Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-28 / 100. szám
4. ftlPa NÉPÚJSÁG^ 1986. április 28., csütörtök ^ OwpAyod HiOMeOidiwz á$em£e Kedden folytatódott Gyöngyösön a III. Országos Monodráma Szemle rendezvénv- sorozata. Míg első nap a Pécsi Nemzeti Színház művészei mutatkoztak be, addig kedden a szó a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatáé volt. Két különböző szellemi műhely, két különböző hangulatú este bontakozott ki a látottakból. Szabó Tünde F. M. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból, míg Molnár Erika Bacher Iván Oszkár című művét mutatta be. Feljegyzések az egérlyukból Solkan élnek köztünk ma is odulakók. Egyre többen. Emberek, akik úgy érzik, életük lét alatti lét. Csillagkastélyokba vágynak. miközben életterül csupán az egérlyuk marad. Így aztán a lélek gyötrelmei már kínzó gyönyör forrásává sur- lódnak bennük. Sok .a mai emberre alkalmazható igazság is van ebben a Dosztojevszkij műben. A lélekelemzés plasztikussága, a gondolatok filozófiai mélysége mit sem kopott egy évszázad alatt. Mint az örökérvényű remekművek mindegyike más-más megvilágításban új, s új jelentéssel gazdagítanak bennünket, mindig más és más igazságra világítanak rá. — Negyven esztendőn túl, aki viszi valamire vagy ostoba vagy becstelen. — valahol így fogalmaz egy helyütt a darabban Szabó Tünde. Valljuk be. ilyesfélét is számtalanszor kijelentettünk. Meg átélhettük azt a küzdelmet, amit ez az ember — s ebből a szempontból mindegy, hogy egy orosz (kishivatal- nok a múlt századból vagy más — az egérlét ellen magában végigszenved. Szembesít tehát bennünket az előadás talán önmagunkkal is. Szíven üt a színészi teljesítmény élményi hitele. Ettől hisszük el Szabó Tündének. hogy az általa megjelenített lény „aszexuális”: mindegy, hogy férfi vagy nő. Ez a hitelesség igazol ja számunkra. nézők számára is a vállalkozás jogosságát mindaddig a pontig, míg az előadás színházszerű marad. Mivel végső soron monodrámáról van szó, számon kell kérnünk a színházi élményt. Az előadás valóságos játéktérben zajlik, a kor. s a főhős valóságos életterét jelző naturális díszletben. A produkció első felében a színésznő gesztusaival. arcjátékával, cselekvéseivel betölti ezt. A kísérő hángeffektusok is helyén vannak. A Lizával való szerelmi jelenet színházszerű megvalósítása azonban már nem sikerül, nem sikerülhet. Ettől a ponttól fogva nehéz elvonatkoztatni az írás hősének férfivoltától. Ez csak úgy valósítható meg, ha a továbbiakban már csak a közvetített gondolatokra koncentrálunk. Ezt teszi Szabó Tünde is. Egyetlen pózban, testtartásban mondja el a világirodalom egyik legszebb szerelmi jelenetét akárha pódiumműsort látnánk. Jóllehet. visszaköszönnek korábbi színházi élményeink erről, ezért egy rövid ideig hiányérzetünk támad. Mégis ... Kár lenne halmozni a magasztaló jelzőket, kár lenne elmarasztaló megjegyzéseket hozzáfűzni... A művésznő önmaga választotta. élte meg, szűrte át saját személyiségén, megszenvedte és rendezte. Mélységesen igaz előadást láttunk. (jámbor) Oszkár Egy pályakezdő író, Bacher Iván monodrámája egy pályázaton aratott sikert. Bizonyára azokat az értékeit fedezték fel, amelyek az előadása során is feltűnnek a nézőnek: naturális hűséggel igyekszik visszaadni valamit a mai városi életforma visszásságaiból. Hőse egy olyan elvált asszony, aki beteg nagynénje lakásában él gyermekével és kutyájával. A mindennapi sziszifuszi küzdelmet ragadta meg az alkotó, amely teafőzésből, a gyermek nyugtatásából, idős háziasszonyával való harcából, s fordítói munkájából áll. Ez a hangulat, a szinte kilátástalan őrlődés megkapó: Bacher a monodrátmá- ban kísérletet tesz arra, hogy az egyszerű helyzetekből, a telefonbeszélgetésekből egy sors mélyét mutassa meg. Ez azonban csak félig sikerült, mert egyrészt kevés tapasztalattal rendelkezik, a tárgyi hűség is számonkér- hető: a naturalizmus Ilyen szintjén már minden apróság számít. Másrészt inkább látlelet a darab, mint mélyértelmű kórkép, nem sejlik fel mélyén egy teljes emberi tragédia. Inkább utalásokat hallunk egy ellentmondásos családi indíttatásról. egy rossz házasságról, a sivárságról és egyhangúságról. Szűkös az a keret, amelyet Molnár Erika színművész kitölt. Bár hozzá kell tenni: az alapanyaghoz képest megkapó a játék. Az előadó minden ízében próbál azonosulni ezzel az alakkal, s átélése nyomán pelenka-, mosópor- és kelkáposzta- szag lengte be a gyöngyösi zeneiskola nagytermét. Nem csoda, ha végül is az összes ellentmondás ellenére valami katartikus élmény érte a nézőt: a mozaikdarabkákból ki-ki ráismerhetett arra a környezetre, amely mindennapjainkra rátelepedhet. Molnár Erika nagy odaadással igyekezett megfelelni a szerzői utasításoknak, kapkodásában valóban föltárult a kisszerű lét anatómiája. Néhány pillanatig játékával e fölé emelkedett, meghaladva az írói mondandót is. Nem értéktelen (próbálkozás Bacher Iván Oszkárja. De sokszor átgondolatlanság húzódik meg mögötte Az előadás néhány kérdőjelre választ tudott adni, 3 többire a lehetséges írói pá- lva felel. (gábor) Idén mintegy 47 ezren jelentkeztek a hazai egyetemek és főiskolák nappali tagozataira: ezeken ősztől 17 ezer elsőéves kezdheti meg tanulmányait. A napokban összesített adatok szerint — miként azt a Művelődési Minisztériumban elmondták •— az 1988—89. tanévre felvéFelvételik telizők száma háromezerrel haladja meg a tavalyit, s ez mintegy hat és fél százalékos növekedést jelent. A felvételi eljárásban a tavalyihoz képest változás még nem lesz. A felvételi korszerűsítését célzó jelentős tartalmi és szerkezeti módosítások — a több fórumon megrendezett széles körű viták, illetve az új felvételi jogszabály kidolgozását követően — jövő évtől folyamatosan lépnek életbe. Népai/wi hét Látni és láttatni napjainkban Párbeszéd Dohnál Tibor képzőművésszel a vizuális nevelésről Egy évtizede él és dolgozik Egerben Dohnál Tibor képzőművész. Köztéri kompozíciói ismerősként köszöntenek ránk a megye településein. A népművészet gazdag formavilágából meritkező, múltat és jelent sajátságos harmóniába ötvöző egyéni műveit időről időre üdvözölhetjük csoportos és egyéni kiállításain. Ez alkalomból mégsem az alkotásról, terveiről kérdeztük, hanem arról: hogyan vélekedik napjainkban a művészeti nevelés helyzetéről, tudatformáló szerepéről. Ez a felvetés annál is inkább aktuálisnak tűnt, mivel a hevesi középfokú oktatási intézményben, a Népújság-héten. erről beszélt a diákoknak. — Sokan úgy vélik pályatársai közül, elég, ha a művész anyagba mintázza gondolatait, kételyeit, ön mintha nem elégedett volna meg ennyivel eddig sem. — A képzőművészet szinte valamennyi műfajában alkotó ember vagyok. Ez eleve arra kötelez, hogy aktívan figyeljem a társadalmi tudat- formálás helyzetét, lehetőségeit. módjait, hiányosságait, eredményeit, folyamatát. Az ismeretterjesztés elfogadottabb csatornáin is állandó kapcsolattartásra törekedtem mindig. Pályám kezdetén tanítottam gimnáziumban, szakközépiskolában, aztán az esti egyetemen is, meg a TIT szervezésében — ahol sokáig az országos választmány tagja is voltam — tartottam előadásokat. Vezettem szakköröket, felügyeltem az amatőrmozgalmat; részt vettem különféle szakmai, társadalmi választmányokban is. Az utóbbi években betegségem miatt kényszerültem ezeket (örök sajnálatomra) lemondani, de talán felgyülemlett bennem annyi tapasztalat, ismeret a diákokról (is) és főleg a vizuális művészeti nevelésről — időszerűnek vélt —, hogy véleményemet felelősséggel elmondjam. — Mintha némi keserűséget fedeznék fel mondatai mögött... — Amikor egy társadalmi rendszer frazeológiájában azt hirdeti, hogy: „a tudomány (és az esztétikai tudás is!) termelőerővé válik”, de a gyakorlatban csak korlátozott lehetőségeket biztosít az ismeretek megszerzésére és továbbadására, akkor az olyan,, mintha úgy fociznánk avíttas szemléletű tananyagot hiányos tudású tanárok közvetítik, hiányos figyelmet érdemlőn és hiányos eredménnyel. E hiányok egy minden reálisnál pénzérdekelt- ségűbb társadalmi közegben csak hatványozódnak, kínos kimondani, de úgy igaz, hogy sokszor felértékelődnek. — Azt hiszem, ebben egyetértünk. Am azt hozzá kell tenni: az oktatók jó része fel- lelősséggel teszi vagy tenné a dolgát, de sok minden nehezíti azt. hogy eredményt érjen el. Kétségtelen, hogy ebben az anyagiaknak is nagy szerepe van. — „Fejétől bűzlik a hal’' — mondja a régi közmondás. Azt hiszem, amíg az oktatás, az ismeretterjesztés, a művészet — egyáltalán, a műved tség. nem kapja meg a valós szerepe szerinti társa- daimi-anyagi-erkölcsi megbecsülést, addig közmegegyezésről beszélhetünk, de igazi társadalmi kibontakozásról nehezen. — Mindezeken túl, a kibontakozás valamennyiünkön is múlik. Kinek-kinek egyéni munkájában... — Mit tehetek ezek érdekében? Mint a többi közkatona a maga helyén. Igyekszem képességeim szerint olyan minőségeket létrehozni. melyek a csendes példa erejével hathatnak. Hogy erre milyen az igény? Az megint csak tisztázatlan. Mindenesetre az alkotó akkor hű közösségéhez, ha nemcsak kiszolgálja annak ízlését, de új igényeket is fejleszt benne — új szépségek, új igazságok meghódítására. Jámbor Ildikó egy kapura, hogy magunk vagyunk a kapus is, meg a csatár is. egy személyben. Vagyis: „nem foghat a macska egyszerre kint és bent egeret". — Nem lehet, hogy valamilyen oknál fogva azok a fiatalok is hibásak, akiknek rá kellene csodálkozniuk a világra, akiket meg kellene tanítani „látni” ... ? — Hogy milyen a mai középiskolás korosztály? Azt hiszem, pont olyan, mint a lehetőségek, melyekben épp „virágba szökken”. Céltudatosnak, alaposnak ismerem néhányukat és józan ítélőképességűnek. Ha pedig nemzedéki, korosztályi hiányosságaik vannak, az minket — előttük járókat — késztet önvizsgálatra. A kor osztály állapot, jóllehet biológiai, de a korosztályminőség társadalmi meghatározottságú; s így nem lépheti át egykönnyen a rávetett árnyékot. —Ezek szerint tehát nem bennük van a hiba, hanem a képzésben? — A középiskolások vizu- ális-esztétikai-művészeti nevelésének, oktatásának szín- /onala — bizton mondom — siralmas. Gyakorlatilag meg sem közelíti a középfokot. A hiba persze, nem a tanuló- ifjúságban keresendő. Ügy érzem: oktatás, és művelődéspolitikánk alábecsüli az ifjúság igényét, jogos elvárását. Hiszen elég csak arról szólni, hogy a magasan kvalifikált szakembereket semmivel sem ösztönzik arra. hogy a vizuális kultúra középiskolai tanáraként dolgozzanak. Ebből egyenesen következik, hogy az amúgy is A vezér (Részlet az/Arbat gyermekei című regényből) ANATOUJ RIBAKOV: 111/2. Sztálin visszament a szószékre és folytatta: — E terv valóra váltása során kétfrontos harcot kell vívnunk: egyfelől az ellen, hogy Moszkva „nagy falu” maradjon, másfelől a fölös urbanizáció ellen. Nem szabad vakon másolnunk a nyugati mintákat. Moszkva szocialista város, egy szocialista állam fővárosa, éppen ez kell, hogy meghatározza arculatát. Ez nem olyan város., aíhol a gazdagok palotában élnek, a munkások pedig nyomortanyákon, hanem éppen ellenkezőleg, olyan város, ahol a munkások számára teremtjük meg a legjobb és legmagasabb szintű életfeltételeket. Következésképp a terv első feladata az, hogy a várost kényelmessé tegye a mindennapi élet szempontjából. Kényelmes úi lakónegyedeket kell teremtenünk. lehetőleg zöldövezetekben. Kényelmes és szép házakkal kell beépítenünk a Moszkva és a Janza folyók rakpartjait, ezáltal újabb ötven kilométer rendezett utcát nyerünk. Űj épületeket kell emelnünk a város főútvonalain, lebontva minden régit, a főútvonalakat ötven-hetven méterre kell kiszélesíteni, hogy ily módon megoldjuk a város közlekedési problémáit — ugyancsak a dolgozók érdekeinek megfelelően. Sztálin ismét szünetet tartott. Tudta, hogy jól ismert dolgokat mond de ugyanakkor azt is tudta, hogy szavai valamennyi hallgatójára a felfedezés erejével hatnak. mivel ő mondia azokat. — Áttérek a másik feladatra — kezdte újra Sztálin —, a második feladat az, hogy a világ első szocialista államának fővárosa szép város kell, hogy legyen. Még államiságunk hajnalán a nagy Lenin irányításával kidolgoztuk a monumentális propaganda tervét; a nagy Lenin azt akarta, hogy korunk évszázadokra szóló emlékműveket hagyjon maga után — Leninnek ezt a hagyatékát szentül kell őriznünk és továbbfejlesztenünk. Azokban az esztendőkben azonban szegények voltunk és szerény építészeti megoldásokkal kellett megelégednünk. Sajnos ez szélesre tárta a kaput a formalista művészet előtt, holott a formalista művészet érthetetlen a tömegek számára. ez tőlünk idegen művészet. Most elég gazdagok és erősek vagyunk, így mindenekelőtt a klasszikus örökséget kell felhasználnunk. Persze a klasszikus örökséget nem szabad vakon másolnunk, ahogy ezt a pétervári városépítők tették. A klasszikus formákat új. szocialista tartalommal kell megtölteni. Ismét hosszú szünetet tartott. majd így folytatta: — És végül, elvtársak, az utolsó kérdés: milyen irányban fejlődjön Moszkva? Az első javaslat az, hogy hagyjuk meg Moszkvát olyannak, amilyen, mondhatni. múzeum. emlékmű formájában, az új Moszkvát pedig egy új helyen építsük fel- Minden tiszteletünk e javaslat szerzőié, de nem fogadhatjuk el. Moszkva Oroszország történelmi központja, Moszkva egyesítette és teremtette meg Oroszországot, Moszkváról lemondani nem tudunk, nem merünk és nem is akarunk. A második javaslat az, hogy hagyjuk érintetlenül Moszkva jelenlegi központját, körülbelül a Szadovo- je körút határolta területet, és vegyünk körül nyolc szatellitnegyeddel, hozzunk létre nyolc lakónegyedet. — ezek képezik majd az új Moszkvát. Nem nehéz belátni, hogy ez az első javaslat módosított változata. Miből indul ki mindkét javaslat? Elsősorban abból, hogy nem hiszek abban, miszerint képesek leszünk megoldani Moszkva rekonstrukcióját. Természetes, hogy egy új várost könnyebb felépíteni. De mii, bolsevikok megbirkózunk a legbonyolultabb feladattal is: átépítjük a mi Moszkvánkat, és meghagyjuk a helyén országunk, s a világforradalom központjának. Ezért elhatároztuk. hogy Moszkvát a történelmileg kialakult sugaras- gyűrűs alaiprajza figyelembevételével fogjuk fejleszteni. Építészeti központja a Vlagyimir Iljics Lenin grandiózus alakjával díszített Szovjetek Palotája lesz. A Szovjetek Palotájától su- gárszerűen fognak kiindulni Moszkva széles, rendezett főútvonalai, mindegyikükön magas épületek. Moszkva fölfelé törekszik, a magaába. A magasba törő Moszkva a klasszikus, de szocialista módon átértelmezett megoldásokkal összhangban — íme ez fővárosunk jövendő arculata. A jövendő Moszkvájának arculata. Sztálin elégedett volt a tanácskozással, ö nemcsak Moszkva rekonstrukciójának kezdeményezőjeként és szervezőjeként szólalt fel, hanem 6 az. aki megőrzi Oroszország számára ezt a várost, amelynek a neve drága minden orosz embernek, ö az, aki olyannak őrzi meg Moszkvát, amilyennek minden orosz ismeri és elképzeli. Nem ezek a magas homlokú értelmiségiek, akik a teremben ülve Oroszország kultúrájáról kántálnak, hanem ő, éppen ő, és csakis ő az, aki hangot adott az oroszok Moszkva iránt érzett szere- tetének és tiszteletének. És ezért Moszkva most az ő városa, a jövendő Moszkva pedig az ő emlékműve lesz. Az orosz Kirov Leningrád- ban handabandáziik, Lenln- grád rekonstrukciójával trombitálja tele a világot, de ott ugyan miit kell rekonstruálni? Leningrád kialakult város, kőrengeteg, azzal semmit sem kell tenni, és Kirov nem is fog tenni vele semmit. De mint mindig, amikor a MAGA kivételes voltát demonstrálta, most is a rettenetes magány érzése kerítette hatalmába. Felállnak és tapsolnak, de nem szeretik: azért állnak föl és tapsolnak, mert félnek tőle. Nagy élvezettel, diadallal és örömmel taposnának rajta, ha elbukna. Nem tudnak és nem akarnak megbékélni a fölényével, a kivételes voltával, az egyediségével. Számukra ő csak egy félbenmaradt szemina- rista, égy szűk agyú népi ivadék. Még a „harcostársai” is félnek hatalma megerősödésétől, ezért papolnak annyit a kollektív vezetésről, a Központi Bizottság szerepéről, annak a Pok- rovszkijnak az iskolájához húznak, aki tagadja a személyiség szerepét a történelemben, s ezzel mindenekelőtt az ő szerepét óhajtják kisebbíteni a párt történetében, Oroszország történetében. (Folytatjuk) (Tóth István fotója Dohnál Tiborról)
