Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. június 18., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. Megértő házasság „Béketárgyalás99 A műit század utolsó napjaiban játszódó, szerelmi történettel átszőtt politikai témájú filmet forgat a Magyar Televízió és a MAFILM Bé­ketárgyalás címmel. A Balogh Zsolt rendezésében készülő film for­gatókönyvét Nagy András és Balogh Zsolt irta, operatőre pedig B. Marton Frigyes. Egy jelenet forgatása Tapolcán a Malom-tónál. Mindennapi nyelvünk A korlátjai Beszélgetés Udvaros Dorottyával A zongorára támaszkodik, s közben lüktet benne a rit­mus. Mozog a körömcipője, a csípője; ütemesen billenti előre-hátra a fejét. Aztán odaszalad a mikrofonhoz és énekel. A közönség önfeledten tap­sol. Alig akarja elengedni ked­vencét. Igen, mormolom ma­gamban, igazi nő. S mi több; szí­nésznő. Öltözőjében erről kedz- jük a beszélgetést. — Előny ezen a pályán, ha va­laki nő? — Nem tudom. Szerintem mindegy. Bizonyos helyzetekben egy nőnek is lehet könnyű, más­kor pedig nehéz, akár a férfiak­nak. — Nem fél attól, hogy beska­tulyázzák egy szerepkörbe? — Tudom mire gondol... De amíg fiatal az ember és csinos, nyilvánvaló, hogy könnyűvérű hölgyeket osztanak rá. Nem va­gyok naívaalkat; mit osszanak rám? Majd később beleöreg­szem az anyaszerepekbe... — Szépnek tartja magát? — Egy színésznő attól szép, hogy tehetséges. Ebben hiszek. — Flogyan óvja testi-lelki kondícióját? — Nagy keservesen megpró­bálok reggel nyolckor vagy ki­lenckor tornászni; meghalok közben. Iszonyatos. És megszer­vezni, hogy jöjjön valaki, aki a gyerekre vigyáz... Nehéz. Egy külföldi színész például meg tud­ja csinálni azt, hogy egy bizonyos feladat elvégzése után, amelyért jól megfizetik, egy-két hónapig nem dolgozik. Olvas, sétál, úszik, tornászik. Nálunk na­gyobb a hajtás. Az Egri Szimfonikus Zenekar az idén huszonöt éves. A jubileu­mi évet sűrített programokkal zenéli végig, de az igazi hangver­senyt, a jubileumit, a nagyot, amelyre összehívta barátait, a lé­lek és a szellem mecénásait, azt most tartotta, szombaton este, június 11-én a Gárdonyi Géza Színházban. S ha most eddigi szokásunktól eltérően, meg a ju­bileumi hangulat érzékeltetésére a külső körülményeket jegyez­zük le inkább, annak az az oka, hogy sokszor a külső, a kísérője­lenségek mutatnnak rá a lényeg­re. Egyáltalán arra, hogy mindez miért és főként hogyan történt? A nyári időszak és Egerben ideális a baráti összejövetelekre. És ezek a találkozások óhatatla­nul is felismerésekhez vezetnek. Már a színház előterében hangos felrebbenésekkel egymásra is­mertek azok, akik huszonöt év­vel ezelőtt itt, Egerben zenei együttesről, irodalmi színpadról, egyáltalán egy szellemi-lelki kö­zösségről ábrándoztak. És mert a mecénatúra hajlott az elgondo­lásokra, bele is nyúlt a zsebébe, mert akkor is nagy lélegzetvétel táján élt az ország, hát minden jó gondolatnak tettekben volt a le­csapódása. Egykori fiúk és lá­nyok bökték cinkosan oldalba egymást, hogy no, lám, te is itt vagy, te sem öregedtél meg, no, nem annyira, vagy hogy is mond­jam? Volt ebben a nevetéssel, emeltebb hanggal is palástolt el- érzékenyülésben nosztalgia is, ki nem mondott kérdés is, summá- zat arról, hová is jutottunk, hová is juthattunk volna mindannyi­an, ha még egy kicsit komolyab­ban, fegyelmezettebben, még in­kább a mélyről jövő szándék még teljesebb hitével, az emberi mél­tóság elérésének biztos tudatával tettük volna. A színháztermet ez a vibrálás töltötte meg, mert Udvaros Dorottya énekel — Melyik tulajdonságáról szeretne leszokni? — Pontatlan vagyok. Folya­matosan elkések mindenhon­nan, és ez borzasztó. Állandóan ideges vagyok, mert tudom, hogy már késésben vagyok. Akik várnak rám, azok a pokolba kí­vánnak, hogy miért nem vagyok már megint ott, már megint mi­ért nem tudtam pontos lenni. Pe­dig újra és újra elhatározom, hogy most aztán... — Beszéljünk a szerelemről; arról a szerelemről, amely a szín­házhoz fűzi. — Fantasztikus társulatnál kezdtem Szolnokon, s nagyon jó rendezőkkel, Padi Istvánnal, Csiszár Imrével, Horváth Jenő­vel dolgozhattam együtt. Pestre, a Nemzetibe az a két rendező hí­vott — Zsámbéki Gábor és Szé­kely Gábor— akiket abban a pil­lanatban az ország legjobbjainak tartottam. Aztán a Katonában, mi mind a harmincketten válasz­tottuk egymást. Olyan volt, mint egy szerelmi házasság. — Tart még a szerelem? — Kezdünk csiszolódni meg­értő házassággá. Szóval az első lángolás elmúlt már. Nagy viták vannak a színészek és a vezető­ség között, odavissza. De hát ez ilyen. A jó házasság végülis ak­kor jön létre, amikor a házastár­sak elnézik ugyan egymás hibáit, de azért meg is nevezik azokat, és segítik a másikat. Jó, hogy egy azok, akik ott, fenn, a pódiumon Erkel, Bach, Beethoven muzsi­káját szólaltatták meg, mint egy számadás kiválasztott mustrája­ként, Ugyanúgy vizsgadrukkal eltelve ültek a székeiken, mint mi lenn, a nézőtéren; mert egy ilyen jubileum nemcsak a gyakorló ze­nészeknek bizonyitványosztás, hanem a közönségnek is, amely hűséges hűtlenséggel, de érdek­lődést tükröző ezer arcával élni, hatni, emelkedni engedte-segí- tette ezt a kis szellemi összeeskü­vést — a zene, a harmónia, a szépség, az emberi tisztesség szolgálatában. És itt volt a minisztériumi szinttől kezdve személy szerint is mindenki, akinek joga, lehetősé­ge és kötelessége volt és maradt ebben a bükkaljai kis fészekben a szellemi folytonosságot, folya­matosságot ápolni és olykor csak biztosítani. De ez a „csak” az adott pillanatban nem is kevés. A koncert szónoka, Kovács Sán- dorné, a megyei tanács elnökhe­lyettese frappáns tömörséggel fogalmazta meg a jubiláns barát; társaság lényegét és hasznát: „A zenekar amatőr művészeti cso­portot jelent, mely a hivatásos státus helyett az amatőrséget vá­lasztotta, annak minden örömé­vel és buktatójával együtt... Je­ilyenfajta perióduson is átesnek. — Áz Ön helyzete stabil eb­ben a házasságban. Sőt! — Na, látja, én azzal sem fog­lalkoztam soha, hogy az én hely­zetem milyen. — Mert azért nem is nagyon kellett... — Ebben igaza van. De ami­kor elmentem szülni, akkor min­denki azt mondta, hogy te nem félsz, hogy jön helyetted a Básti Juli, és nem fogsz szerepet kap­ni? Azt válaszoltam: nem félek. Nem azért, mert úgy gondoltam, hogy én vagyok a legjobb, és ver­hetetlen vagyok, hanem mert bí­zom azokban az emberekben, akikkel együtt dolgozom. Akik, úgy gondolom, nem csupán há­rom évig használnak, s után a el­dobnak, és nem azért hívtak, hogy rám osszanak négy szere­pet, aztán már nem is kellek. Nyilván láttak bennem fantáziát távlatilag is. És amennyiben én, ha kisebb szerepet kapok, s azt is becsületesen megcsinálom, mint nemrégiben például a Játékos­ban, akkor ezeknek az emberek­nek a bizalma továbbra is tart. S azt mondják, hogy legközelebb főszerepet kapsz. És ez így megy a többieknél is. — Jelentős filmszerepek áll­nak Ön mögött. A Ripacsok, a Te rongyos élet... Mit profitált ezekből? — A népszerűségem egyértel­műen a filmeknek köszönhető. S lent közösséget, mely hisz a zene lélekemelő erejében... jelent sor­sokat, életutakat, barátságokat, érzelmeket, közösséget abban, hogy a tagok életük vezérelvévé tették afegyelmezettséget, a szol­gálatot, az alkotóét, a zenekarét, a közönségét egyaránt.” Ezt az utolsó, alárendelt mondatot sze­retnénk egész mondanivalónk fölé emelni, mert ekkora hang­súllyal igaz mindaz, amire itt uta­lás történik és amire napjainkban szükségünk van. Jónás Zoltán Ily- lyés-verssel is vallotta, hogy ő személy szerint is mennyire hoz­zátartozik ehhez az együtteshez; Kakuk Jenőkonferansza a barát érzelmeivel tolmácsolta a zenei tájékoztatást. S ha most a zene­kar teljesítményéről nem, de az ünnepléséről annál többet szó­lunk, hadd soroljuk ide a jóba­rátként érkező, Liszt-díjas Ko­csis Albert hegedűművész, Ádám Károly gordonkaművész és Kárpáti Iván zongoraművész játékát, akik Beethoven Hár­mas-versenyében, a Farkas Ist­ván karmesteri irányítása mellett működő jubiláns zenekarral idézték a szellemóriás gondola­tait, harmóniáit. A színház előterében plakát­kiállítás idézi vissza a huszonöt esztendőt; a hangverseny záró­akkordjaként kitüntetéseket, dí­jakat, jutalmakat adtak át az arra illetékesek. S ha van manapság a köz életében meghitt családias­ság, akkor itt ennek a jótékony hatását éreztük. Mert a zenében megszólaló harmónia finom szá­lakkal képes összekötni a sorso­kat és a szíveket. Farkas András (Czika László felvételei) magabiztosabb lettem abban, hogy esetleg filmezni is tudok va­lamennyire. Van például olyan kollégám, aki fantasztikusan jó színész, és még nem forgatott. Most pedig együtt fogok vele fil­mezni, és érzem a szorongást benne, hogy meg fog-e felelni. És én nem értem: mit izgul, his olyan jó színész, hogy nem igaz. Néhány technikai dolgot ugyan másképp kell csinálni, de arra hamar rájön az ember, pláne, ha jó a rendező. — Ön színészgyerek. Mit ho­zott otthonról? — Azt, hogy számomra ez a pálya nem illúzió volt, nem egy elképzelt világ; én jobban ismer­tem a fonákját, mint az elejét. Ezt hoztam otthonról, s ezt nagyon köszönöm. Nem kellett csalód­nom, mert tudtam, nem arról van szó, hogy kimegyek a szín­padra, szép vagyok, és a közön­ség tapsol. Hanem, hogy hetek, hónapok telnek el, amikor úgy nézek ki, mint a mosogatórongy, a rendező üvölt rám, és azt mondja, pocsék vagyok, még mindig nem jó, amit csinálok. A partnerem szemén látom, hogy nincs velem kontaktusa, nem tet­szik neki, amit csinálok. Kínló­dom, gyötrődöm... És aztán egy­szer csak, nem is értem, hogy van ez, hogy ég a lámpa, és festék van rajtam, és tapsolnak. Szóval, hogy ez egy ilyen nagyon nehéz munka. Szenkovits Péter Egy kiállítás grafikái Ki mit gondol? Június 25-ig látható Gyön­gyösön a helyőrségi klubban Sel- meci István kiállítása. A helybeli grafikus képei mindenekelőtt ál­lásfoglalásra késztetik a szemlé- lődőt. Hangsúlyozni szeretném, az alkotó rajzkészsége vitathatat­lan. De a képek miatt már lehet, sőt kell is vitatkozni. Vele is, egy­más között is. Nem kínál könnyű időtöltést. Szimbólumai annyira áttételesek, hogy az sem biztos, hogy mindenki egyértelműen tud velük azonosulni. A képek címei ugyan szelle­mesek, de ugyancsak talányo­sak. Ami a grafikák szerkezeti fel­építésére vonatkozik: bizonyos alkotóelemek rendre-sorra meg­ismétlődnek. Gyakori a fehéren hagyott foltok és a „megdolgo­zott” felületek aránya és elhe­lyezkedése is. Bizonyos motívu­mok pedig alapképletnek számí­tanak. Bizonyára lesznek olyanok, akiket nem vonzanak ezek a gra­fikák, hanem elidegenítenek ma­guktól. Tulajdonképpen ez is művészi hatás, ha nem is pozitív, hiszen a kompozíció sugallhat akár pesszimizmust is, a világka­tasztrófa fenyegetését közvetít­heti, valami olyan érzést, hogy az emberi értelmes életből már nem sok van hátra, mert önmagát pusztító faj lett az ember, tehát valójában értelmetlen gerincessé alacsonyodon, alacsonyodik le. Mintha ettől akarnának óvni Selmeci István grafikái. Figyel­meztető mementóként állnak velünk szemben, és a visszafor- díthatatlantól akarnak megmen­teni minden gondolkodó em­bert. /-ár/ Egy fontos hírlapírói műfaj, a vezércikk nyelvhasználatának tükrében mutatjuk be, hogy a közérthetőség korlátái között el­sősorban azt a nyelvhasználati jelenséget és gyakorlatot számol­juk el, amely akadályozza, korlá­tozza, sőt meggátolja a széleskö­rű olvasótábort a vezércikkek mondanivalójának megértésé­ben, a gondolati és nyelvi kap­csolat megteremtésében, az egyértelmű állásfoglalás vállalá­sában. Újabban hírlapjaink vezércik­keiben megsokasodó idegen sza­vak, szókapcsolatok és szólász- szerű nyelvi formák keltenek bi­zonytalanságot az olvasókban, pedig már Kosztolányi figyel­meztetett arra, hogy „az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem s/abad bizonytalanságban tarta­nunk" (Erős várunk, a nyelv.) A sok idegen szó használatának di­vata a homályos, a félreérthető, sőt az értelmetlen kapcsolatte­remtés csapdájává válik. Erről tanúskodnak azok a szövegrész- letek is, amelyekben éppen a közérdek, a közfelfogás, a köz­vélemény, a közállapot, a közíz­lés, a közhangulat szolgálata és formálása lenne a kulcsfeladat. Stiláris egyenetlenséget okoz pl. olyan idegen szó felhasználá­sa, amely semmivel sem mond többet, mint magyar megfelelő­je: „Fölösleges tovább sorolni az ilyen extrém példákat” (Népúj­ság, 1988. febr. 12.) A magyar megfelelők: szélsőséges, túlzó, szertelen, végletes. — „Hosszú évekre megfelelő variábilis ott­hont nyújthat a családalapítók­nak” (M. Nemzet, 1988. ápr. 8.) A változó, alkalmazkodó, válto­zatos, átalakítható, átformálható rokon értelmű szavakból való válogatás lehetőségével nem élt a vezércikk megfogalmazója. — „Olykor a túlzásoknak is megvan a maguk látenciája” (M.Nemzet, 1988. aug. 15.). Hasznosabban látenciája” (M.Nemzet, 1988. aug. 15.). Hasznosabban látenci­ája” (M.Nemzet, 1988. aug. 15.). Hasznosabban illeszked­hettek volna a szöveg nyelvi szö­vetébe a lappangás, lappangási idő magyar megfelelők. Az elbizonytalanodás csapdá­jába esik az olvasók legtöbbje ennek a szövegrészletnek olvasá­sa kapcsán: „Óvodára várnak a vérzékenyek, az autisztikusok (?) és a lisztérzékenyek” (M.Nemzet 1988. ápr. 21.). A szöveg jellegétől, mondanivaló­jának szándékaitól is távol eső szakszerűsödés olyan idegen eredetű képzőkkel is megterhelt orvosi, pszichológiai műszót használt fel, amely nem is talál­ható az idegen szavak szótárá­ban, csak az autizmus alakválto­zat. Helyesebb lett volna ezzel a közérthetőbb meghatározássze­rű nyelvi formával élni: az én-re korlátozott kóros magatartásé, az együttélés szabályait nehezen megtartó és tűrő gyerekek. Ä szakfolyóiratok túlzásba vitt gyakorlata: az idegen erede­tű szakkifejezések halmozása is jelentkezik vezércikkeink egyné- melyikében: „A történelemtaní­tás őrizze meg autonómiáját, ha­tározottan szakítván a dogmatiz- mussalés az egyoldalúan ökono­mikus szemlélettel” (M.Nemzet, 1988. ápr. 15.). Bár a felhasznált idegen szavak ma már szélesebb körben ismertek, semmi sem in­dokolja halmozott felhasználá­sukat. Az újságolvasók idegen nyelvekben való jártassága és műveltségi szintje azt is lehetővé teszi, hogy a szólásszerű állandó szókapcsolatok is kulcsszerepet vállaljanak a vezércikkek nyelvi formálásában is. Különösen a la­tin nyelvi állandó szókapcsola­tok ismétlődnek meg nagy gya­korisággal, s közöttük is azok, amelyek példáink nyelvi formá­lásában valóban kulcsszerepeket vállalnak: „Hadd fecsegjek ki néhány pro domo-t, néhány új­ságkészítési házi szabályt” (M.Nemzet, 1987. dec. 16.). — „Miközben a modus vivendi -ről folyik a szó, a kisebb jövedelmű törzsgárda elbizonytalanodik ” (M.Nemzet, 1988. febr. 2.). Min­dig a hic et nunc-ró\, a mai dol­gok lényegét kereső igyekezetről van szó” (M.Nemzet, 1988. ápr. 2.). Hogy milyen fogalmi és hasz­nálati értékben szervültek bele a szövegrészietekbe, arról majd legközelebb szólunk. Dr. Bakos József Huszonöt éves az Egri Szimfonikus Zenekar Egy hangversenyről — másképpen

Next

/
Thumbnails
Contents