Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
10 ■ NÉPÚJSÁG, 1988. április 9., szombat Washington demonstratív erőfitogtatást rendezett Hondurasban Nicaragua: Tárgyalások a tűzszünetről A kontrák tárgyaló delegációja Sapoában (Fotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség - KS) Világélelmezés: Káros segélyek Már az is határozottan biztató eredmény, hogy többszöri halasztás után valóban sor került a kormány és a fegyveres ellenzék közti párbeszédre Nicaraguában. Egyelőre még nem a fővárosban, hanem a Costa Ricai-i határ mentén lévő Sapoában, de végre nem közvetítők segítségével, semleges területen, hanem ’’hazai” földön. Mindkét félnek hosszú utat kellett megtennie ehhez a kompromisszumos megoldáshoz, hiszen néhány hónapja még elképzelhetetlen lett volna az, ami ma realitás. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy az elmúlt napok igen feszült légköre sem tudta megakadályozni a tárgyalások megtartását, már nyilvánvaló, hogy ezúttal kölcsönösen igen komoly elszántságról tesznek tanúbizonyságot a felek. A managuai kormány már jóideje azon igyekszik, hogy enyhítse a feszültséget, csökkenthesse a katonai kiadásokat, hozzákezdhessen a békés építéshez. Vezető amerikai lapok is elismerik, hogy a sandinisták jóval többet tettek a megbékélés érdekében, mint Salvador, Honduras vagy Guatemala kormányai. Nicaragua vezetői hajlandóak politikai harcba bocsátkozni a katonailag már megvert ellenféllel, míg a másik három közép-amerikai országban egyelőre nem lehet szó a baloldali ellenzék bekapcsolódásáról a politikai életbe. A súlyos gazdasági helyzet, a külső és a belső nyomás mellett a sandinisták sajátos politikai kurzusa is a vegyesgazdaságú, demokratikus rendszer megteremtését sürgeti - ellentétben az amerikai jobboldal által terjesztett Nicaragua-képpel, amely egyfajta ’’kommunista diktatúráinak” igyekszik feltüntetni a sandinista vezetést. A kontrák esetében is nyomós okok szólnak a tárgyalások és a békés megoldás mellett. Az ellenforradalmi csoportok immár hónapok óta nem számíthatnak hivatalos amerikai segélyekre, s a közeljövőben valószínűtlen, hogy ez a helyzet megváltozzon. Reagan elnökségéből már csak hónapok vannak hátra, s nincs rá semmi garancia, hogy az elkövetkező időben az új adminisztráció ugyanúgy szívügyének tekinti majd támogatásukat, mint a mostani. A sandinisták katonailag súlyos vereséget mértek a Nicaragua területén lévő erőkre, amelyeket vissza kellett vonni a hondurasi határon túlra. (Ezek üldözése közben lépték át a nicaraguai kormánycsapatok a határt, ami viszont ürügyet szolgáltatott az amerikai elnöknek arra, hogy 3200 fegyverest küldjön a térségbe.) Az amerikai törvényhozás még a nicaraguai-hondurasi konfliktus napjaiban sem volt hajlandó megszavazni a kontrák katonai támogatását, így a fegyveres ellenzéknek nemigen maradt más választása, mint mostani pozícióit felhasználva, alkuba bocsátkozni a sandinistákkal. A managuai szándék nyilvánvaló: a kontrák nemzetközi garanciákat kapnak arra, hogy visszatérhetnek Nicaraguába, és bekacsolódhatnak a politikai életbe. Dániel Ortega elnök már korábban leszögezte, hogy hajlandó ellenzékbe vonulni, ha a lakosság többsége más politikusokat részesítene előnyben. Az öt közép-amerikai ország elnökei által aláírt békeokmány is csak a polgári ellenzékkel teszi kötelezővé a tárgyalást, a fegyverüket megtartókkal nem. Nicaragua tehát már ’’túl is teljesít”, amikor a kontrák vezetőit beengedi az országba, és partnerként kezeli. Természetesen nem valamiféle öncélú politikai nagylelkűségről van szó, sokkal inkább a helyzet reális felméréséből következő lépésről. A sandinisták először fegyverszünetet, majd fegyverletételt és politikai küzdelmet szeretnének. A kontrák ezzel szemben először politikai engedményeket, polgári demokratikus rendszert követelnek -némiképp már annak garantálását, hogy a sandinistát nem élnek vissza hatalmi pozícióikkal a következő választásokon. A mostani tárgyalásokon tehát még meglehetősen különbözőek voltak a kiinduló pozíciók. így nem lehetett azonnali áttörést várni, s már az is jelentős eredmény, ha közeledhettek egymáshoz a felek nézetei. És miközben Reagan elnök katonai felvonulást, kifejezetten demonstrativ erőfitogtatást rendezett Hondurasban, egyre többen látják be Washingtonban is, hogy csakis a politikai rendezés hozhat eredményt. Amennyiben a kontrák is ilyen értelmű instrukciókat kapnak majd fő mentoraiktól és finanszírozóiktól, úgy van remény az előrejutásra. A háromnapos béke állandóvá válhat. Horváth Gábor Az éhezőknek, elsősorban a fekete - afrikai országoknak adott nagylelkű nyugati élelmiszersegélyek több kárt okoznak, mint hasznot, ez a térséget figyelő közgazdászok erősödő meggyőződése. Nem mintha nem lenne helyes gyorssegélyben részesíteni azokat, akiket önhibájukon kívül a közeli éhhalál fenyeget, arról nem is szólva, menynyire megnyugtatja ez az élelmiszerbőséggel mit kezdeni nem tudó adományozók lelkiismeretét. A segélyszervezetek, más jó- tékonykodók ráadásul pótlólagos keresletet teremtenek főleg a gabonaféléknek, amelyeket közvetlenül nem lehetne értékesíteni a fizetésképtelen szegény országokban. E politika azonban azzal fenyeget, hogy a megsegített országok „intézményes koldussá“ válnak. A pótlólagos kereslet más oldalról nem ösztönzi a „leg- nagylelkűbb“ mezőgazdasági termelőket, elsősorban az Egyesült Államokat és a Közös Piacot a túltermelés mérséklésére. Túltermelésük és a nyomában járó, közel évtizedes árháborújuk - ár- kedvezményeik -pedig károsítják mindazokat az exportőröket - például Kanadát, Ausztráliát, Argentínát, vagy Magyarországot -, akik költségvetésükből nem tudnak hasonló szubvenciót előteremteni a kivitel támogatására. A megsegített országokban részben a gyarmati múlt, részben az azóta követett kormánypolitika a felelős az éhínség kialakulásáért. Az afrikai országok többségét néhány fajta haszonnövény — például kávé, vagy kakaó — termelésére rendezték be a gyarmatosítók. A felszabadult országok kormányai elsősorban a gyors iparosítástól remélték gazdasági önállóságuk megteremtését: a mezőgazdasági felvásárlási árakat alacsonyan tartva takarítottak meg pénzt az iparosításra. Ezért a parasztok elhagyták maradék földjeiket is, a városi szegénységet szaporították. Mások a gabonafélékről átváltottak az állattenyésztésre: a féktelen legeltetés a sivatagosodás egyik oka ma már. Önmagát ismétlő folyamat indult be: az élelmiszerárakat nem is lehetett emelni, különben nem tudták volna ellátni a demográfiai robbanástól duzzadó városi lakosságot. A nagyralátó iparosítási tervek másik forrása a hetvenes években, a nyersanyagok ígéretes áremelkedése közben, a külföldi kölcsön volt. A nyolcvanas években azonban a nyersanyagárak visz- szaestek, az adósságokat törleszteni kellene: erre az afrikai országok többsége csak úgy szerezhet pénzt, hogy hagyományos terményei termelését erőlteti. Ettől nem csak az árak csökkennek tovább — ismét nem marad terület élelmiszertermelésre. Számos országban — Etiópiában, Szomáliában, Szudánban, Mozam- bikban, Angolában — külső támadások, polgárháborúk is akadályozzák a mezőgazdaság fejlesztését. A hatvanas évek óta Afrika élelmiszertermelése évente átlagosan 1,4 százalékkal csökkent. A Világbank nemrég esettanulmányt készített egy „beteg tehénként“ kiválasztott országról, Szomáliáról. A tanulmány szerint az ország élelmiszerbehozatala — segélyből és importból — évente átlagosan 8 százalékkal nőtt a nyolcvanas évek eleje óta. Szomália korábban önellátó volt élelmiszerből. Ma élelmiszerének kétharmada külföldről származik, összes behozatalának fele ebből áll. Az olcsó külföldi élelmiszer tönkretette a hazai piacot, az árak lezuhantak, a parasztok abbahagyták a korábban hagyományos élelmiszernövények, a kukorica és a cirok termelését. Eközben a fogyasztás egyre csak nőtt, a behozatali szükséglet pedig megugrott. 1975 előtt rizst és búzát nem fogyasztottak Szomáliában, ma napi szükséglet. Segély vagy van, vagy nincs, vagy eljut a rászorulókhoz, vagy nem — az éhínség rémét csak úgy lehetne leküzdeni, ha emelnék a felvásárlási árakat, jobban termő fajtákat terjesztenének el, uj mezőgazdasági hitelrendszert alakítanának ki, földreformot hajtanának végre, leértékelnék a helyi valutákat az import megdrágítására. Helyesebb lenne, ha a segélyszervezetek, a nemzetközi pénzintézetekkel együtt, inkább ehhez adnának támogatást, semmint hogy gabonászsákokat zúdítanak az afrikai országokra — ajánlja a Világbank tanulmánya. Igaz, hogy akkor még nehezebb lenne eladni a fejlett országok élelmiszerfölöslegét, mint most. Dinamikus fejlődés a „szépséges szigeten“ Formózának, „szépséges szigetnek“ nevezték a kínai szárazföld délkeleti partjainál, a Kelet-ki- nai-tengerben elhelyezkedő Tajvant azok a portugál kereskedők, akik megjelentek partjainál a 16. században. A mandzsuk 1683-ban kebelezték be a szigetet, majd 1885-ben önálló tartománnyá nevezték ki. 1891-1945 között japán megszállás alá került Tajvan, amely csak a II. világháború végén került vissza Kínához. 1949 végén a kínai polgárháborúban vesztes Csang Kaj-sek kormány másfél millió hívével Tajvanra menekült, a szigetet megszállva tartó amerikai hatóságok oltalma alá helyezkedett és jogot formált egész Kina képviseletére. Ma is önmagát tekinti Kina törvényes kormányának, nem mondott le az anyaország visszahóditásának irreális tervéről. A Kínai Népköztársaság növekvő nemzetközi tekintélye nyomán Tajpej diplomáciai kapcsolatai jelentősen beszűkültek. A kínai kormány türelmes politikát folytat a szigetnek az anyaországgal való újraegyesítésére, a tajvani vezetésnek ugyanazt az „egy ország két társadalmi rendszer“ elvet ajánlja, amelyet a portugál gyarmat Macao, valamint a brit fennhatóság alá tartozó Hongkong esetében sikerült elfogadtatni. A 35 981 négyzetkilométer területű, 20 millió lakosú, szubtrópusi éghajlatú sziget ma a világ legdinamikusabban fejlődő területe. 1965-ig a mezőgazdaság adta a nemzeti jövedelem jelentős hányadát, de a nagyarányú amerikai és japán tőkebeáramlás következtében Délkelet-Ázsia égjük gazdasági hatalmává vált a sziget. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem eléri az évi 500 dollárt. A nemzeti össztermék 1987-ben meghaladta a 80 milliárd dollárt. Az ipar fejlesztéséhez kedvező feltételeket nyújt az olcsó munkaerő és a természeti kincsek viszonylagos bősége. 1986-ban a 7,9 millió aktív kereső 2,7 százaléka volt munkanélküli. Gazdasága exportorientált, vezető ágak az elektronika, az elektronikai berendezések gyártása, a textil- és konfekció- ipar, valamint a cipőgyártás. A legújabb japán és —* KÍNA? & Pingtan-sz. ;Csilung/ QO«»-* 2 ________ $--------h, <. ® r J K Tajcsung« -©»« jHualien-©«’ÉÉ ► Csiaji,. Táj van~ 'Tajnan'i _@o: ú 0®©®®®-_s. v luu Km- i------------- . i -------------_____________I ____=____________ O Színesfémkohászat ___________® Hajógyártás-----------------O Gépgyártás-----------------® Villamos energia S Feketeszén © Vegyipar Kőolaj © Kőolaj-feldolgozás Ó Földgáz © Építőanyag-ipar ▲ Vas « Papíripar A Réz ® Textilipar A Arany_____o Élelmiszeripar = ■- Rizs it! Cukornád \ Tea = Földimogyoró 4 Banán ® Citrusfélék amerikai tőkeberuházásokat a gépkocsigyártásban, illetve a TV-előállító iparban hajtották végre. Hatalmas külkereskedelmi forgalmat bonyolít le, a világ 13 legjelentősebb kereskedője. Kereskedelmi többlete tavaly meghaladta a 19 milliárd dollárt, ennek 84 százaléka az Egyesült Államokkal szemben halmozódott fel. Az USA-ba irányul a kivitel 50 százaléka, jelentős partner még Japán és Hongkong is. Tajvan az európai szocialista országokkal 1987-ben több, mint 200 millió dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolított le. A jászberényi Aprítógépgyár jó kereseti lehetőséggel hegesztőket keres a hatvani gyáregységbe. Jelentkezni lehet a gyáregységvezetőnél. Hatvan, Mészáros Lázár u. k._______________________________________________________j r Értesítjük T. Fogyasztóinkat, hogy Egerben középfeszültségű> hálózatfenntartási munkák miatt az alábbi utcákban 6 órától 17 óráig ÁRAMSZÜNET lesz' 1988. április 13-án és 14-én: Árnyékszala, Verőszala, Rudivár 1988. április 13-án napközben 2 óra hosszára, valamint 1988. április 14-én 6 órától 17 óráig: Egri út, Borsodi út, Tárkányi ut 1-től 5-ig, Szarvaskői út, József A. út, Béke út, Kovács Jakab út, Felszabadulás út, Szérűskert, Apátfalvi út, Hámán K. út, Pásztorvölgy Itp., Almár
