Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. június 4,, szombat író a századfordulón ,,A bálványdöntök, s a tűzgyújtók fajtájából” Életéről legendákat tart számon az irodalomtörténet, de műveit az olvasók csendes felejtése kíséri. Jelesebb évfordulókon tisztelettel emlékeznek reá azok, akiknek feladata és hivatása szellemi örökségének feltárása, de az iskolai irodalomtanítás alig vesz róla tudomást. Volt idő, amikor csak Budapesten egyetlen napon három magyar színházban játszották darabjait, s ma évek múlnak el, amíg egyetlen színházunk műsorra tűzi valamelyik drámáját. Sikereinek tetőpontján minden könyvesbolt kirakatában ott sorakoztak kötetei, s születésének 125. évfordulóján hasztalan keressük java termésének új kiadását. Ügy tűnik, az utókor hálátlanul sáfárkodik Bródy Sándor művészetének értékeivel . . . Pedig a század eleji új magyar irodalom legkivá- lóbbjai vallották elődjüknek. A Nyugat későbbi szer. kesztője. Ignotus volt első méltatója. elismeréssel szólt róla Babits és Kosztolányi, Ady pedig verset ajánlott „a legigazabb magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folytatott le e csalornátlan országban". Móricz Zsigmond, akinek szavait írásunk címében idéztük, ugyancsak mesterének vallotta, s már 1918-ban leírta róla a Színházi -Elet Bródy-albumában: „... Ö hozott új szemet a nézésre, új hangot a szólásra, új akarást az élésre . . ." Több mint tíz év múlva a rákoskresztú- ri temetőben, sírkövének avatásakor újra Móricz Zsigmond emlékezett: „Téged az Isten jókedvében teremtett, Bródy Sándor. Ismertelek, szerettelek mert tanítványod voltam és lelkes tisztelőd. Te voltál a magyar irodalomban, aki legelőször fújtad meg azt a trombitát, amely új szemléletre szakította fel a látásokat." S mégis Bródy Sándor kívül rekedt a Nyugat körén —, egyetlen kis cikke jelent meg a folyóiratban — és haláláig magányos íróként küszködött eszméivel, betegségeivel, magyar földből fakadt sorsával . . . A legendák évtizedek alatt megkoptak, fényüket veszítették. Az idő elhomályosítja már a fiatal író cigány- prímás-feketeségű szép férfiasságát, lobogó nyakkendőjét, hódító hetykeségét, és egyre inkább magára az életműre irányítja figyelmünket. A mai emlékező bárhol beletekinthet életének történetébe és munkásságába, mindenütt csupa ellentmondásra bukkan. Bródy Sándor jellegzetesen a századforduló írója volt. Asszimilálódni vágyó egri zsidó családból származott — apja, Bródy Jakab különös keveréke volt az ortodoxiától elszakadt, a dzsentri gesztusoktól sem idegenkedő kereskedő-polgárnak —, de senki nem volt tőle őszintébb negyvennyolcas hazafi, íróként a monarchia valóságának egyik legjobb ismerője és bírálója. Vidéki volt, de a provinciálison túlemelkedni vágyó urbánus szellem, európaiságra törő európaiatlan magyar, az új eszmék és életérzések mámoros elkötelezettje. Életszerető legendás hódító, a nők bálványa, kávéházak körülrajongott ideálja és párbajhős, máskor az önfeladásig eljutó, életundortól szenvedő öngyilkosjelölt. Írófejedelemként tisztelték nemzedék- társai és a fiatalabbak, de évek múltán romantikáját vesztett, fáradt öregember lett. aki a Kommün után már csak meghalni jött haza külföldről Rudas-fürdö- beli szobájába. Forradalmas lélek volt. aki Zola, Dosztojevszkij és Marx bátorságával vágyott az újra. szerkesztőként és publicistaként nemzedékének organizátora szeretett volna lenni a Magyar Hírlap, a Fehér Könyv és a Jövendő hasábjain, később pedig a legmagányosabb Rembrandt-sorsú művészként búcsúzott az élettől... Különös ellentmondásba ütközünk akkor is, ha Bródy Sándor szépírói müvei között tallózunk. Az utókor ámulhat a rendkívüli termékenységen: novellák, drámák. regények, ragyogó szellemű publicisztikai írások kerültek ki műhelyéből, s ma az igényes válogató megakad mégis, ha számba vette Az ezüst kecske, A nap lovagja, A dada, A tanítónő, a Rembrandt, a Kaál Samu és még néhány remekül megírt novella művészi értékeit. Nem azért, mintha nem becsülhetnénk az első sikerkötetet, a Nyomor novelláinak szociális bátorságát. vagy hogy a Színészvér, A Faust orvos, a Villamos és ezeken kívül megannyi regénykísérlet nem lenne számottevő a századvég útkereső regényirodalmában, s hogy a Tímár Liza, A medikus, A szerető, a Lyon Lea és a Királyidillek színpadán nem villanna fel Bródy társadalombírálata. konvenciókat romboló friss szellemisége vagy éppen dramaturgiai tudása. Csak hogy legtöbbjüket jellemzi egyúttal a béfejezetlenség. az elsietettség. a feltörő érzések és indulatok formátlan áradása is De amelyik mű kiállta az idő próbáját, az máig élő és utánozhatatlan. A nap lovagja nemcsak kitűnő lé- lektanisággal felépített karrierregény — hőse, Asztalos Aurél vállait és az élettől kierőszakolt szerepeiben Eugéne Rastignac, Julien Soréi és Georges Duroy magyar rokona —, de egyúttal középkelet-európai ~ „Monarchia-regény" is, egy el- személytelenítő hatalmi gépezet kíméletlen bírálata Ebbéli szándékában Bródy Sándort nagyformátumú írók követik majd, közöttük a legkiválóbbak. Miroslav Krleza. Robert Musil, s a témát az abszurditásig fokozó Franz Kafka. Messzire nyílnak tekintetek Bródy érett műveiből. Így a drámákból is, hiszen A dada nemcsak a városba kerüli parasztlány sorsának tragikumát tárja fel. A tanítónő nemcsak az életformák etikáját ütköztető tiszta emberség drámája, de egyúttal drámatörténetileg eléggé nem dicsérhető írói tettnek is minősíthető mindkettő, hiszen az elsekélyesedő népszínmű ellenében a mélyebb és iga- zabb társadalmi dráma felé fordították nem túlságosan gazdag színműirodalmunkat, írói érdemnek éppen elegendő lenne mindez, de az értékeket számon tartó figyelem nem feledkezhet el a Bródy-novellák . gazdag életanyagáról és művészi megformálásáról sem. Az élet peremvidékeire szorult szegényember-sorsoknak Bródy volt az első ábrázolója irodalmunkban, megteremtve hozzá azt a művészi eszköztárat is — a balla- disztikus lélektaniságot. a drámaian tömör szerkesztést és az expresszív írói nyelvet —, amire Móricz novellisztikája épülhetett. A Kaál Samu, a Juló és Julis vagy éppen a Tuza Istvánná novellairodalmunk legszebb darabjai közé tartoznak. A szépíró Bródy Sándorra emlékezve külön kell szólnunk a pályát záró Remb- randt-ciklusról. Ügy véljük, írónk az élettől búcsúzó nagy holland festőt választotta igazi alteregójának. akinek sorsában és személyiségében a legtöbbet elmondhatta a világról. Bródy lázas vitalitása és sokszori fáradt kiábrándultsága ezekben a Rembrandt-történetekben sűrűsödött elmélyült művészi szemléletté. Az Emberről vallott itt, a halál közelében fellobbanó vágyakról, majd a természet törvényéit felismerő és vállaló bölcsességről. Az emberi sorsnak arról a szakaszáról, amikor a testet már megtörte a múló idő, de a lélek bírná még erővel, ha a fizikai lét nem lenne véges és megismételhetetlen. Kimé- ríthetetlen gondolati mélységek és távlatok nyílnak ki az életmű talán legérettebb alkotásában. Mint ahogyan kimeríthetetlen a Bródy-életmű égé sze is. Mert a tisztelgő emlékezés nem feledkezhet el arról a történeti szerepről sem, amit az író a magyar újságírás történetében betöltött. Ö adott példát — és ad máig — a legetikusabb publicista magatartásra: a tények feltétlen tiszteletére és a tények igazságát hitelesítő személyes hevületre. És teremtett hozzá olyan publicisztikai nyelvet, ami az élő nyelv frazeológiájából töltekezve sem volt üres és pongyola. Ellenkezőleg: a mozgékony és színes stílus a gondolatot éltette. Bródy minden művében felfedezhető a századvég és a századforduló stíluseszmén veit és törekvéseit változatos harmóniában szintetizáló író biztonsága: élt benne a naturalizmus dokumentáló keménysége. az érzések vibráló I impresszionizmusa, a stilro- mantika érzelmessége és a stilizáló szecesszó dekoratív pompája. Valóban igaza volt Móricz Zsigmondnak: Bródy Sándor írásai által él igazán a kor. a magyar század- forduló. Egy átmeneti kor életlovagja és -művésze volt Bródy Sándor, a feudális-nacionalista konvenciók szétromboló ja, ugyanakkor a nagyváros életmámorát és dekadenciáját is vállaló ..kalandor". Senki nem élte meg mélyebben azt az ambivalens korérzést, amelyben egyszerre volt jelen a személyiség elbizonytalanodása és önmagában bízó individuális gőgje. Ady Endre volt még ennél is különb, mert végül is Bródyból hiányzott a „minden egész eltörött" tragikumát szintetizáló Ady- méretű szellemi erő és nagyság. Bródy Sándor előkészítő volt és nem lezáró, kezdeményező inkább, mintsem betetőző. Csakhogy kezdeményezők és előkészítők nélkül soha nincs megújulás ... Nagy Sándor Az újságíró Tuza I u ■■é, földi, hallja-e? Egy mukkanás sem hallatszott az éjszakában. A katonabörtön éjszakájában, amelyet a földi és én rendesen átvirrasztottunk. Nappal csak aludtunk egy csöppet, éjjel semmit. Behunyott szemmel, egymásnak hátat fordítva beszélgettünk, a két ágyszomszéd, én, meg Tuza István közkatona, akiről elvégeztetett, hogy itt a katonabörtönben fog elpusztulni. Pedig nagyon szelíd ember volt, nem csinált valami nagy dolgot, csak abban a gyöngeségben sínylett, hogy innen Csehországból minduntalan hazaszök- dösött volna a maga kis mátraalji falujába. Üthették, verhették, bebörtönözhették, még ha fejét vették volna is a csonka törzse is hazakívánkozik, árkon, bokron, országokon, az egész ármádián keresztül. Voltak hónapjai, amikor nagyon helyesen viselte magát, már-már kinevezték címzetes frajtemek, amikor egyszerre rájött a hava, és hallotta, minduntalan csak azl hallotta, hogy a két kis otthonhagyott gyereke kiabál utána. Ide hallja rivásukat külső országokon át, elhozzák a felhők árvaságuk panaszát; elküldik pajtásukkal, a falusi fecskékkel, akik elcsicsergik a kaszárnya udvarán: Katona bácsi, katona bácsi, bácsi, bácsi, a Perzse, meg a Palkó... Stefán Tuzának nem volt maradása. Kiszökött a várból — mert Josefstadtban feküdt az ezred — és félkomiszke- nyérrel a kezében, nekivágott egy jó hónapig megtartó útnak. De mit törődött a távolsággal, számot se adott magának róla, hallotta, hogy a kisbornyai bőgnek utána, indult feléjük, vak, ellenállhatatlan ösztöne kergette előre. Háromszor, vagy négyszer próbálta meg ezt az utat, mindannyiszor rajtavesztett, két ízben már a várat környékező falvakban elfogták, börtönbe vetették. Kieresztették, újra becsukták, ebből állott a katonaélete. Beleöregedett, belebutult, a negyedik esztendőt töltötte már itten és még kétszer négy várt rája — büntetésből. A fia legény,-a lánya eladó, a fiatal felesége töpörödött nénémasszony les^ akkorára. Ha csak egyszer látná őket, addig, ha legalább szívükben hívek maradnának hozzája. A közkatona minduntalan ezen évődött, ezzel gyötrődött engem is a végtelen hosszúságú éjszakákon, amikor a nagy meszeltfalú börtönben — kápolna volt régen, mi voltunk csak ébren. Vigasztaltam, ahogy tudtam, szívesen hallotta a jó szót, ^odahaza az asszony is becsületesen viselte magát, gyakran íratott neki egy másik földijével, aki szintén velünk katonáskodott, az otthon való boltos fiával, Blau Adolffal, akinek olyan híres írása volt, mint a gyöngy. Egyszeregyszer pár krajcárt is küldött neki a menyecske — pedig még nem voltak megesküdve, szőlőt kapált, nem felébe, pénzért, abból küldte. Minek is küldött? Zsörtölődött 8 földi, de szélesre húzta száját az öröm. Majd meg lefelé görbítette a gond, maradt-e a gyerekeknek? Étien, szóraján, ruhátlan nincsenek-e azok? Már meg megint sírnak
