis hallgatnak; hogy külhonban nem ez a jellemző, nálunk viszont egy­re inkább meghatározóvá válik az effajta alapállás. Erről győzött meg csütör tökön Pálmai Gyula és Zim- re Péter. Olyan szerzők ők, akik mit sem törődnek a visszajelzésekkel. Egyikőjü- ket sem zavarja az, hogy a nézők, a kritikusok joggal háborognak lagymatag, va­lóságidegen cselekményve­zetésük, erőtlen jellemrajza­ik, reumás konfliktusérzé­kük miatt. A megjegyzésekre rá se hederítve dolgoznak tovább, szinte konokul ragaszkodva ahhoz, hogy korábbi produk­cióikhoz képest még vélet­lenül se nyújtsanak semmi­féle pluszt. A legutóbbi, a Szorítás cí­mű tévéjátékukban álprob­lémák cammogtak tisztes csiga tempóban. A közhely - ízű szituációk láthatóan meggyötörték a mellesleg tehetséges színészeket. Nem utolsósorban minket is... Nem adtam fel, szombaton is a készülék elé teleped­tem, s megtekintettem az Elkárhozottak utazásának első részét. Bízom benne, hogy a hazai stábok tagjai se hagyták ki ezt az egy óra huszonöt percet, mivel okul­hattak a képsorokból. Gor­don Thomas és Max Morgan- Witts könyve olyan mű, amelyből érdemes volt fil­met csinálni. A történelmi hitelű, megrázó témát a team valamennyi tagja szakava­tottan vitte celluloidszalag­ra. Régen volt részünk eny- nyire maradandó élmények­ben. Ezért emlegetjük a példát, hozzátéve azt, hogy a hét­köznapok tengernyi élethű történetet ajánlanak. A te­hetséges elkötelezetteknek, akik irtóznak attól, hogy ve­lünk együtt vállalják az előbb emlegetett jelképes kalóriacsökkentést. Szerencsére ... Pécsi István Vetélkedünk Itt a nyár. Ezt abból ve­szem észre, hogy újra kez­dődött az Interpop-fesztivál. Ami még különlegesebbé te­szi az évszakot, az előjelek Ki mit tud ?-iöt is ígérnek. Csak azért nem lőttek föl e jeles alkalmakkor viharra­kétákat a Balaton partján, mert mint hallom, kimen­tek a divatból. Nehéz dolog ez. A televízió egyre job­ban hasonlít egy vérbeli ma­gyar kereskedőre, aki men- 5 tegetőzik, hogy csak ilyen portékája . akad, de aztán mégiscsak - rásózza a vevőre. A lebeszélés már jó korán elkezdődött. Megmutatták ugyanis, hogy mi történt azokkal, akik valamikor ár­tatlan amatőrökként beté­vedtek a stúdióba, s jól, rosszul előadták produkciói­kat. Lelkes műkedvelőkből keserű profikká változtak: Zorán orrhangon dúdolja, hogy nekünk csak ez jutott. Még az járt jobban, akit be lehetett csábítani a ka­merák elé, ahová azóta sem tette a lábát. Persze, a képlet így csa­lóka. A korszellem is azt diktálja, hogy a kultúra em­bereinek panaszkodni illik, hovatovább egy elégedett népművelő vagy művész leg­följebb egy fekete-fehér, ar­chív felvételen kerülhet elénk. Nyilvánvalóan igazuk van, de ami sok, az sok. Az Űj hullám múlt heti adásában bezzeg .maffiózóként ültek be a mozik árverésére a Filmpremier Kisszövetkezet vezetői. Mint kiderült, ko­moly szakemberek szövet­keztek: külföldön végzett rendező és márkás me­nedzser öltött jelmezt. A vi­ta eldőlt: a kultúra áru. Így hát kell a jelmez, a fazon­váltás. A nagy vetélkedés­ben nem maradhat le álsze­rénységből a nagy tudású fantáziadús személyiség sem. Hozzá kell tenni, hogy a tartalom és forma olykor azonos. Az Interpop-feszti- válon például, ha kijön egy „aluljáró-fazon”, az valószí­nűleg onnan is (került ki. Legalábbis a hangja alap­ján erre következtethetünk. Milyen jó lenne, ha alkal­masint olyan énekes lepne meg bennünket, aki a zené­hez is ért: felvehetne akár­mit, sötét szemüveget, maf­fiózó-öltönyt, akkor is elfo­gadnánk. A vetélkedés már össz- nemzeti. Ezért kíséri olyan kevés figyelem a Ki mit tud?-ot, mivel lassan mind­nyájunknak bizonyítani kell. Öltönyben vagy pulóverben, rövid vagy hosszú hajjal: a képesség számít. Csak jöj­jenek rá idejében azok is, akik rendelkeznek a tálen- tummal. Gábor László III l. A történettudomány tanú­sítja : Felnémet már a kö­zépkor századaiban virágzó falu volt, amelyet — egy 1261-ben kelt, IV. Béla ál­tal kiadott oklevél szerint — még az első „szent kirá­lyok”, Szent István és Szent László adományoztak az egri püspököknek. Liége környé­kéről ide származott német —flamand telepesek lakták akkor, s a falunév is ebből az időből való. Lakóinak szorgalmas munkája virág­zó gazdaságot teremtett, legalábbis erre vallanak a fejlett szőlőkultúráról, prés­házakról, pincékről szóló fel­jegyzések. Sokáig a megye legnépesebb településeinek egyikeként tartották számon, amely mezővárosi rangra is emelkedett. Nagy temploma volt, amelyet az egri püspö­kök építtettek, az Almár- völgy elején, a Barátbérc tö­vében pedig a pálos atyák emeltek templomot és ko­lostort. Aztán mostohább eszten- dők-évtizedek következtek. A Mohács utáni korszakban többször cserélt gazdát, az egri várnagyok éppúgy szo­rongatták, mint a török. 1544 és 1550 között már a török földesúrnak adóztak Felnémet lakói. Az 1552-es ostrom idején Dobó hívásá­ra a férfi lakosság egy ré­sze a várvédők közé állt, az otthon maradottak viszont török kézre kerültek vagy elmenekültek, a falut az ost­romlók felperzselték. Az él­ni akarás azonban mégis győzött. Ahogy a török el­vonult, a lakók, a megma- radottak, lassan visszatértek. Egy esztendővel az 1552-es ostrom után — mondják a krónikák — Felnémeten már 40 jobbágyportát laktak, négy jobbágy házat épített, s húsz zsellér is lakta a fa­lut. A prospreálás évtizede­kig tartott, 1577 táján már 291 család élt itt huszonkét jobbágytelken. Sajnos, en­nek az újabb virágzó kor­szaknak sem örülhetett túl­ságosan sokáig a hajdani fel­németi lakosság. 1596-ban, Eger elestével Felnémet sor­sa is megpecsételődött: la­katlan pusztává lett, s jó ideig, mintegy évszázadon át az is maradt. Szép templo­mát ismét lerontották, mesz- szeföldön híres szőlőhegyeit idegenek használták. A templomdomb pincelabirin­tusa maradt csak bevehetet­len. amely a magyar hajdúk búvóhelye lett, kik rajtaüté­seikkel sok nehéz percet okoztak a várból ide kijá- rogató törököknek. Az oszmán hadak elvonu­lása után a felszabadult Eger szomszédságában újra élni akart az egykor jeles telepü­lés: 1706-ban maga Telekes- sy püspök szorgalmazta az újratelepítést, s tiszttartóját bízta meg a teendőkkel. Ez a kísérlet ugyan hozott ered­ményt, de az kérészéletűnek bizonyult, az éppencsak fej­lődésnek indult falucska sor­sába újból beleszólt a törté­nelem. Most a kuruc és a labanc seregek átvonulása, majd az 1710-es nagy pes­tisjárvány késztette mene­külésre az új telepeseket — már akik közülük életben maradtak. Végre aztán, 1711 és 1720 között megkezdődhe­tett az úgynevezett „máso­dik újratelepülés", Felnémet ismételt újjászületésének fel­hőtlenebb korszaka. Bélapát­falváról, Mezőtárkányból, Mezőkövesdről, Szarvaskő­ről, Szendrőről, Vécsről jöt­tek — egyebek között — az új honfoglalók, s oly inten­zitással, hogy az 1718 és 1770 közötti évtizedekben a lakók száma bőven megháromszo­rozódott. Határa az 1771. évi úrbérrendezés alkalmával első osztályú minősítést ka­pott s az Eszterházy püspök halála után készült leltár készítői is (1799-ben) „ter­mékeny síkságnak” nevez­ték, de említik 2525 kataszt- rális hold kiterjedésű erdő­ségét és külön is szőlőhegye­it (Ráchegy, Barkóczy-hegy, Nagybajusz, Kisbajusz). Az Eger-patak felduzzasztott vi­ze már a XVIII. században malmokat hajtott, a környék kőzetanyaga és az erdők pe­dig az iparszerű mészégetés feltételeit biztosították. A püspöki uradalom megszer­vezése nyomán a juhászat lett a majorgazdálkodás fő formája. 1799-ben már 448 darab juh legelt a felnéme­ti határban. A gyarapodó lakosság há­zai mellett a XVIII. század végén felépült a barokk stí­lusú templom, a plébánia, s az uradalmi kasznár lakó­háza, s mert az 1820-as évek­től már iskolamestere is volt a falunak, Boros Alajos személyében, az évszázad derekáig — kegyúri támo­gatással — megépült az is­kola a tanító népes család­jának is otthont adva. A falu szellemi arculatának XIX. századi képe külön ta­nulmányt érdemelne. írjunk ide most csak annyit, hogy mintegy évtizeden át olyan papja is volt Felnémetnek Balássy Ferenc személyében, aki jeles történettudományi dolgozataival, történettudo­mányi munkásságával az akadémiai tagságot is kiér­demelte. S ezzel már volta­képpen a faluhistória újabb kori színképének árnyala­taihoz jutottunk el. Az egy­kori falu gazdasági, szelle­mi, s a közigazgatási szfé­rájára gondolunk, amely egészében arra utal, hogy Felnémet község 1720 táján megindult gyarapodása-fej- lődése mintegy másfél év­század múltán, a XIX. szá­zad végén sem lankadt. Az új század pedig az újabb fellendülés lehetőségeit hoz­ta meg. Az is bővebb terje­delmet igényelne, hogy az imént .■adottak megokolá- sát bővebben kifejtsük, ám arra c szűkebb keret is le­hetőséget ad, hogy a legje­lentősebb, s legmarkánsabb példákat felsoroljuk. (Folytat jiek) Lőkös István Játszani is engedd! Rosszul kezdődött a nap. Postabontáskor csupa pana­szos és fenyegetődző levél. Felszólítások. Kötbér — ijesztgetések. Hogy ellenke­ző esetben peres útra tere­lik ... És felbontják a szer­ződést, ha továbbra is ilyen vontatottan kapják az árut... És ha ez még egyszer elő­fordul, a kamara elé viszik az ügyet... Az igazgató elkeseredetten emelte fel a telefonkagylót. — Marika, küldje be hoz­zám azonnal a főmérnök kartársat! — Sajnálom, nem tehe­tem. Házon kívül tartózko­dik. — Házon kívül?! Most, amikor ég a ház! Hol a poi kolban csúszkál? — Nem csúszkál, tanul­mányi szabadságot vett ki mára. Holnap lesz ugyanis a fellépése a televízióban. Az egyik vetélkedőműsor, ban versenyez. Felkészülten akar kamerák elé állni. Elsimultak a redők az igazgató homlokán. — így már egészen más. Jó reklámot jelent a válla­latnak, ha jól szerepel, mert ott mindig megkérdezik a munkahelyet... Akkor kap­csolja, Marika, Kempelendit. — Ez most aligha jön össze —. mondta a titkárnő —, a főkönyvelő kartárs pillanatnyilag a Játék és muzsika tiz percben verse­nyez, nyugdíjasnak álcázva. A Táncsics könyvesboltban. Érdemes bekapcsolni a Kos­suthot, az egész üzem őt hallgatja. — És hogy megy neki? — érdeklődött izgatottan a fő­nök. — Is-is. Bachnál beleta­lált, de Monteverdi ma va­lahogy nem fekszik neki... Hopp! A harmadik helyes válasz is megvan! Még a jegyzékszámot is tudta! Azt a Koffert vagy mit. Majd elsírta magát örö­mében az igazgató. — Istenem, tudta a jegy­zékszámot is! Az egész bőr­ipar megpukkad az irigység, tői, hogy nekünk milyen mu­zikális főkönyvelőnk van!... Mondja, Marika, Janek Fe­rit elő tudná keríteni? — A szállítási osztály ve­zetőjét? Bocsánat, de már délelőtt nem volna helyes háborgatni őt. Lent van haj­nal óta az üzemi étkezde konyhájában. Túrós gombó­cot csinál. Benevezett az amatőr szakácsok játékos, idegenforgalmi vetélkedőjé­re. A túrós gombóc feltalá­lásának kétszázadik évfor­dulójára hirdette meg a szakszervezet, az utazási iro­da és a túrócszentmártoni tanács. Technológusok, mű­vezetők és időelemzők segí­tenek neki, hogy tíz percen belül készítsen el harminc gombócot, mert az világre­kord lenne. Szabadtűzön. Va­sárnap lesz a döntő. A Vér­mezőn. — Ez igen! Ezt nevezem! összefog az egész kollektí­va! Mindnyájan egyért! Én is kimegyek vasárnap. Ott a- helyem. A Vérmezőn. Kösz, Marika, hogy figyelmezte­tett. Súlyos hiba lett volna a formába hozás csúcsidején megzavarni a felkészülését. Helyére tette a hallgatót. Elégedetten dőlt hátra a szé­kében. Igen, ha adódnak is kisebb zűrök, kellemetlen­ségek, de azért ez nem egy akármilyen üzem! Van itt tehetség! Kulturális érdek­lődés! Versenyszellem! Vál­lalkozókedv! Bajtársi össze­fogás! Felcsörgött a telefon. — Az igazgató kartárs kis­fia, Pétiké van a városi vo­nalban — közölte Marika. Az igazgató benyomta a piros gombot, vékony gye­rekhang jelentkezett: — Apu, Csabi van itt a szomszédból, kapott egy kis­kutyát, Bendegúz a neve, aranyos, lemehetnék velük sétálni? — Jó — mondta az igaz­gató, mert emelkedett han­gulatban volt, de rögtön ész­be is kapott. — Illetve vár­junk csak! A leckével ho­gyan állsz délutánra? A kü­lön angolból? — Még nincs egészen kész, de . . . — Semmi de! Hányszor mondjam, hogy első a mun­ka, csak aztán jöhet a já­ték! Nézze meg az ember! (kürti) Az Agria '88 harmadik hangversenyét az elmúlt hétfőn este a bazilikában az áriáknak szentelték: Takács Klára, aki az operaszínpa­don Carment, Ebolit és Ha­mupipőkét énekli, ez alka­lommal a barokk operák, ora­tóriumok világába vezette el közönségét, de ízelítőt adott C. Franckból, Schubertból is. Amikor ennek a bő órá­nak az élményét, azt a ne­hezen megfogható érzelmi anyagot, amit a zene kelt­het bennünk, megfogalmaz­ni igyekeztem, csak-csak visszatértem az áhítathoz. Aztán a szakkönyvhöz fordultam, mert a fogalmak tartalmi jegyei mégis csak ott állnak tisz­tán. A szótár elsődleges val­lási értelemben vallásos el­mélyülésről szól a meghatá­rozásban, de a második je­lentés, amit választékos stí­lusban szoktak alkalmazni: megilletődéssel párosuló tisztelet, csodálat. Nem mon­dom, hogy teljes eligazítást kaptam, de már közelítet­tem ahhoz, amit most sze­rettem volna lejegyezni. Amikor barokk operát, oratóriumot hallgatunk el sősorban megilletődünk. Itt van például ez a Bach-mű. az Esurientes, vagy Vivaldi Innicti Ballate kantátájából a pár részlet, hogy J. Haydn Fac me vere című alkotásá­ról ne is beszéljünk, Stra- della és Sammartini örök­becsű darabjainak szom­szédságában! Megilletődünk, egyébként ez is ritka meg­nyilvánulás napjainkban, at­tól, ahogyan ezek az egy- szervolt emberek gondol­kodtak magukról, általában az emberekről és ahogyan közölték érzéseiket, szenve­délyeiket, gondolataikat az­zal a világgal, amit és ami­ben az embereket tisztelet­tel közelítették meg. A tisz­telet és a megilletődés úgy jártak párban, hogy miköz­ben egy széles és szilárd európai rendben, szellemi­ben, művésziben és társa­dalmiban is hittek és gon­dolkodtak, megnyilatkozott bennük az emberi méltóság. És az egyéniségekre jellem­zően, az egyiket a másiktól széles ívben elterelő stílu­sokban, olyan harmóniák­ban, amiket egész Európá­ban tiszteltek, elfogadtak és alkalmasnak találtak arra, hogy kisebb-nagyobb közös­ségeket összefogjanak és el­szórakoztassanak. Még ak­kor is, ha ezek a zenei al­kotások, főként a vokális müvek nem tudtak és nem is akartak elszakadni attól a vallásos szférától, amely századokkal előbb a zenét felnevelte arra a fokra, aho­vá ma is vigyázó szemmel kell feltekintenünk. Ha a Stabat Mater részletére gon­dolok, vagy a bibliai tárgyú Hándel-oratóriumra, rög­tön kitetszik, hogy az áhí­tat nem szemforgatós lelki játék, nem El Greco fordí­tott nyakú szentjeit kell hozzá utánoznunk, ha fel akarjuk kelteni magunkban a belső elmélyülést; nem is kell misztikusoknak lennünk, csak el kell érnünk a fegye­lemnek azt a szintjét, ami­vel, vagy ahol már meg tud­juk keresni veszni indult jobbik önmagunkat. Tudtuk, hogy ez az áhi­tat nem fog ezres tömegeket meghódítani egy csapásra, az idegenforgalom vendégei sem fogják áttörni a pado­kat, hogy helyet kapjanak. De Takács Klára, egy nagy művészegyéniség teljes buz­galmával, az átélés, a hit és a belső hevület erejével és fényével, az oratóriumének­lés megszerzett rutinjával, de vállalt feladatához illő szeretettel hitette el velünk, hogy érdemes kikapcsolód­nunk a mai, erősen vásári felhangokkal küszködő min­dennapjainkból, átteni-át- emelni magunkat abba az emberi méltóságot is hang­súlyozó áhítatba, ahonnan Vivaldi szól az In somno profundóban. (farkas) Wmm £ ■ ' '" - "■> Egy hét... ké”1“työ ^ _________,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents