Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
E gész télen át vártuk a havat, a hideget, a kiskertesek még a szőlőmetszést is húztuk, halasztottul«, nehogy a tavaly fagytól meggyötört vesz- szők megint károsodjanak. Március közepétől aztán már nem várhattunk tovább a szőtőmun kával. Most, hogy a kései metszéshez kezdünk, foga van a napnak, a tavalyi vesszők között — mintha hárfán játszana —, muzsikál a szél, suttyognak a dróthuzalok, ismeretlen nyelven, titkos üzeneteket közvetítenek. Szépen beértek a szilváni vesszők, szálazzuk is őket, keressük a szép, erős rügyeket, nem kapkodjuk el, mert a szőlőmetszés bizalmi munka, értelem, erős kéz, meg szív kell hozzá. Az ujjunk sem egyforma, a tőkék is különböznek, ezért más metszést, elgondolást kíván mindegyik. Éppen azon tűnődöm, hogy már Noé is ismerte a szőlőt, mégis milyen kevesen értik művelésének minden csínját-bínját. Sokan megnyírják a szőlőt, mint régen a körhajú hölgyeket, fogalmuk sincs arról, hogy melyik vesszőt hány rügyre kell visz- szavágni, az oltványültetéshez igazán értők száma pedig kevesebb, mint a fehér holló. Neszt hallok a hátam mögül, jön a fiam és mint egy csokor piros szegfűt nyújtja kezembe a borosiiveget. Kortyolás közben veszem észre, hogy itt az egyik, de a másik szomszéd is, és az üveg bor, mint tábortűz gyűjti maga köré mindannyiunkat. — Egészségükre! Afnikor delet harangoznak a diófára akasztott táskarádióban, már lekerül rólam a felső kabát, micisapkát nyomok a fejembe a birkabőr kucsma helyett. A nagy átöltözésem közepette veszem észre, hogy a harmadik, felső szomszédom, bizonyos Kesely Bálint, a szőlőhegy legidősebb embere. is csattogtatja a metszőollóját. 'Az őszszel már halni készült, aztán a tavasz jóra fordította a szekere rúdját. Mögé állok, figyelem a munkáját, a pirított kenyér színű, száraz kezét, a metszőollóba kapaszkodó vértelen ujjakat, a szakértelmét. — Tökéletes! — szólítom meg, köszönésnek is szánva a morídandót, de ő, — mintha ott sem lennék — dolgozik tovább, végez a tőkével. —• Csak az Isten tökéletes ... Kerekre görnyedten ejti a szavakat, az, oszlopra teszi az ollót és kezet nyújt, egy csöppet megszínesedik az arca és a metszés erejével parolázik. — Jó gazdája van ennek a szőlőnek! — kedveskednék tovább tavaszi örömömben, de a szomszéd ma kioktatós kedvében van. — A szőlőnek nem gazdára, hanem szolgára van szüksége! Ahogy ezeket mondja, eszembe jutnak a kincseket érő apró bölcsességek, amely közül az egyik szerint a szőlőmunkás azért alázatos, mert egy életen át megszokja a hajlongást a tőke előtt... Áprilisban heje-huja van a bolondos madárszívekben. Pacsirták és fecskék egyaránt az égi magasságokat mérincskélik, a fészekrakás és az anyaság halaszthatatlan gondja már benne van a hajnali madárdalban, a hímek nehezen értik meg a fészekben ülő párjuk lázas csipogását és úgy tesznek, mintha örökké nekik állna a világ. Az estét a kerti házikómban töltöm. Ilyenkor bodrosabbak a felhők és éberebbek az éjszakák, a hajnalok tele vannak vadgerle-turbékolással és itt-ott már megszólal a kakukk, a napkeltével feltámadó szél végigborzolja a rügyeket bontó gyümölcsfákat. Az idén hárman is telepítünk szőlőt, amely manapság bizony meggondolandó vállalkozás, hiszen oda lett' az állami támogatás, a bornak nincs, piaca és a harcos antialkoholisták túlbuzgóságukban kí- gyót-bókát kiáltanak azokra is. akik egymás egészségére köszöntenek rá egy-egy pohárka jó > bort. A legtöbb szőlő- és borszerető embernek pedig éppenhogy semmi köze sincs az iszákossághoz, mert a szőlősgazda személyes kapcsolatban áll minden tőkével, tudja melyik a bőtermő, a fukar, a satnyán hébe-hóba adakozó, de a borász is ismeri a borait, csillogtatja, mustrálgatja a pohárban* szinte harapja a zamatát és semmibe sem nézi az olyan embert, aki vedeli, egyből torokra önti a szép nedűt. Meglehet, hogy népirtó alkoholizmusunknak éppenséggel azzal kellene gátat szabnunk, amivel most —, mindent egy kalap alá véve — tiltunk anélkül, hogy az innivalókban és azok fogyasztási szokásaiban kivételeket tennénk. — Borral az alkoholizmus ellen! Szellemi tusakodásaim közepette jutok ki a tavaly fordított földhöz, ahol már várnak az ismerősök, a rokonság, mert a szőlőtelepítés felér egy kisebb házépítéssel, hiszen egy emberéletre szól. Madárfüftyös hajnalon látunk munkához. Feketerigók ujjnyi gilisztákat húznak elő a szépen megmunkált laza földből, színes zsinegek jelzik a sortávolságot, a fúró, a szaporítóanyag, szakértő kezek visszametszik a gyökereket, a vizes lajtból csöpög a víz, kezdődik a munka. Egy-egy oltványtelepítő mozdulata olyan, mintha egy kedves női arcot simítana meg, olyan puhán, olyan galambszívvel bánik a földdel, miközben homokból csirkét húz az ültetvények fölé. Magam inkább nézője és- csendes szemlélője vagyok a munkának és járogatva az országban újra és újra azon álmélkodom, hogy noha a szőlő az egyik legrégibb kultúránk, mégis kevesen értenek hozzá. ■ — Melyik a talpgyökér, a szívó gyökér, hány rügyre vágjuk vissza a vesszőt? Száz-' ból húszán sem tudják! A harmatgyökérről némelyek úgy vélik, hogy köze van a hajnali harmathoz... A diófán felejtett rádió reggel nyolcat jelez, ideje a reggelinek. Lobban a láng, serceg a zsír, pirul a szalonna, opálosodik a vöröshagyma a nyárs végén, az étvágytalan is kezét nyújtja legalább egy katonáért. Déltájban meglátogatom Kesely Bálintot, akinek a feje fölött igencsak összegyűlt az idő, de azt tartja, hogy amíg jártányi ereje van, nem szakítja meg kapcsolatát a szőlővel. Nem dolgozik már, ül a venyigekunyhója előtt és gyönyörködik a reggeli és délelőtti munkájában. — Telepítenek? — kérdezi, mintha nem is látná a munkát és megelégszik a néma fejbólintással. A kunyhó előtt alig egy méterre vakondtúrás porhanyósodik a napsütésben, mozog a föld a szemünk láttán. — Szőlő és lágykenyér... — mazsolázza a hangokat és feljebb nyomja a homlokán a kucsmát. — Mire mondja? Ül a tuskón, bámul lefelé, mint ráncos szilva az ághegyen, látom tűnődik; mondja, ne mondja, amit már kigondolt. — Pusztulnak a szőlők, az ország kincse virága. Amiért éveken át milliárdokat áldozott az ország, most Csáki szalmájaként boldog-boldogtalannak bagóért kínálják. — Nem kell a magyar bor. — De a szőlő sem! Magyaráznám, hogy minden bajnak először a forrását kell megkeresni, de ő pipát ránt elő jelezve, hogy a maga részéről befejezte a mondanivalót. A szőlőhegyen jönnek-mennek az emberek, hiszen áprilisban, Szent György havában mindenütt zsendülnek a füvek, rügyeznek a fák, sárgul a gólyahír, magra, palántára áhítoznak a veteményeskertek. A múlt éjjel felhők jártak, sok-sok apró csillag pislákolt mögöttük, este még a Hold fénye is elakadt, de reggelre, mintha kicserélték volna a világot. Hárman isácsor- gunk már a kunyhó előtt, mély, őszinte sóhajok közepette siratgatjuk a sok helyen kezeletlen nagyüzemi szőlőtábláinkat, amelyek mi tagadás, lelkileg is léfegyverzik a parasztot. — Érdekképviselet kellene!' A gondolkodásból születnek a tettek Így telepítettek be az országban az elmúlt években számtalan hasznavehetetlen hegyoldalt a szőlő csínját-bínját mo.st tanuló úri parasztok, miközben a nagyüzemek ezer hold- számra okkal, ok nélkül irtották a szőlőt. — Nincs piac! — És ha két év múlva lesz? zétrebbenünk mint a madarak. a telepítők már a munka felénél tartanak. Közelítve őkét látom, hogy egy varjú ül a föld végébe vert karón, mintha oda ültette volna valaki. Embert már nem látok, de a csúfolódó hangot elhozza a bolondos áprilisi szél; — Szomszéd! Látott-e már karón varjút? Szalay István Varjú a karón
