Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-03 / 104. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. május 3„ kedd Sikerlista vagy támogatás A könyvüzlet veszélyei Egy ismeri szerző kivonta a kardját és az Glet és : Irodalom hasábjain azért kezdett hadakozni, hogy legyenek Magyarországon is könyvsikerlisták. Felsorakoztatta ugyan a lehetséges ellenérvek egy részét is. de végső következtetésében mégis odáig jutott: ha muszáj, legyen kétféle sikerlista. Az egyiken az értékesebb, időt álló. valódi művészeti értékeket felmutató munkák szerepelnek, a másikon a köny- nyű, szórakoztató könyvek: krimik, popsztárok, labdarúgók életrajzai, sci-fik. Mondani sem kell talán, hogy aki ezeket a hadakozó sorokat irta, éppen ez utóbbi műfajban publikál könyveket, s hogy ne legyen a neve sem titok: Nemere Istvánról van szó. Jómagam azok közé tartozom. akik nem szeretik a sikerlistákat, ás általában nem tudják elfogadni azt a manapság divatos eszmét, hogy mindig mindenben versenyezni kell. Ha valahol alig lehet versenyeztetni, az éppen a művészet, hiszen minden igazi műalkotás attól jelentős, fontos, mert egyedi, utánozhatatlan, ezért összemérhetetlen még azonos műfajon belül is. Gondoljunk csak a nemzetközi filmfesztiválok bizonytalan értékű díjazásaira! Ami pedig a sikerlistákat illeti, minden valamirevaló szakember tudja, hogy ezeket rendszerint a könyvkiadó cégek erőltetik a közvéleményre, ahol lehet meg is hamisítják, mert van egy elsőrendű kereskedelmi haszna: az elöl álló munkák számára a legmegfizethetetle- nebb reklámot jelentik. A könyvkiadás „versenyében" azonban sokkal fontosabbnak tartok egy olyan statisztikai adatot, amit Baló György tett közzé a Stúdió valamelyik, a kultúra anyagi helyzetét tárgyaló adásában. E szerint 1987- ben a könyvek ára átlagosan valamivel ötven forint fölött mozgott, és ebből az állami dotáció már mindösz- sze 5. azaz öt forint volt. Tehát a vásárló negyvenötnegyvenhét forintot fizetett ki a kötetért. Műtárgyvédelmi központ Az elmúlt évek során s vidék legnagyobb múzeumi bázisává nőtt a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Felsőörsi Műtárgyvédelmi Központja. A restaurátorok, gyűjteménykezelők és a technikai személyzet — összesen 25-en — itt dolgozzák fel. a megyei ásatások leleteit, itt készítik elő a kiállításokat, rendszerezik a tudományos anyagokat, és Itt tárolják a múzeumi törzsanyagok zömét is. A Jókai-villá- ba kerül restaurálás után a zenélő képóra, amelyen Buda visszavételét örökítette meg a korabeli mester. (MTI-fotó: Arany Gábor) A statisztikai átlagok persze közismerten csalókák. A lényeg mégis csak az. hogy valamennyi művészeti ág közül ma már a könyv kapja a legkevesebb állami dotációt. A kérdés, amin el kell gondolkodni: jó-e ez így? Mi lesz a holnap irodalmával, ha már ma nincs pénz arra hogy megjelenhessenek első köteteikkel azok, akikből két-három évtized múltán a jövő század Móricz Zsigmondjaii, Kassák Lajosai, meg Déry Tiborjai lesznek? Az tehát, hogy jó-e ez így — nem is egy kérdés valójában, hanem kérdések sora, amelyekre ma kellene válaszokat keresni, mert holnap talán késő. De ha már feltettem ezeket a kérdéseket, akkor illő, hogy legalább a magam — nagyon bizonytalan és valószínűleg sok mindenben szakszerűtlen válaszait megfogalmazzam. Azért is, hogy másokat vagy egyetértésre vagy ellentmondásra késztesssek. Nézzük hát sorjába! A könyvek címszáma és példányszáma miatt tényleg szükségszerű, hogy itt jusson a legkevesebb állami hozzájárulás egy-egy példányra? Nem hiszem, hogy így van. Hatvan-hetven millió mozijegyet adnak el még manap. ság is évente, és ezeken darabonként még mindig több az állami támogatás, mint a könyvön. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi a fontosabb: a mozijegy, vagy a könyv? Én a film megszállott híve, szerelmese vagyok, mégsem hiszem, hogy indokolt a mozi ilyen előnye a könyvvel szemben. A következő kérdés úgy merül föl, hogy jobb lenne az állami támogatást egészen megszüntetni. Kétségtelen sok haszonnal jár már most is, hogy a kiadók önállóbban gazdálkodnak. Talán a (legfőbb haszon az. hogy most már kétszer, esetleg háromszor, vagy ötször is meggondolják, hogy olyan szerzők műveit adják ki. akik ilyen-amolyan okokból nevet, de talán pontosabb azt mondani: hivatalos rangot vívtak ki maguknak, és megkövetelték, hogy minden új munkájuk azonnal könyv alakban is megjelenjen. Függetlenül attól, hogy az valóban érték-e. amit kiadni érdemes és természetesen függetlenül attól is, hogy akad-e annyi vevő. mint ahány példányban a művet közreadták. A proto- kollkönyvek örvendetes visz- szaszorulásával kelt tehát számolni, és kétségtelen, ez ennek a mai helyzetnek a legfőbb előnye. Mint ahogy az a másik, nem kevésbé fontos haszna, hogy nagyon oda kell figyelni arra. mit hajlandó megvásárolni az olvasóközönség. Ezzel szemben, mondjuk, ott vannak a verseskötetek, amelyek soha nem számítottak a nyereséges vállalkozások közé. De mit érne a magyar irodalom — egyáltalán lenne-e magyar irodalom — anélkül a költői termés nélkül, ami „gazdaságtalanul" mégis csak megjelent valahogy az elmúlt századokban? Aztán mi legyen a kezdő prózaírókkal és persze az idősebbekkel is. akik nem feltétlenül írnak a legnépszerűbb formában? Mi legyen azokkal, akik éppen mert meg akarják újítani az irodalmat, kísérletezni próbálnak a nyelvvel, a stílussal? Hol sikeresen, hol sikertelenül. Rájuk sem jutna pénz egy ilyen új helyzetben. Márpedig nélkülük nincs az irodalomnak belső fejlődése, provinciális lesz, elmaradott, olyan, amelyik előbb-utóbb már tartalmában sem tudja kifejezni a kort, amelyről szólni kíván. Ügy vélem hát hogy legalább megőrizni kellene az állami támogatás mértékét, ha már növelni nem lehet és éppen azoknak a műveknek — tehát műveknek és nem általában a kiadónak adni — amelyek a leginkább megkövetelik ezt a fajta támogatást. így legalább egyértelműbb lenne azok felelőssége is, akik eldöntik: kinek. mire adják a közösség, ma már nyugodtan mondhatjuk, az adófizető polgárok pénzét. Persze még az sincs kizárva, hogy egy-egy ilyen „támogatott" könyv rákerülne valamilyen sikerlistára. De ez talán a legkevésbé fontos a magyar könyvkiadás mai helyzetében. B. L. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Adócitís melankolikus Amint Emberke hazafelé ballagott a lépcsőházban, már messziről felfigyelt valami hangos szövegre. — Az alapbér plusz nyugdíjjárulék, valamint az egyéb pótlékok képezik a bruttósítás alapját ___ M egtapogatta a könyökét: nedves volt. Bekiabált hát az előszobaajtóból a feleségének : — Rozikám, azonnal kapcsold ki azt a rohadt rádiót! A könyökömön jön ki az adórendelet. — Hogyan zárhatnám el? — kérdezett vissza az asz- szony. — Hát nem szétverted a múlt héten, amikor az adóklubot közvetítették?! — Hát persze... — ocsúdott Emberke. — Akkor légy szíves, zárd el a gázcsapot! — Nincs bekapcsolva ... — A fene egye meg! — öntötte el Emberkét a pulykaméreg. — Hát akkor a vízcsapot zárd el! — Elzártam. Most jó a csap, a múlt héten kicserélte benne a szerelő a tömítéseket. — Hát akkor honnét jön ez a szöveg? A saját hangomat se hallom tőle. — Ja, ez? A szomszédban eltört a főnyomócső. Csak holnap tud kijönni a szerelő. Hol voltál ilyen sokáig? — Kettőt találhatsz, de inkább megmondom. Adóügyi tanfolyamon. Az asszony kétségbeesetten csapta össze a kezét, és azonnal ágyba fektette. Vizes borogatást rakott a homlokára, vattát dugott a fülébe, és beletukmált két erős altatót. Aztán lement a sarokra, és az utcai fülkéből telefonált az orvosnak. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — kérdezte a jó öreg Tóth doktor az ágya szélére ülve. — Mit mond? Nem értem — kiabálta Emberke. — Hogy vagyunk? — ismételte meg most már hangosabban a doktor. — No, idefigyeljen, doki- kám! — ugrott föl a páciens. — Ha maga is adóügyi előadást akar tartani, én biz' isten ... — Ugyan, fiam, én önadózóm. Különben is, az én koromban ... Megkopogtatta elölről, meghallgatta hátulról, aztán kettőt bólintott. „Kétségtelen ... ezt nem lehet félreismerni ...” — Súlyos, doktor úr? — kérdezte az asszony a kezét tördelve. — Igen — bólintott az orvos —, de ebben a korai szakaszban még gyógyítható. Adócitis melankolikus. Beutalom egy közeli lakatlan ■szigetre. Néhány hónap alatt rendbejön, ha ... Emberke összecsomagolt, és másnap reggel a menetrend szerinti repülőgéppel elutazott a legközelebbi lakatlan szigetre. Csodálatos látvány terült elé. Az egész sziget alig volt nagyobb néhány négyzetkilométernél. Száz ágra sütött a Nap. Körben a tenger csacsogó hullámai, a szigeten bólogató pálmafák, az ágak között piros, meg kék tollú madarak. Minden olyan volt, mint az esti mesében. És egyszer csak a feje fölött, az egyik pálmaágon megszólalt egy papagáj: — Bruttósítás ..., bruttósítás ... Néha fojtogatnak bennünket a sablonos, a megszokott megoldások. íme, egy ünnep vagy évforduló, s máris sorjázhatnak a közhelyes formulák, az elkoptatott. a slamposan tálalt, a jellegtelen, a tartalmatlan gondolatok. Ráadásul a csinnadratta közben elsikkad a lényeg, az az eszmei, emocionális mag, amire annyira ráhangolódnánk. Ebből a szempontból nem volt kivétel az anyák napja sem. h'iszen minden tömegkommunikációs csapból nem csöpögött, hanem vadul áramlott az egyértelműen hitelesítetlen hála. Vasárnap délután efféle ellenérzésektől befolyásolva telepedtem a készülék mellé, hogy meghallgassam a Mama című kívánságműsort. Szerencsére kellemesen csalódtam, mert ez a jól bevált megközelítés most is igazolta életképességét, lét- jogosultságát. a szerkesztő. Mike Klári a hagyományos, az érthetően átvett keretet színnel, ízzel töltötte meg. Dicséretes az is, hogy ügyes arányérzéktől vezérelve adagolta a riportblokkokat, hasonló módon társítva ezekhe? a kétségkívül kifejező erejű levélidézeteket. Aztán az óhajok is teljesültek. Népszerű köztelszést kiváltó számok követték egymást, méghozzá úgy. hogy az atmoszférához illő magyarnótákhoz, operarészletekhez és sanzonokhoz szervesen ötvöződtek a hazai li- teratúra és líra gyöngyszemei. Elénk lépett a nagyszerű Honthy Hanna, s újra meggyőződhettünk arról, hogy távozásával mindmáig betöltetlen űrt hagyott maga után. Latinovits Zoltán József Attila Kései siratóiát tolmácsolta utánozhatatlan eredetiséggel, az átélés olyan hőfokán, amellyel csak a legkiválóbbak büszkélkedhetnek. Figyeltünk, akaratlanul is arra koncentrálva, aki a legtöbbet tette értünk, akinek oly sokan már nem nyújthatjuk át még azt a jelképes virágcsokrot sem. Most emlékezetünk elénk varázsolta őt, szót lan beszélgetésre, csendes meditációra. Eljött hozzánk, mellénk állt. s még ekkor is adott, épp olyan önzetlenül, mint valaha. Az emlékezés idegzsongi- tó melegét, a félreérthetetlen szeretet bűvöletét. . . Nélkülözhetetlen memento A Rádiószínház vasárnap este érdekes bemutatóval lepett meg minket. Klaus Lindemann dokumentumműsora 1933. május 1-jére koncentrált. A szerző a Harmadik Birodalomba kalauzolt bennünket. Egy nap eseményeit csoportosította, a korabeli rádió kínálatából válogatta azokat a töredékeket, amelyek leleplezték egy velejéig embertelen rend igazi arculatát. A narrátor megkönnyítette az eligazodást a históriai adalékok dzsungelében. Csak annyit mondott, amennyire feltétlenül szükség volt. s aztán átadta a terepet a nácik vezéralakjainak, Hitlernek, propagandaminiszterének, s azoknak a korifeusoknak. akik a rettegést plántálták be a lelkileg és fizikálisán egyaránt megkínzott polgárok tudatába. Annyi esztendő távolából is megdöbbentettek ezek a rémületes információk. Ott lehettünk a hatalom boszorkánykonyhájában, barangolhattunk a megtévesztés ördögi lakosztályaiban, az aljasság gonddal díszített előszobáiban. Különösképp megrázott az. hogy a hajdani írástudók koztuk a legfelkészültebbek is — mennyire elvtelenül adták fel önmagukat, milyen gerinctelenül szolgálták ki ezt a zsarnoki gépezetei. Tisztában voltak a zsurnalisztika minden fortélyával, s jellemtelenségük béklyójába szorították a meggyalázott szavakat, a hatáskeltés szinte hiánytalan eszköztárát. Nem zavarta őket az, hogy — legalábbis alkalmilag — félrevezethetik a jóhiszeműséget, elámíthatják azokat, akikre hamarosan a koncentrációs táborok vártak. A tanulságos pokoljárás intő erejű, s azt tudatosítja a toliforgatókban, hogy őrhelyük a tisztesség posztja is. ahová mások bizalma delegálta őket, ahol vétek megingani, ahol számíthatnak a jövő kontrolljára, ahol egyszer sem kaphat prioritást az. egyéni érdek, ahol a főszerep csak mások ügyének, a köz javának dukálhat. Mindenkor, mindenütt... Pécsi István Első magyar férfidivat-bemutató A Magyar Divatintézet szervezésében az elmúlt napokban, a Petőfi Csarnokban, első alkalommal tartottak férfidivatbemutatót. Tizenhét iparvállalat, összesen 180 modelljét láthatták az érdeklődők a divatszemlén, amely a változatos nemzetközi és hazai divatirányzatokat képviselte anyagban, színben és formában. (MTI-fotó: Pataki Gábor) Köszöntő helyett
