Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
A múzeum á Va.jdahun.vad várában kapott helyet A fővárosi Városliget szélén álló Vajdahunyad várában székelő intézmény szépen restaurált épületében számos állandó és időszaki kiállítás várja az érdeklődőket. Nyomon követhetjük itt a növénytermesztés, az állattenyésztés fejlődését éppúgy, mint a gépesítés fázisait a nípdern élelmiszeripar fejlődésének lépcsőfokait. Megismerkedhetünk hazánk fafajtáival, vadon élő és háziállataival, a víz- és az erdőgazdálkodás módszereivel. (Fotó: Koncz János) Az! első őskori lépések A gondosan helyreállított épület méltó környezete a kiállításoknak .., melyek mellett egy-egy ilyen ablak is kínál gyönyörködni valót lllúziókeltően berendezett diaporámák ismertetnek meg a hazai tájjal én élővilággal Készlet az egyik teremből: teljes életnagyságban nemzeti büszkeségünk, a magyar szürke) marha Életem nehéz: óráiban önmagam vigasztalására néha verset szoktam motyorászni. Azért nem szavalni, egészében fölidézni, mert nem teljes költemények jelentik számomra ilyenkor a lelki támaszt. Csak sorok, legföljebb strófák. És ki sem mondom azokat, csupán megmártom őket emlékezetem választóvízében. Katonáskodásaim idején, amikor huszonöt-harminc kilométeres menetgyakorlatoknak vetettek alá bennünket, a teljes kimerültségtől mindig megóvott, ha a Toldiból végigzongoráztam, ami még nem hullott keresztül memóriám rostáján, ha Tóth Árpád-sorok jelentették számomra a menekvést, ha Kosztolányi sugallta nekem, hogy mégiscsak nagy áldomás az élet. Már régen nem találnak elég fiatalnak, hogy menetoszlopba küldjenek. De olyan helyzetem változatlanul akad, hogy versekbe kell fogódznom. Mostanában szinte naponta szivemig fut Nagy László mindössze tizennégy sornyi, mégis hatalmas költeményének könnyes kérdése: ”Ki viszi át a Szerelmet., a túlsó partra? A versvarázs egyebek közt abban rejlik, hogy az igazi, nagy költemény sokértelmü is lehet. A szerint, hogy ki, mikor, milyen körülmények között, minő lelkiállapotban olvassa. Jómagam sohasem vonatkoztattam egyértelműen a szerelemre a Nagy László-i kérdést. Nehéz lett volna. Hisz ilyen két sor is előfordul az írásban: ” S dúlt hiteknek kicsoda állít (káromkodásból katedrálist?”). A dúlt hit szópár - gondolom - nem a szerelemre utalt. Mire is? Szerintem mindenféle hitre. Arra is, ami van, arra is, amit megrongyolt a vihar. Arra is, ami elillant. Olyan időkét élünk, amikor sok mindent át kéne mentenünk a túlsó partra. Ami a magam értelmezése szerint nem valami léten túli színhely, hanem egyszerűen a holnap. És se szeri, se száma annak, amit itt kéne hagynunk. Bánjék el vele a pusztító idő. Ha rajtam múlnék, ezen a parton hagynám a mindig mindent egyforma tűzzel helyeslő polgártársamat. Hisz gondolkodás nélküli helyesléseire épült ugyan jó, de legalább annyiszor a butaság, sőt embertelenség is... Nem vállalnám utitársnak a felelőtlenség csúcstartóit, akiknek tudatlansága, makacs erőszakossága folytán annyi baja támadt az országnak, akik önfejűén vittek bele sokakat anyagi és erkölcsi ingová- nyokba és amikor látnivalóvá lett a baj, nem a maguk felelősségét emlegették, hanem azt mondták a legjobb esetben - mi hibáztunk... Lemondanék azok közreműködő kíséretéről, akik idejétmulta, bemohosodott ötleteiket szeretnék próbálgatni az idők végtelenjéig és tekintet nélkül arra, hogy annak esetleg már anti- humánus a lényege. Embertelenség?... Örökös a vita, hogy hol kezdődik, mi jellemzi, meg tud-e szabadulni tőle az élőlények legműveltebb, aki már a végtelenbe nyíló kapukon dörömböl... Olvastam beszámolót a szövetségesek második világháborúban lebonyolított normanidiai partraszállásáról. Hogy a kontinens felé húzódó rohamcsónakok személyzete nem vehette föl a mellette kilőtt vizijármű utasait, veszni kellett hagyni őket, hogy a sértetlen hadieszközön tartózkodó harcosok gyorsabban és bizonyosabban eljussanak az ellenség első vonalába. A túlsó partra. Ilyen kegyetlen menet volna az átkelés? Néha bizony beleborzad az ember. És talpraszökken benne a gondolat: végtére is nem háborús körümények között törekszünk valami felé. Honnan volna bárkinek is erkölcsi fölhatálmazása, hogy cserbenhagyja azokat, akiknek erejét fölőrölték már az élet viszontagságai? Útnak indultunk abba az irányba. De a csomagolásnál nem felejtettünk-e ki a csónakból egyet mást, ámi nélkül ma már nehezen képzelhető el az élet?... Néha kapkodó sietség előzi meg az ilyen útnak indulást. Az ezerhatszázas- ezerhétszázas évek Franciaországában szinte törvény volt, hogy aratás után a földtulajdonos nem tallózhatott a maga területén. Még aratóinak családja sem szedhette össze az elhullott magokat, kalászokat. Arra a három napra az ínséget szenvedők, nyomorékok, gyermekek lephették el a tarlót, hogy segítsenek magukon... De beborította a történelem homálya ezt a szokást... Olyannyira, a jótékony érzelmek fényűzésének számítana ma már az ilyesmi, hogy Frankhonban föltehetően szó se esik róla. Bár lehetett némi sugárzása akár a mi tájainkra is, mert nyáron fölháborodott hangú levélben tette szóvá egy tiszántúli agg parasztember: a téesz elnöke fölégettette náluk a levágott gabona tarlóját, holott a levélíró száznál több csirkéje még jócskán talált volna ott csemegét a betakarítás után is. Kevés olyan történelmi helyzet adódott ebben az emberöltőben, amikor nagyobb szükség volna a megértő, okos, a félelmeket elhessentő jó szóra, mint ma. És a helyzetmagyarázók, az információk birtokában lévők gyakran inkább nyugtalanságot gerjesztenek semmint föloldanák a szorongásokat. Olvastam néhány napja . egy magas hivatal második emberének nyilatkozatát az újságban. Azt mondotta: ’’Minden intézkedés azt szolgálja, hogy elkerüljük a tömeges munkanélküliséget.” Erre bizonyosan sokakban csörömpöl a riadalom: Uramisten, hát tömeges munkanélküliség is előfordulhat nálunk? Ami a személyi jövedelemadó bevezetéséhez fűződő magyarázatokból félreérthető, vagy a nyugtalanság fölkeltőjének bizonyult, az rózsavíz ehhez. Ki viszi át a túlsó partra a boldogságról álmodott álmokat? Bár annak prózai pillérei is vannak, mint a nyereségrészesedés, telekkönyvki- vonat, vagy ilyen és ilyen négyzetméter alapterületű otthon. Egymásba karol-e az utón a reménység és az a józan álláspont, mely szerint a haladás el sem képzelhető fáradságos munka nélkül? Van egy kedves, nyugdíj előtt álló ismerősöm. Ősz, jómarku férfi, házfelügyelő. Télen a ránk zudult hóforgatag idején ott akadt dolgom, ahol ő felelős az udvar rendjéért. Olyan ütemben kotorta a fehér áldást, hogy szinte nótája volt. Évődve kérdeztem: ’’Történt valami?” Értette a mókát, szusszant egyet a lapátra támaszkodván, majd közölte tetetett fontoskodással: Beléptem az operativ bizottságba -nem mondta még be a rádió?” Dehogy mondta be, már miért mondta volna be? Ámbátor, most, hogy visszaemlékszem a történtekre, az én emberem méltó lett volna a név szerinti megemlítésre. Az országot szinte elárasztó bénultság idején, tréfába bagyuláltan, de a bajvívók komoly akaratától fűtötten vállalta a maga részét a bajok legyűréséből. Gyönyörű szavakból nincs ugyan nálunk hiány, ha a helytállásról beszélünk, de ki tépi le végre a frázisok selyempapir burkát az ilyen cselekedetekről, ha méltányolni illő és szükséges azokat? A túlparton vajon a munka valóságos megbecsülése vár azokra, akik eljutnak odáig? És folytathatnám a kérdések számtalan változatának fölsorolását. Ki viszi át a szabályozók, az árváltozások tengerén azt a vallomásunkat, hogy legdrágább kincsünk a gyermek? Ki menti át a holnapra azt a megmásíthatatlan vállalásunkat, hogy a munkában, családfenntartásban megöregedettektől távoltartjuk a megélhetési gondokat? Ha arra gondolok, a hatvanas évek óta cihe- lődünk, hogy átjussunk a túlsó partra csak úgy vélekedhetem - bizony nem a Radetzky mars ütemére léptünk ily hosszú ideig. A felelősök mégcsak korholó szót se kaptak, gyakorlati elmaradásunkra elméleti magyarázatok születtek. Hogy is született volna más, hisz éppen harminc esztendeje hangzott el Kellér Dezső nevezetes konferansza ’’Bíráljunk bátran, élesen címmel”, s abból kihallhatta bárki a lényeget. Azt, hogy üres frázissá laposodott a címben szereplő megfogalmazás. És inkább úgy értendő: ne zavarják a munkát a bírálatokkal, hagy- janák bírálatra szorulóknak békét. Ki viszi át a túlsó partra azt a szerény igényünket, hogy bízni szeretnénk a magunk józanságában, tisztességében és abban - lesz erőnk, akaratunk, mozgáslehetőségünk, hogy rendet teremtsünk á házunk táján? Át akarunk jutni a túlsó partra. Bajor Nagy Ernő Ki viszi át? A mezőgazdaság múzeuma
