Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

8. NÉPÚJSÁG, 1988. április 2., szombat DOBOZY IMRE A fegyverek beszéltek A regény alcíme: Szeren­csés Ferenc naplója. A tör­ténetet az ő nevében meséli el egyes szám első személy­ben az író. Szerencsés Fe­renc a II. világháború idején ellenálló, majd amikor meg­érkezik a Vörös Hadsereg, a helyi parancsnok, Golovkin őrnagy, falujának rendőrpa­rancsnokává nevezi ki. A visszatérő németekkel folyta­tott harcban megsebesült. S a történet itt folytatódik. Két napja vettem át újra a parancsnokságot. Bubikék olyan takarítást csaptak, hogy lakodalom előtt se szoktak nagyobbat, Kimeszeltétték az egész épü­letet, felsúroltatták a pad­lót, sárga kaviccsal szórták be az udvart. És mikor be­léptem a kapun, Bubik Jani, akarom mondani Bu­bik őrmester elvtárs har­sány hangon vezényelte a cölöpmereven álló sornak: fegyverrel tisztelegj! Egé­szen jól sikerült a Tisztelgés, csak a vége ütött ki más­ként, mint ahogyan azt Bu­bik barátom elgondolta. Em­bereim vállra kapták puská­jukat, és körülvettek, ölel­tek, kezemet szorongat­ták . . . Délelőtt tízre be kellett mennem a községházára. Meghívót kaptam, hogy mint a nemzeti bizottság tagja, vegyek részt az aznapi ülé­sen. Nemzeti bizottság? Ülé­sek ?. .. Ezt még mind meg kell tanulnom, bizony, kissé kipottyantam az idők sodrából.. . Molnár Zsiga is csak annyit mondott az ülés előtt, hogy a nemzeti bizott­ságon belül a kommunista csoportban vagyok, és a kom­munisták álláspontjára sza­vazzak. A községházán majdhogy le nem fordultam a székről. Nem mintha hűvösen fogad­tak volna. Ellenkezőleg, a bizottsági tagok kedvesen faggattak, hogy vagyok, meggyógyultam-e és így to­vább ... Hanem, mikor leül­tem, akkor láttam, hogy ép­pen a Ruska Mihály ter­peszkedik velem szemben. Ejha, a Ruska .. , Hát ez mit keres itt? A tízpengős lisztjével, a kétszáz holdjá­(Részlet a regényből) val, a verekedésével ... Még szót is kért, valami párt­közi megegyezést emlegetve, hogy a rendőrlegénység kö­zött egyformán legyenek mindenféle pártbeliek . .. No, nézd csak! Hát hol volt ez a Ruska, mikor még golyóval kellett arányosítani? És Molnár Zsiga nagy nyuga­lommal felei neki, hogy he­lyes, majd megvizsgálják az arányt. Megbolondult ez a Zsiga. Miket beszél? Nem is hallottam semmi mást az ülésből, csak evett a méreg. Alig vártam, hogy magunkra maradjunk. — Mit akarsz te meg­vizsgálni? — támadtam rá. — És mi köze van Ruskának a rendőrséghez? Molnár rám nézett, elmo­solyodott. — Ne mérgelődj. Ni csak, majd bekap ... Elvtárs, te most sok mindenről nem tudsz. Majd megtanulod! Hogy ... hogy a front már eltakarodott, de azért a harc folytatódik. Másként, és más eszközökkel... és most nem mindje látjuk szemtől szembe, ki az el­lenség ... — De micsoda játék ez? — lázongtam. — Elölről köd­jük? Molnár a fejét rázta. — Nem kezdjük elölről. Miért? A háború elvonult. A náci uralomnak vége. Sza­bad a magyar! Varjason már dolgozik a kommunista pártszervezet... és a fegy­ver kinél van? No látod .. . Nem kezdünk elölről sem­mit. Csak folytatjuk, amit már megkezdjünk. Karon fogott. — Gyere, odaadom a párt­tagsági könyvedet. A bé­lyegek is benne vannak, ja­nuár óta.., Aztán kime­gyünk Rózsamajorba. Jó? Az új gazdák közt ma osztjuk szót a birtokleveleket... Podolák kocsiján mentünk ki a majorba. IBubik is jött, Tóth Pista is, Kozma Jóska is, aki ugyan szabadnapos volt, de a majoriak örömé­ről nem akart elmaradni. Rigó Mátyás málr szántott, sietve, az alsódűlői táblán. Még nem volt egészep bi­zonyos, hegy éppen az a darab jut néki, de az öreg már nem várhatott, hogy már úgyis megkésett a ku­koricával, hát beleakasztotta az ekét a földbe, s lépkedett szaporán a barázdában, tőle aztán oszthatták a papírt. A majoriak a kertészlakás előtt gyülekeztek. Molnár Zsiga éppen felihágott egy székre, s beszélni kezdett, mikor kicsiny terepjáró gép­kocsi fordult be a majorud­varra. Nem hittem a sze­memnek. Golovkin őrnagy ugrott le a kocsiról, aztán Misenyka! Egy pillanat múl­va egymás nyakába borul­tunk. — Fjodor Vasziljevics! Misenyka! — Oh, nacsalnyik! Az idegen tolmács, akit még sose láttam, mosolyog­va nézett bennünket. — örülj — mondta Go­lovkin, és nagy barna sze­me ragyogott — és örüljetek ti mindnyájan. Magyaror­szágon nincs ellenség! A Vörös Hadsereg átlépte az osztrák határt. . . Kezét nyújtotta. — A faluban kerestelek. Sajnos, nincs időm . . . men­nem kell. — De hová? — Hová? — mosolygott csodálkozva. — Hát Berlin­be! És csak most ért a szí­vemig a gondolat, hogy ők, a Vörös Hadsereg katonái még a mi felszabadult ha­tárunkon túl is folytatják a harcot, hogy nekik még nem jött el a béke, amit nekünk már megadtak. És elszégyell­tem magam, hogy délelőtt azon a bizottsági ülésen mérgelődtem.., Arcomon éreztem Golov­kin kis bajuszát. — Fjodor Vasziljevics, drá­ga Fjodor Vasziljevics — mondtam —, vigyázz magad­ra ... És mi folytatjuk, amit elkezdtünk. Folytatjuk, a végső győzelemig... Sokáig integetett. A majo­riak zsebkendőjüket, sapká­jukat lobogtatták. Molnár Zsiga meg a susogó, zizegő biirtoklevelekkel integetett vissza . .. GENNADIJ AJGI NYIKOLÁJ TYIHONOV ÖRKÉNY ISTVÁN egy laiií verőfényes nappali álmában egykedvűen követed az apró felhőket mint a homály gyöngyeit a halánték mögött mint puha keverék párában úszik az erdő széle belülről remeg teti önnön felszínét az árnyékok mint tiszta lelkek nem tudni ;mi veti őket, s mire: ó hadd vigasztaljanak! ilyen idegen szemmel láthatatlan sötét foltok űzik egymást fölfelé az erdőszélen (Oravecz Imre fordítása) Táncosnő Váratlan jövevény vagyok, te táncolj csak tovább. Skarlátvörös kendőd lobog, arcod is csupa láng. Nem lábod siklik padlaton, alattad az kereng. Hívogat kezed és dalol, merő tűz a kezed. Kígyóként hajló termeted csalogató talány. Kendő-sűrűből szép szemed remegő csalogány. Ki röptetett, tűzmadarat szélben szívem iránt! Lettél zúgó hegyi patak, te tűz- te szél-leány. Minden kering te és az éj, míg végetér — deltái ha meghaltam, szemem kísér: táncolj, táncolj tovább. (Veress Miklós fordítása) BIRTALAN FERENC Orvhalászat Hálóm a Napra kivetettem. Hazavittem a Napot. Hálóm a Holdra kivetettem. Hazavittem a Holdat. Hálómat csillagokra vetettem. Szobámban vannak a csillagok De láttam, vacog a holnap, jegenyék fázósan csaholnak. Visszaszórtam mindent az égre. Marad a gyerek, ha játszik. Ne haragudjatok érte! Mikor van a hábor Telefonbeszélgetés 1969. decembf — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az új­ságban, hogy ma este Voro- nyezs címen egy színdarab­ját játsszák a televízióban. És olvastam a nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a • sze­mély? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifo­golytáborban írta. igaz ez. vagy csak az érdekesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg. hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egv nevet szeretnék most kimondani, mert tud­ni szeretném, hogy emlék­szik-e rá. Mondhatom? — Tessék mondani. — Bognár Péter. — Bognár Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom. asz- ßzonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhai- tam vele? — 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Ma­ga ott volt Voronyezsnél? — Igen. — Egy bajtársa, akimeg-. rokkant, jött onnan haza. és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyenkó- ban vagyunk”. — Ö látta utoljára? — Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadifogolytáborból. — Én is voltam ott, asz- szonyom. — Maga is Tambovban? És nem emlékszik rá? Bog­nár Péterre? — Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik 'ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asz- szonyom. — Mit akar mondani? Mi nem lehetséges? — Bocsásson meg. nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az év­számban tévedett. 1943-ban senki se jöhetett haza Tam- bovból. Közeledve az erdőhöz

Next

/
Thumbnails
Contents