Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1988. április 30., szombat Hleiiuitaq hét A hevesi iskola Az új tanintézményekbe általában rossz szájízzel lépünk be, hiszen a nagy igyekezettel felhúzott épületek sokszor nem tűnnek otthonosnak, inkább klast- romra emlékeztetnek. Első pillantásra egészen más kép alakul ki az emberben mikor az idei tanév elején megnyílt hevesi középfokú oktatási intézetbe látogat. Mind az iskola, mind a környéke esztétikus, s a külső adottságok mindenkép- ven megfelelnek ahhoz, hogy tanárok, diákok egyaránt jól érezzék magukat. Az érintettekkel beszélgetve kiderül, hogy ez így is van. Mindenki megemlíti, hogy rend és fegyelem uralkodik, ám a legtöbben saját bevallásuk szerint igénylik is ezt. Pedig rendkívül vegyes az idejárok összetétele, hiszen gimnázium, szakközépiskola, szakmunkás- és felnőtt továbbképzés egyaránt működik ott. Annak ellenére, hogy látszólag nem beszélhetünk hagyományokról, mégis vannak, ugyanis a különféle oktatási formák eddig is megtalálhatók voltak Hevesen. Így például a gimnázium jó eredményekkel büszkélkedhet — a felvételi eredmények bizonyítják, hogy a tanulóknak van esélyük a sikerre. Emellett azokra is gondolnak, akik nem akarnak továbbtanulni. A számukra szervezett fakultációk lehetővé teszik az érettségi utáni elhelyezkedést. A szakközépiskolások állattartó-telepi gépész szakmát tanulnak. Az érettségi megszerzése nélkül pedig képesítést lehet szerezni több foglalkozáshoz. A felnőtteket igény szerint képzik. Dióhéjban is kitűnik, hogy a fiatal iskolában jó alapok vannak ahhoz, hogy sokszínű diákélet bontakozzon ki. Ezt megerősíti az elmúlt napokban ott rendezett Népújság-hét során tett látogatásunk. Akik pedig bővebben kíváncsiak az ott tolyó munkára azok jövő szombati számunk középső dupla oldalán olvashatnak arról. (kovács) Az intézmény homlokzata (Fotó: Koncz János) A bazártól a Dervis vendéglőig Mennyibe kerül a törökösség? Lapunk olvasói személytelen ismerősei dr. Bakos József nyugdíjas főiskolai tanárnak. A nyelvtörténész tudós évtizedek óta finomítja, csiszolja nyelvművelő cikkeivel beszéd- és írás-, valamint kifejezőkészségünket. Nem is oly rég, a hódoltság korából származó, akkor keletkező szólások eredetét, jelentését magyarázta. Tehát törökösnek lenni a nyelvtudomány szerint annyit jelent, hogy elfogadni Muhammad vallását, s felöltem a turbánt, avagy a tarbust. Napjainkban a megyeszékhely történelmi tradíciói, valamint a gazdasági kényszer hatására is, kezd „törökössé" válni. Nos, ez nem megy minden döccenő nélkül, de biztató jelek azért vannak. Megkezdődött a Valide szül tána török fürdő feltárása és a kereskedelemben országosan vonzó célpont az egri áfész török bazárja. Most egy másik vállalat kívánja magára ölteni a „turbánt”. Jó néhány egri és környékbeli számára maradandó élményt jelentett a Panoráma Szálloda és Vendéglátóipari Vállalatnak tavaly, a Kazamata étteremben rendezett török vacsoraestje. A különleges ínyenceken kívül az eseményen részt vett a búcsúzó török konzul, Edzs- vet Teszdzsan is, aki a vállalat illetékeseinél folytatott beszélgetésen megígérte, hogy a köztársaság támogatni fogja továbbra is az efféle rendezvényeket, sőt segítséget nyújtanak, ha ez találkozik az üzleti politikával, egy hamisítatlan török „mc- háne”, azaz kocsma berendezéséhez. megnyitásához is. Amint Permay Gyula kereskedelmi igazgatóhelyettestől megtudtuk, a Panoráma, tekintettel többéves, jugoszláviai partnerkapcsolataira is, egy egységes balkáni, közel-keleti ízeket, konyhát bemutató, hosszabb távú kereskedelmi programot dolgozott ki. Ennek első „közös vállalata” lenne a Török Köztársaság nagykövetségének támogatásával, közreműködésével megnyíló Dervis borozó. Az elmúlt napokban ez ügyben is látogatást tett a megyeszékhelyen Armagan Aszena, a nagykövetség kereskedelmi tanácsosa. Ittlétekor nemcsak a nyíló vendéglátóipari egységről. hanem a rövid idő alatt népszerűvé vált Török bazár sorsáról is szó esett. Amint olvasóink is tudják, a folyamatos árubeszerzés nem kis fejtörést okoz az áfész illetékeseinek. s az ebbéli helyzet javulását is kérték a tanácsostól. Lapunk a feladatokról is kérdezte a diplomatát. — Tanácsos úr! Kezdjük talán a nehezebbel. Naponta úgy hússzor-.huszonötször szól a telefon a Török bazár igazgatója asztalán, s az érdeklődők sürgetnék az áruraktárak feltöltését és az elmaradt déligyümölcs — füge, narancs, mazsola, szárított gyümölcs — szállítmányok érkezését. Ügy tűnik, a kezdeti lelkesedés alább hagyott. — Nézze, amikor ez az üzletnyitás gondolata felvetődött, legelőször is már figyelmeztettem az üzletben részt vevő Pannónia Csepel Külkereskedelmi Vállalatot és az áfészt az eredendő gondokra. Hazám és Magyar- ország között egyfajta kereskedelmi egyensúlyegyenetlenség van, méghozzá a magyarok javára. Hiszen, míg az önök hazája 80 millió dollár körül exportál törökföldre, addig mi csak húszmilliót önökhöz. Tavaly ősszel a két kereskedelmi miniszter- helyettes találkozóján igen fontos napirendi pont volt ennek kiküszöbölése. Nos, én mondottam az elmúlt év őszén is. a bazár áruellátása csak akkor lesz folyamatosan biztosított, ha a magyar félnek erre elegendő devizája van. — Megbocsásson a közbeszólásért, de a külker világában mindenhol az úgynevezett árucserén alapuló adás-vételt favorizálják. S tudomásunk van arról, ettől nem zárkózott el az egri áfész sem, sőt kezdettől fogva ragaszkodott ehhez a megoldáshoz is. — így igaz. ám pillanatnyilag nem sikerült olyan ellentételezést találni, amely megfelelt volna mind a két félnek. Ezért nincs szállítás sem. És úgy hiszem, ez nem a szerződő felek hibája, hanem a magas szintű megegyezések nem kellő mértékű kidolgozásában keresendő a hiba. — Ez aligha vigasztalja a turistaszezon kezdetekor a cég vezetőit. — Kétségkívül igaz. De a megnyugtató folytatáshoz mindenképp módosítani kell az arányokat. Tehát a cserekereskedelem alapja legalább kétharmad részben készpénz kell, hogy legyen, s csak azután lehet az árucsere. — Hallhatnánk néhány szót a Dervis borozóhoz nyújtott segítségükről? — Hogyne. A Török Köztársaság hozzásegíti a Panoráma vállalatot egy, igazi török ételkülönlegességet készítő, úgynevezett „Döner- sütőhöz” (ez a turistáink által emlegetett kardoshús), s akkor egész Közép-Európá- ban itt készülhet egyedül a híres, három húsból álló süli falatka. Ehhez azonban egy kitűnő török szakács is kell. Aki egy hónapig betanítja magyar társát az effajta ínyencségek készítésére. Ha erre nincs mód, akkor a Panorámának kell egy szakácsot ugyanennyi időtartamra, Törökországba küldenie tanulmányútra. Ezenkívül hozzá kívánunk járulni a vendéglátóipari egység törö- kös jellegének a kialakításához. különböző díszítőeszközökkel is. Nos, fel van adva a lecke ismét, sikerül-e megoldania a Panorámának a „tapasztalat- cserét” egy valuta-, és sajnos sok esetben koncepcióínséges világban. A cég vezetői mindent el fognak követni ennek érdekében, de. amint hallottuk, a Török bazár sorsa sem az áfészen múlik csak. hanem az oly sokat emlegetett változásokon, nagyobbrészt. Mert anélkül még „törökösek” sem lehetünk. Soős Tamás Vallomás egy anyáról-t írtunk. Már benne voltunk a háborúiban. A rádió harsogva közölte, hogy dicső csapataink már Ukrajna földjén járnak, mi meg naponta mentünk szorongva a híradós laktanyához, ahol már menetszázadokba osztva várták a fiúk az indulást. Közöttük. legidősebb bátyám is. ősz volt. A vénasszonyok nyara, ahogy még akkoriban mondottuk. A fákon sárgultak a levelék. némelyek már rőt színre váltak, s egy-egy erősebb szél lesodorta a gyengébbeket. De a déli órákban még ereje volt a napnak. Subasitz dédanyám ilyenkor ki-ki állt egy kicsit a konyihaajtó elé. Arcát a nap felé fordította, vonásain valami mélységesen mély nyugalommal. Mint ak'i már érzi és bele is törődött, utoljára simogatják a sugarak. — Megjöttél gyermekem — mosolygott rám sokdi- oiptriás szemüvege mögül, imikor beviharzottam kezemben a félliternyi tejeskávéval, amiből ugyan jócskán kilötyögött mire odaértem. Hiszen annyi volt az átugorni való árok arrafelé, ha meg eláosorogtam Mandi bácsi csodás cukrokat kínáló kirakata előtt, ut- cahossszat futással kellett az időt bepótolni. Ómamának ugyanis ez a kávé volt az ebédje. Megfőzte ő annak rendje és módja szerint délutánra a meleg kosztot Margit nénéméknek, de c nem evett belőle. Nekem már csak a kávé kell, meg egy kis puha kenyér, mondogatta. Hát ezt a kávét szállítottam én, valami általam nem ismert családi egyezség alapján. Mivel a húgom még nagyon kicsi volt, a bátyáim meg nagyok, ez a feladat rám maradt. De szívesen is tettem. Nagyon szerettem a dédanyámat. Sok évtizede porladnak már csontjai a csabai temetőben, sírkövéről alig lehet kibetűzni, hogy alatta nyugo- szik Fischer Zsigmondné, született Subasitz Terézia, aki élt 92 évig, de én sokszor látom még magam előtt Mindig patyolattiszta keményített köténnyel a derekán, bal kezében portörlő ruha, s fáradhatatlanul járkál a lakásban, mert a széken port talált, az ablak üvege homályos volt, a szekrény politúrja nem ragyogott eléggé. Jobb kezét meg időnként fájós derekára tette. — Mamám édes, miért nem pilhen már egy kicsit, — szólt rá akkor éppen sorosan odalátogató valamelyik gyereke, vagy unokája, de ő ilyenkor nevetve legyintett: majd pihenek én fiam nemsokára. Többet is mint akarnék. Aprócska termete elveszett a bútorok között. Néha nevetve mértük össze magunkat, ő a kilencvenkét évét vállán hordozó öregasszony. s én az alig tizenéves fruska. Már nagyabb vagyok, mint ómama, kiáltottam örömmel, s csak később éreztem rá, ez az aprócska nő asszonynak is, anyának is nagy volt. Tizenegynéhány éves fekete hajú, tüzes szemű hajadon volt. mikor megakadt rajta szőke, kék szemű dédapám tekintete. Micsoda hallatlan dolog, hogy meg is kérette! Egy, a vakolás után épp, hogy hazatért sváb mesterlegény egy szerb lányt választ élete párjául? De ők szemibeszálltak mindennel. S mivel egymástól elszakadni nem akartak, odahagyták szülővárosukat. így kerültek Temesvárról. Békéscsabára, melynek akkor már nagyon is vegyes lakói, magyarok, tótok, svábok befogadták az ügyes kezű sza: bómestert, s égő fekete szemű hitvesét. Hogy vágyótt-e valaha vissza dédanyám a Temes partjára? Soha sem hallottam beszélni róla. Megtelepedtek, s ő szabályos időközönként megajándékozta egy-egy Fischer csemetével élete párját. Tizenöt gyermeket hozott a világra. Egy ikerpár nem érte meg élte első estéjét aem, volit kit himlő, volt akit a torokgyík vitt el nagyobbacska korában. Lányai közüli a legidősebbet, 22 éves korában egy baleset miatt ragadta el a halál. Élte virágjában ment el, ott hagyva maga helyett alig néhány hónapos kislányát, akit aztán dédanyám úgy nevelt a sajátjai között, mintha ő szülte volna. Négy nagy fiát a tizennégyes háborúban vesztette el. Szült és temetett, viselte csendben bánatát, s nevelte a hátrahagyott unokákat is, közöttük néhány évig anyámat. Karcsú dereka beleroppanl a munkába, szeme ragyogását megfakították a köny- nyek. De ki-kihúzta magát, s mert volt még otthon neveletlen gyermek, elviselte azt is, amikor dédapám elment örökre. Csodálatos asszony volt. Vajon honnan vette az erőt —, s honnan az ő korabeliek mind —. hogy dolgoztak. szülték és temettek, és újra felegyenesedtek, mert szükség volt rájuk. Nőttek a gyerekek, jöttek az unokák, az unokák gyermekei, s őrá mindenki számíthatott. Mamám édes — kezdték a lányai, vagy egyetlen megmaradt fia, de ő végig se hagyta mondani, már felelt, persze gyermekem, hozzátok a gyerekeket; vagy segítek én fiam; néha meg előszedte szoknyája korpából fehér kendőbe kötött forintot. krajcárt, vagy pengőt, ami éppen járta. Változott körötte a világ, és valahogy mindig változott benne ő is. A harmincas évek közepén, amikor apám el-elhozta a főnökétől kölcsön kapott autóval, nem győzött betelni a „száguldás” örömével. Gyermekien csodálkozó arccal hallgatta a kristálydetektoros rádiót. És tudomásul vette, hogy van repülő, s azt hogy a tizenkilencedik század nyugalmát a huszadik század számára ■már alig felfogható rohanása váltja fel. Amikor ötvenedik esztendejében járó nagynéném egy nan dús barna kontya nélkül mgnt haza, s félig szégyenlősen, félig félősen megperdülve előtte megmutatta bubifrizuráját, csak annyit mondott: hát te tudod lányom, ha most ez a divat... Mindent megértett. Legfeljebb csak a fejét csóválta, ha lány létemre férfibicikliről ugrottam le parányi udvara előtt leplezte csínyjeinket, s egyetértő arccal hallgatta idősebb unokanővéreim pirulva elsuttogott apró titkait, nővé érésük édes problémáit. És rendben tartotta először a saját háztartását, aztán a legkisebb lányáét, akihez akkor költözött, amikor már szárnyára engedte valamennyi gyermekét, és az általa nevelt unokákat. Amíg csak a szeme világa bírta, varrt. — akkor még létezett olyan, hogy fehérvarrónő — sok-sok csabai Hány stafírungja került ki berregő gépe alól. Meghallgatott mindünket és érdekes módon mindegyikünk számára akadt tanácsa, amit úgy mondott el, hogy az ember érezhette, ezt kizárólag csak neki mondja. Nyílt szívvel fordult a világ felé, befogadva mindent, ami új- De azzal már nem tudott megbékélni, amikor dédunokáit kezdték beosztani a menetszázadokba, amikor két, talán legkedvesebb unokáját munkaszolgálatra hurcolták, mert anyjuk zsidó férfit választott párjául. És nem tudta megszokni a sziréna fel-fel vijjogó hangját, hogy ott tartunk, már ártatlan gyermekek is halálukat lelhetik a zuhanó bombák miatt. 1942 őszét írtuk. Már benne voltunk a háborúban Az újságok arról harsogtak, hogy katonáink dicső harcukat vívják Ukrajnában és mi kijártunk a vasútállomásra. cigarettát vinni a sebesültvonatokhoz. S a postás meghozta a család első háborús halottjáról a hírt. Akkor ágynak esett. Két nap múlva temettük. Ha elsétálok a csabai temetőbe, megállók a szürke kőkereszt előtt — amiről az eső már rég lemosta az aranyozott betűket. De én látom. az van rája írva: itt nyugszik egy ANYA. Deák Rózsi Szüneti pillanatkép
