Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-13 / 140. szám
4. MmM JJyJ jppgj NÉPÚJSÁG, 1988. június 13., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Felzárkózási kísérlet? A kicsikre is gondoltak: részlet a vasárnap délelőtti, Kerek világ című programból Többször megfogalmaztam mór — nem fukarkodva az érvek felsorakoztatásával sem —, hogy a rádiósok rendre lekörözik tévés kollégáikat, hiszen a minőségi versengésben folyvást ők viszik el a pálmát. Legfőbb erényük az, hogy felelősség- érzettől vezérelve, bátran politizálnak, egyszer sem húzódozva a hivatásszeretet- ből fakadó egyértelmű állás- foglalástól. Az elmúlt napokban azonban a képi kifejezésmódra esküdtek is megpróbáltak felzárkózni. Dicséretes vállalkozásuk volt a belpolitikai és gazdasági kérdéseket boncolgató Fórum, amelyet nem véletlenül iktattak a csütörtöki fő- műsorzónába. Ennél is számottevőbb akció volt a Panoráma péntek esti programja. A máskor se rossz világpolitikai magazin ezúttal a Sztálin- korszakot elemezte, bemutatva azt a Per című szovjet dokumentumfilmet, amelyet * tulajdonképpen a nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfordulójára készítettek, ám a vetítés elmaradt, mert a konzervatív erők közbeléptek, s nyolc hónapos némaságra ítélték ezt az alkotást. Ezt az olykor komoly visz- szahúzóerőt jelentő tábort ostorozta a Mihail Satrovval készített interjú. A neves író A lelkiismeret diktatúrája című, nagy vihart felkavart darab szerzője a peresztrojka és a glasznoszty lényegét Orrbavert Nem teljesen eredeti volt az ötlet, amelyből Müller Péter író kiindult. A Hungarian _ Dracula című tévéjáték voltaképpen egy többszörösen ismert alaphelyzet sokadik változata: a kiöregedett profi bokszoló hányattatásait mondja el. Sokan választották már ezt a témát, abból a megfontolásból, hogy a „pofonok völgyében”, ahogy Papp Laci nevezi a ringet és tájékát kemény, de őszinte igazságok érvényesülnek. Ha szembe helyezzük ezeket a társadalom ál- ságaival, akkor több mint valószínű megszívlelendő tanulságokra bukkanunk. Nem hiába aratott világsikert például a Rocky ki tudja hány részben. De akadt ennek magyar változata is, amelyet K. O. címmel mutattak be. Müller Pétér sztorijában a miliő volt igazán érdekes: az 50-es években igen-igen furcsának tűnt a hatóságok előtt, ha valakit Hungarian Draculának hívtak, egydollárost őrizgetett kabalaként, s mindenféle .gyanús négerektől kapott magnószalagokat és képeslapokat Amerikából. így aztán barátunk hamar az ávósoknál találta magát, ahol megpróbálták belőle kiszedni, amit maga sem tudott. Mert nem volt más, mint egy kemény öklű, de nem túlságosan értelmes profi sportoló, aki még a saját ragadványnevét sem tudta helyesen kiejteni. körvonalazta, s a közelgő pártértekezlet kapcsán utalt a megoldandó gondokra is, amelyek egy része a közepes képességű diktátor sajnos még ma is ható átkos örökségéből fakad, hiszen ez a hagyaték különböző formákban és változatokban, de csak továbbörökítődött, befolyásolva sokak vélekedését. Aztán szembesültünk a celluloidszalag döbbenetes információival, százezrek gyilkosának rémtetteivel, félelmetes allűrjeivel. Elénk lépett Visinszkij főügyész, a hírhedt kirakat-, illetve koncepciós ügyek lelketlen, elvtelen, csupán alázattól és karrierizmustól fűtött szupergerinctelen kivitelezője. Szörnyeteg főnökéről pedig vallottak a korabeli felvételek. Az indokoltan vádolok sorában ott volt a tehetséges és tisztességes Buharin felesége, s a tegnapi és mai hétköznapok több képviselője. Megszólaltak természetesen — a társadalmi látlelet így vált teljessé — jelenlegi „védelmezői” is, akik — s ez törvényszerű — alulmaradtak az érvek csatájában. A jövőt is mérlegelők azonban megnyerték szimpátiánkat. Akárcsak ez a műsor, amely a képernyősök esélyeit növelte ebben a számukra eddig reménytelen viadalomban. Készséggel drukkolnánk nekik ... Pécsi István igazság A hányattatása nem ért véget a vád elejtésével: kitiltották munkahelyéről, csak alkalmi munkából tengethette életét. Egy olyan szórakozóhelyen lépett föl, ahová jószerivel, be sem tette volna a lábát. De alkalmasint szükség volt a versenyzésére, s kiütötte a leendő olimpikont, a nálánál fiatalabbat, fürgébbet. Mostanában sokat idézik azokat a bizonyos ötvenes éveket. Talán nem is árt, ha emlékezünk ezekre a furcsa helyzetekre, jellemekre. Csak hát sok szempontból elvetette a sulykot az alkotógárda: valószínűtlen helyzetek és helyek is tarkították a képet. Az a bizonyos mulató például a kor légkörében egyáltalán nem tűnt hitelesnek. Talán extremitását éppúgy nem tűrték volna, mint a profi bokszoló különlegességeit. Mert postosan az egyéniség, a másság elpusztításáról, létiprásáról szólhatott volna a Hungarian Dracula, ha következetesen végig viszik képileg és gondolatilag a történet logikáját. Mindenesetre Dzako Ros- sicz alakításában mégis megérintett bennünket valami a torz világgal szembekerülő egyszerű bokszoló egyéniségéből: megérte az időt, a türelmet még a késői órában is ez a tévéfilm. v Gábor László JUBILÁLÓ EGRI SZIMFONIKUSOK Negyedszázada együtt a zenéért ■ „Csak a múltat őrző jövő a boldog” — Váci Mihály summázó, szép soraival kezdődik az a kiadvány, amely az Egri Szimfonikus Zenekar eltelt huszonöt évéi foglalja össze. Már az is ritka a maga nemében, hogy egy amatőr művészeti együttes ilyen hosszú időn keresztül képes belső lelkesedésből táplálkozva dolgozni egyenletes, s a sikereket számba vév.e, tegyük hozzá: egyre emelkedő színvonalon. A Megyei Művelődési Központban munkálkodó közösség mára már kitörölhetetlen színfoltja a megyeszékhely művészeti életének. Ünnepi alkalmakon, rendezvényeken, filharmóniai koncerteken tolmácsolásukban ismerhette meg a helyi közönség a klasszikus és kortárs zeneirodalom legszebb alkotásait. A kezdetekről, s a tervekről beszélgettünk a június 11-i ünnepi koncertet megelőző próbák egyikén az együttes négy alapító tagjá-' val. Tanítvány és tanár — Amikor 1963-ban megalakultunk, már a Gárdonyi Géza gimnáziumban jó néhány éve sikeresen működött egy ütőképes ifjúsági zenekar — emlékezik Szepesi György zeneiskola-igazgató. — Akkoriban Farkas István és jómagam mint fiatal tanárok óraadók voltunk a Gárdonyiban. Onnan többeket magunkkal csalogattunk. A régiek még emlékeztek rá. hogy korábban is létezett Egerben zenei élet Szalay Lajos és Huszthy Zoltán irányításával. Többen ebből a gárdából kapcsolódtak hozzánk, így dr. Kiss Kálmánná, Jurányi József, dr. Czinder Sándor, Geibinger Sándor és felesége, Fógel Elemér, a régiek közül. Heterogén volt éz a társulat, mind életkor, foglalkozás, mind pedig hangszeres tudás tekintetében. Minden mozgatható emberre számítottunk. Az első karnagyunk tyezessy László, a tanárképző főiskola ének-zene tanszékének akkori vezetője volt. Az ő tisztét vette át rövid idő múltán Farkas István. — Mi a titka annak, hogy e sokféle muzsikus jól megfért egymás mellett? — Itt az ember nem zene- ' tanárként ül be a fúvósok közé. Sőt, azt mondom, nagyon sokszor az amatőrök „fognak meg” bennünket. Tanultunk egymástól, s a lelkesedés összefűzött minket. Büszke vagyok arra, hogy néhány tanítványom kikerülve innen, ma már „túlnőtt rajtunk”. Bánhegyi Géza például itt kezdett, jelenleg az Operaház szólóklarinétosa. — Eger kis város ahhoz, hogy fönntartson egy ekkora zenekart, hiszen, ha belegondolunk, itt csak alapfokú zenei képzés van. Akik továbbtanulnak, Miskolcra vagy más városba mennek konzervatóriumba. Ez nagy gond. Ma is hiányzik például egy fagottos. — Milyennek látja a jövőt? — Nem vagyok elégedetlen, de úgy vélem, a huszonöt év befektetett szellemi és fizikai munkája talán nem kamatozott úgy, amennyire kellett volna. Nem mondhatjuk még el egy hatvannégyezer lelkes városban, hogy legalább a lakosság egy százaléka rendszeres hangverseny-látogató lenne. Azért én optimista vagyok. A fiataloktól azt várom, hogy tőlünk sokkal nagyobb vehemenciával próbáljanak ők is huszonöt évig kitartani. A muzsika „ózonpajzs” — A munkám, az életem nagy részét jelenti nekem ez az együttes — mondja Farkas István karnagy első kérdésemre. — Persze gondot is a sok öröm mellett. Különösen a kezdet kezdetén, amikor azt hiszem, a műsorválasztás volt a kulcsa annak, hogy együtt tudtunk maradni. Olyan darabokat kerestünk, amelyeket mindenki meg tudott oldani, s emellett a közönségnek is tetszettek. Gyakran nyúltunk operettekhez, zenés színjátékokhoz, s később fogtunk komolyabb szimfonikus művekbe. A gondok tehát maradtak, talán csak összetettebbé' váltak. Ma már az utánpótlás nevelésére, az egyre színvonalasabb produkciókra kell odafigyelnünk. — A muzsika számunkra olyan, mint az ózonpajzs. Sok mindentől megvédi az embert. Ám, ha lyuk keletkezik rajta, azt pótolni kell, mert ettől függ az egészségünk. A társaság nagy része elkötelezettségből, hivatástudatból belülről táplálkozó. A közelmúltban egyre több támogatást kaptunk a „gazdáinktól”. Ma már elmondhatjuk, ha lenne jó hangszer az országban, meg tudnánk venni a legigényesebbeket is. —Olyan neves dirigensekkel játszottak együtt, mint Németh Gyula, Blum Tamás, Jancsovics Antal, vagy, ha a szólistákat említjük, mint Kocsis Albert, Kovács Dénes, Mező László, Dienes Gábor. Kortárs zeneszerzők: Farkas Ferenc, Szokolay Sándor komponáltak önök számára műveket. Híres énekesekkel szerepeltek egy pódiumon. A hazai, s külföldi sikerek után hogyan vonná meg az eltelt két és fél évtized mérlegét? — Voltak magaslatok és mélypontok. Sokszor harcoltunk egymással, de mindig egymásért. — Rövid, de lényegre törő válasz. Ezután mi következik? — Úgy gondolom, a nagy csúcsok csak ezután várnak ránk. Hogy mi kellene? Soksok optimizmus, s nagyobb nyugalom a társadalomban. Azért az nagy dolog, hogy akadtak olyanok, akik figyelmükkel segítettek bennünket. Szerencsések vagyunk azért is, hogy a zeneiskola, a főiskola ének tanszéke, s a honvédzenekar mindig támogatott bennünket. Nem beszélve a város kórusairól, közművelődéséről. A következő időszakban legalább olyan tartós figyelmet várunk a környezettől, mint ami az elmúlt öt esztendőt jellemezte. Idővel egymáshoz igazodtunk Gergely Ferenc, a helyőrségi fúvószenekar klarinétosaként került be az együttesbe az alapításkor. Nemcsak hangszerével, hanem szépen rajzolt hangjegyeivel, kottamásolással is segített. — .A szimfonikus zene jellegében más, mint amit a honvédzenekarban játszottunk — mondja. — Ezért bizony rendszeresen kellett gyakorolni a próbákon kívül is. Az évek során aztán egyre inkább egymáshoz igazodtunk. — A fellépések bizonyára számtalan emlékezetes élménnyel gazdagították. — Szívesen idézem visz- sza az 1978-as várbeli Vid- róczki-bemutatót, amikor a hűvös nyári estéken nemcsak a hangszerek elhangolódására kellett ügyelnünk, hanem magunkat is melegítettük. A pályán akkor in dúló Szüle Tamást, Pitti Katalint kísértük. Az egri irodalmi színpaddal, a Gyöngyösi Játékszínnel együtt is arattunk közönségsikereket. — Mégis mindezek után arra gondol, hogy megválik a zenekartól . . . — Nyugdíjas vagyok. Egyre magasabb a követelmény. Szeretném átadni a helyem a fiataloknak. Mint ahogy Bozsik József emlékezetes utolsó meccsén nyilatkozta: az embernek tudnia kell, mikor kell abbahagyni. Pedig azon a mérkőzésen ő rúgta az egyetlen gólt. Hát így vagyok vele én is most. A kapcsolat azért remélem, nem szakad meg . . . Közösségre találtam — A mélyhegedűvel is a karnagyunk javaslatára barátkoztam meg — meséli Be- reczki Vilma, aki még az ifjúsági zenekarban kezdte. — Valamikor hegedülni tanultam, de igazán nem voltam kiemelkedő, az együttesből meg hiányzott a brácsás. Azóta nemcsak megszoktam, de meg is szerettem a hangszerem, zengő mély hangját. Talán csak a más kulcsban való kottaolvasás okozott nehézséget. Az együttmuzsiká- lás életem részévé lett. Azért könnyebb eljárnom a próbákra, mert nincsenek gyerekeim, nem mentem férjhez. A 7-es iskolában énekre és oroszra tanítom a diákjaimat. A zeneirodalomból sok mindent mélyebben ismerek, mert magam is játszom. Ez segít az oktatásban. Szabad időmben pihenésképpen szívesen előveszem a brácsát. A hangversenyekre a tanítványaim, a gyerekek szívesen eljönnek. Így közvetlenebb kapcsolatot tudnak teremteni a muzsikával, hiszen a tanóra — amiből sok esetben csak kéthetente van egy — erre nem elegendő. A kollégáim is mindig megértéssel fogadták, ha egy-egy fellépés miatt helyettesíteniük kellett. Bereczki Vilmáról még azt is megtudom, hogy nemcsak a zenekar „pénztárosa”, hanem a próbák előtt ő főzi a kávét, közvetlenségével egy kicsit segít összetartani a társaságot. Hiszen a huszonöt esztendő igazi baráti közösséggé formálta őket. ★ Lezárult egy korszak. Sikerekkel, gondokkal teli. A negyedszázad mindenképpen összegzésre késztet. Ám reméljük, mint ahogyan a mottóul választott idézet is sugallja, a múlt értékeit megőrizve folytatják az eddigi munkát. Jámbor Ildikó Emlékezetes filharmóniai hangverseny a Gárdonyi Géza Színházban (Fotó: Koncz János) Szepesi György Farkas István Gergely Ferenc Bereczki Vilma
