Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-22 / 174. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. július 22., péntek EGRI BEMUTATÓ: KÉT ÚR SZOLGÁJA Amikor az álarc életre kél Két pontból a geometria szabályai szerint már rajzolható egyenes: az Egri Gárdonyi Géza Színház új vezetése már második alkalommal formálja hasonló arculatúvá az Agria Játékokat. A színes kavalkád középpontjában ismét a Líceum udvara áll, ahol közönségcsalogató látnivalót kell kínálni a nagyérdeműnek, mivel a nagy nézőteret annyi estén át megtölteni másként nem lehet. A szórakoztatást összekapcsolni az igényességgel: valódi népszínházi törekvés, amelyet újra sikeresen valósított meg a társulat, amely a feszített ütemű kőszínházi évad végén még bírja erővel a fesztivál- program kialakítását is. Carlo Goldoni Két úr szolgája című zenés vígjátéka méltán válik az egri nyár meghatározó látványosságává. A címszerepben: Epres Attila Az első benyomás mindenképpen az, hogy világos, kikristályosodott rendezői felfogás áll az egri bemutató hátterében. Gáli László alaposan feltárta a vígjáték minden elemét, s olyan szerkezetet teremtett, amely kifogástalanul szolgálja a mondandót: a darab megelevenedik. Annak ellenére, hogy a helyszín s a helyzetek jelentős része erősen stilizált: cirkuszi sátorban ülünk, ahol tudomásunkra hozzák, hogy mindez csak játék. Talán éppen ezért építheti fel a gárda a valóságos emberi kapcsolatokat. Bűvészként kérik, hogy figyeljük „csaló” kezüket, mégis végbemegy a trükk: a hatás nem marad el. Az író remek alapokat teremtett az „elrugaszkodáshoz”, mert elegyítette művében a hagyományt az eredetiséggel, az elvontat az egyedivel. Alakjai részben a commedia dell’arte évszázadokon át kicsiszolódott világából származnak, részben klasszikus vígjátéki figurák, részben pedig egyénített jellemek. Világosan érzékelteti ezt az egri előadás: a színészek egy része maszkban, más részük festett arccal, ismét más részük pedig ilyen „segédeszköz” nélkül lép színpadra. Három stilusréteg keveredik egymással és alkot egységet, szinte zsonglőrügyességgel váltogatja az író és a művét értelmező rendező a különböző színeket. A Két úr szolgája megtekintése nélkül talán furcsának is hat, de teljesen természetes, hogy egy produkcióban találhatunk ennyire különböző alakokat. De végtére is eltérésük nem jelent mást, mint a történet logikájának látványos megerősítését: a karikaturisztikus egyéniségek hangsúlyozottan viselik jellegzetességeiket. így alakul ki az a sajátos stílus, amelyben természetessé válik a meglepő, elfogadottá a különleges. A commedia dell’arte így szelídül eszközzé, a szabadtéri színház segítőjévé. Egy szalonvígjáték ebben a térben egyébként sem állná meg a helyét: a harsányság és a lendület széles ívűvé, hangsúlyossá teszi a jeleneteket. Nem kis feladat megteremteni ezt a sajátos világot színreállítónak és a szerepek formálóinak egyaránt. Három külön futó, mégis egységes szálat kell megvalósítani : a másság és az azonosság kötéltáncát. A legnagyobb' szerencse az, hogy a címszereplő, Truffaldino, vagyis Epres Attila helyzetének magaslatán áll. Bravúrosan valósítja meg a maszkos játékot: mintha nem is állna másból, mint az álarcból és kezeiből és lábaiból. Akrobatikus ügyessége Szemben a karddal: Megyeri Zoltán és Gáspár Tibor (Fotó: Koncz János) eredményeként el is felejtkezünk arról, hogy létezik teste is, oly könnyedén bánik vele. A szinte szertartásos mozdulat és a szó egyszerre születik alakításában, amikor őt látjuk, valóban megérthetjük Goldoni varázslatát: évezredek tapasztalatát úgy kell átmenteni, hogy közben minket szolgáljon, ne mi szegődjünk a harmadik „úrhoz”, a színészi örökséghez. A kötöttségeket köny- nyedén teljesíti Epres, teljes mértékben birtokosa a szövegnek és a helyzetnek. Ráadásul mintha előttünk alakulna ki minden döntése: képes „gúzsba kötve táncolni”. Egy-két jelenet különösen bravúros, például a magánszáma a levéllel, amelyet felbontanak és próbál visszaragasztani, vagy az a rész, amikor két urának egyszerre szolgálja fel az ételt. Ezek már valóban nem mindennapi teljesítmények, nélkülük kevesebbnek éreznénk az egész játékot, s nem lenne indokolt a cirkuszi környezet. Mert mutatványok nélkül mit is ér a porond? Kevesen érik utol ezt a virtuozitást. Az álarcban szereplők közül talán Solymo- si Tibor képes az átlénye- gülésre: Brighella tömör és torz lényét ügyesen mutatja be. Dánielfi Zsolt és Tunyo- gi Péter energiáját nagyrészt leköti a nem mindennapi feladat, a szokatlan testtartás, ritkán emelkednek a feladat egyszerű megoldása fölé. Sokkal inkább karikaturisztikus szemlélet felé hajlanak, pedig „gúnyrajzuk” közvetettebben erőteljesebb volna, mint közvetlen formában. Néhány jelenetben azért fölsejlik, hogy többet is nyújthatnának, ha részletesebben föltárnák a figurák jellemzőit. Egy másik stílusréteget jelent Megyeri Zoltán, Román Judit és Saárossy Kinga alakítása: festett arccal, természetesebb mozgással kell élniük. Jól, erőteljesen tartják kezükben szerepüket, talán Megyeri Zoltán harsányabb a kelleténél. Román Judit lényegesen árnyaltabb egyéniséget állít elénk, hitelesen vállalva a helyzeteket, a fordulatokat. A szükség- szerű túlzáson, harsányságon túl képes az árnyalt fogalmazásra is. Elismerést érdemel Oláh Zsuzsa és Gáspár Tibor Beatrice, illetve Florindo megformálásáért. Nem könnyű a dolguk, mert egyénítettek : az „álarcosbálban” meztelen arccal kell közönség elé lépniük. Segédeszköz nélkül némileg talán „meg is ijednek”, ezért viselkedési sablonokkal élnek. Ha érzelmeik egyszerűbbek, őszintébbek, valószínűleg hatásosabbak is. Ez a vígjáték zenés, de a muzsikát korunkban szerezték hozzá. Nem illeszkedik harmonikusan a cselekményhez: néha indokolatlanul szólal meg, s a látottól eltérő világot idéz. Egyenetlen a szereplők hangja is, ezért kevés dallam rögzül a nézőben: valószínűleg nem sokan fütyörészik ezeket a dallamokat hazafelé menet. A díszlet és a jelmez önmagáért beszél: jól használhatóak, a cselekményt remekül szolgálják. Különösen Piros Sándor díszlettervező munkája dicsérhető, aki festői hátteret teremtett. A Líceum udvarában remek nyári látványossággá áll össze mindez. Az egyenetlenségeket eltünteti a lendület, s a címszereplő remek játékmesteri virtuózitá- sa. Újra egy érdekes világ pontos ábrázolásával találkozhattunk ezen a szép játéktéren, s újra élgondolkozhattunk azon, hogy miért nem kapott előzetesen nagyobb fesztiválreklámot, szélesebb körű nyilvánosságot ez a produkció. Egert betölti, átlelkesíti a teátrum nyári jelenléte, kár, hogy az ország erről keveset tud. Pedig a Két úr szolgája — ez meggyőződésem — a legjobb ez évi szabadtéri előadások közül való, minden összehasonlítást áll más hasonló vállalkozásokkal. Gábor László KIÁLLÍTÁS A NÉPRAJZI MÚZEUMBAN Elzászi üvegképek Huszonöt évvel ezelőtt egy strasbourgi és egy budapesti gimnázium tanárának kezdeményezésére kulturális együttműködés született a két intézmény között. Azóta számos rendezvény, kiállítás szervezése, rendezése fűződött a strasbourgi Lycée Füstéi de Cou- langes UNESCO-klubjának és a Budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium nevéhez. (Tíz éve rendszeres a diákok kölcsönös tanulmányi cseréje is.) A Néprajzi Múzeum magyar népművészeti anyagából Strasbourgban éppen három éve nyitottak meg egy tárlatot, s ennek viszonzásaként érkezett most hozzánk az Elzászi üvegképek 1750-től napjainkig című bemutató. A Néprajzi Múzeumban augusztus 29-ig látható kiállításra két elzászi, három lota- ringiai múzeum, továbbá a Luxemburgi Állami Múzeum, a Párizsi Népi Művészetek és Hagyományok Múzeuma, valamint tizenhat magángyűjtő kölcsönözte az anyagot. A francia népi kultúra e jeles műfaja, az üvegkép, a 18. században élte virágkorát. A technika Itáliában született, onnan terjedt el Nyugat-Európába, augsbur- gi, csehországi közvetítéssel. A francia, a német, az olasz és az észak-európai kultúra találkozási pontján fekvő Elzász üvegképein e sokféle hatás érződik. Kezdetben népi ihletésű, vallásos tárgyú képek születtek itt. Előszeretettel ábrázolták Jézus életét, passiójeleneteket, gyakran jelenik meg Szűz Mária a gyermek Jézussal, és a különböző betegségek, katasztrófák, veszélyek ellen védő szentek alakja. Az evangélikusok kedvelték az eglomizált, vagyis a feliratos üvegképeket, amelyek fekete alapon ezüst vagy arany betűkkel rajzolt, írt feliratokat tartalmaznak, keresztelőre, bérmálásra, esküvőre, halálesetre és más családi ünnepre A francia forradalom hatására a világi témák is megjelennek az üvegképeken. Az elzászi mesterek politikai személyiségek, hadvezérek arcképeit festik. És előszeretettel fordulnak a tájképhez, megelevenítik a négy évszakot, a " földrészeket, fiatal nők portréit. De gyakran visszatérnek a vallásos témákhoz is. Száz-kétszáz esztendje még minden elzászi családban őriztek néhány kisméretű üvegképet. A vallásos képek, a házi oltár, az úgynevezett vallásos sarok díszei voltak. A 19. század közepén a fényképezés térhódításával úgy látszott, létjogosultságát veszti az üvegkép. Helyét a családi otthonokban az olcsó, színes fotók és nyomatok foglalták el. Némi hanyatlás után az utóbbi ötven évben újból népszerűvé vált Elzászban az üvegfestés, amelyet naív modorban vagy a régi hagyományok szellemében művelnek a mai mesterek. Megkezdték a műfaj tudományos feldolgozását, tanulmányok, összefoglaló kötetek jelentek meg. A múzeumok és magángyűjtők előszeretettel gyűjtik az elzászi üvegképeket, ezeket a csillogón színes nép- művészeti emlékeket. Kádár Márta Üvegkép a kiállításról (Dolezsál László felvétele) MinikrirHÍ 112. Gyereke? Rokona? — záporoztak a kérdések. Piros néni talán azért, mert váratlan meg szokatlan volt, hogy egyszerre mindenki érdeklődik iránta, felült, és szinte hadarva sorolta: — Nem, nem rokon. Nincs nekem senkim. A férjem eltemettem, gyerekünk meg valamiért soha sem volt. Nem is akart lenni. Úgy volt, hogy valami üzemet csináltak nálunk. Ez a lány odajött dolgozni. Lakást keresett, úgy küldték hozzám, hátha én kiadom a szobát. Helyeske volt. Mondtam neki, elférsz nálam kislányom, úgyis csak egyedül vagyok. Arra gondoltam, hátha lesz már nekem gyá- molítóm. Segített is nekem, én meg úgy bántam vele, mintha a lányom lenne. Merthogy nekem nem volt soha lányom. Utóbb már a pénzt se fogadtam el. Mondtam neki, vegyél magadnak ruhát kislányom. Jól megvoltunk együtt. Egyszer azt mondja nekem, mamuska — mert így hívott, elhoznék egy fiút bemutatni. Hozzad csak lányom Legalább megnézem miféle. Elhozta. Tetszett nekem is a fiú, mert alig harmadszorra volt nálunk, kérte, hol vannak a szerszámok, mert ő megjavítaná a kerítést. Egyszer azt mondja nekem a lány, mamuska mi összeházasodunk, itt maradhatunk-e? Mondom hát hová mennél máshová. Van tenéked itt otthonod. Meg tudod úgy gondoltam, ha meghalok, itt minden a tied lesz. Sírva borult a nyakamba, azt mondta a szülő anyja se lehetne jobb hozzá. Megesküdtek, ők az egyik szobába laktak én meg a másikba. Aztán jött a gyerek. Esztendőre rá a második is. Akkor csak elém áll a fiú, mamuska van egy kis pénzünk megtakarítva, egy kicsit kérnénk magától is, a gyártól is kapunk, olcsó telket is ajánlottak, megköszönjük hát amit eddig adott, építkezni kezdenénk, mert szűkösen vagyunk most már. Mentek ti a nem is tudom hová, mondtam mérgembe. Hát miért nem jó itt nektek? Jaj, dehogy nem jó, borult a nyakamba a lány, csak hát tudja mamuska, a sajátunkba költöznénk. Másnap felöltöztem bementem a tanácsba. Mondom a tanácstitkárnőnek: mondd már meg nekem lelkem — mert hát ismerem én gyerekkorától —, hogy írathatom rá ezekre a gyerekekre a házat? ■ Jól meggondolta Piros néni? — kérdezte. — Nem kellett itt meggondolni semmit. Tudod, hogy évek óta nálam vannak, annyit se mondtak még nekem, hogy álljak tovább. Gondoskodnak ők rólam holtomig. Elég is ebből ennyi. Rájuk írattam a házat. A fiú meg kimódolta, hogy legyünk kényelmesebben. A nagy kamrára ablakot vágatták, kifestették, padlót is raktak, az lett az én szobám. Volt egy kis spórolt pénzem, abból kitelt az egész. Így nem háborgatjuk egymást. ök is elvannak én se ébredek gyereksírásra. Az asszony főz minden este, másnap abból van nekem az ebéd. Mióta meg beteg lettem még annyit se hagynak dolgozni, amennyi pedig jól is esnék. Csak azt mondják, pihenjen a mamuska, dolgozott már eleget életébe. Hogy ne is tudjak segíteni, hát bezárja a fiatal- asszony az ő lakásukat. Csak a konyhát hagyja nyitva, hogy bejárhassak az ebédért. Főz is mindent, amit csak szeretek. Egyik nap pörköltet galuskával, másnap laskát, még mákos tésztát is, mert, hogy azt nagyon szeretem. Vághatok én ainy- nyit a kenyérből, amennyi .fsak jólesik, szedhetek annyit, amennyit csak akarok. Még meg is haragudott a múltkor, hogy ott hagytam a tojásos galuskát. És húst? — szólalt meg halkan az egyik beteg. Hát az ritkábban van, mert hogy nagyon drága. De vasárnap azt is főz. Meg szeret ám engem a kis unoka is, mert, hogy én csak annak tartom. Hozza nekem vasárnap délután a süteményt, egye mama, magának is sütötte anya. Döbbent csendben hallgatott mindenki. Ötödnapra mosolyogva lépett hozzá a főorvos: No, Piros néni telefonáltunk az eltartóinak, hogy holnap jöhetnek magáért. Nagyon szépen helyrejött a cukra, csak szigorúan diétázni, mert baj lesz! Másnap tagbaszakadt fiatalember állított be Piroska néniért, ö az én fiam, maga jött be értem autóval, — nézett körül az öregasszony dicsekvőn a kórteremben. — Szedelőzködjön mama, indulunk, szólt a rá a fiatalember. Mari csirkepaprikást főzött magának. Sok galuskával, ahogy szereti súgta még oda neki cinkos vigyorral. Még túrósbélest is sütött... Deák Rózsi fldácsi táncosok Jásztényszarun Az adácsi és a jászfény- szarui művelődési házak között már évek óta jó kapcsolat alakult ki. A már hagyományossá vált csereműsorok keretében nemrégen az adácsi népi- és szalontánc- csoport vendégeskedett a szomszéd megyében^. A látogatás abból az alkalomból történt, hogy a jászfénysza- rui Petőfi Művelődési Ház családi vasárnapot rendezett. Megemlékeztek továbbá a Fortuna és Napsugár gyermekszínpad 15 éves jubileumáról is. Az egész napos műsorban a vendégegyüttesek között az adácsi tánccsoportok is nagysikerrel szerepeltek. Tovább öregbítették ezzel jó hírüket. Szekeres János, az adácsi művelődési ■ ház igazgatója elmondotta, hogy a két intézmény közötti jó együttműködés lehetővé teszi az évenkénti találkozást, amely módot ad a tapasztalatok cseréjére, a barátság elmélyítésére is. Medve János Adács
