Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

8.

NÉPÚJSÁG, 1988. április 16., szombat

Művelődés Szigligeten

Csöpi minigaléria

A kisgaléria

Szigliget nemcsak festői fekvésű falu a Balaton északi partján, nemcsak sok jeles irodalmi mű születési helye, lévén alkotóháza; de a magányos nők Mekkája is, ahová nem a magány elől menekülnek, ellenkezőleg inkább azt keresve, azzal megbékélve végzik alkotó munkájukat, pihennek vagy szemlélődnek.

Fábián jánosné is így választotta ki magának az év nagy részére lakóihelyül Szig- ligetet, engedvén a táj vonzásának. Elhatározta, hogy nem csupán magának teremt nyugalmas hajlékot, hanem ő is ad valamit a községnek, elhozza oda a modern magyar festészetet. Mivel ..aktív” korában mindig is a művelődés szerény és szívós munkása volt, úgy döntött. hogy szívének kedves, másoknak hasznos tevékenységei tölti be a kora ősz nyugdijaséveit.

Fábián Jánosné érdemeit elismerik. Olyannyira, hogy — bár a kisgaléria megnyitása óta csak pár hónap telt el — máris Csöpi néniként emlegeti mindenki. (Falun korra való tekintet nélkül mindenki néni, akinek megadják a tiszteletet.) „Csöpi’’ tehát megvásárolt egy régi parasztházat. (Fővárosi értelmiségiek érdeme, hogy ily módon megmentették az enyészettől az északi Bala- ton-part legszebb népi építményeit. még némj kényelmetlenséget is vállalva ezzel, mert a parányi parcellákon. majd olyan közel vannak egymáshoz az emberek.

mint a lakótelepen, s ha az egyívásúak egykor nem is zavarták egymást, ma a fővárosiak ahányan vannak, annyifélék — egyik az írógépet veri, a másik farag, a harmadik zenét hallgat. a negyedik madárdalt szeretne — de a házak léteznek és szépek.) A tágas istállóból pedig kiállítótermet varázsolt, megállapodott a „Képzőművészek Gulácsy Lajos Alkotóközösségével”, velük társulva kiállítja és árusítja a mai magyar festészet jeles alkotásait. Hogy az árusítás ráeső hasznából nem fog meggazdagodni, az felettébb valószínű, ám nincs is ilyen szándéka. Annál sikeresebb viszont a kiállítások látványa. Azokat mindenki megnézi, legyen bár őslakos vagy nyaraló, hazai vagy külföldi. A kisgaléria Szigliget nevezetessége lett, csaknem annyira, mint a vár, vagy annál is jobban, mert könnyebben megközelíthető. ami forró nyárban korántsem közömbös.

Különösen ügyes újítás, hogy a tágas udvaron le lehet ülni, beszélgetni, véleményt cserélni, barátkozni. Mert bár ízlésformáló egy kiállítás önmagában is. de mennyivel inkább az, ha a nagy meggyfa árnyékában meg lehet vitatni, hogy miért szép, amit láttunk.

Szigliget különben is átmeneti helyzetben lévő község: két évtizeddel ezelőtt

még fehér, lila fellegek hullámzottak alkonyatkor hazafelé a legelőről, nyomukban kolompolt a gulya kétszáz tehene; színes tintákkal megjelölt csirkék kapirgál- tak a kerítést sosem látott kertek alján; az a falu még közösség volt, őrizte sajátos kultúráját, szokásrendjét. Most már nincs se gulya, se liba; van azonban kerítés és atomizálódás (utóbbi ellen a nyugdíjasklub küzd elismerésre méltó lendülettel); van városiasodás és ízlés- keveredés. ..Zimmer frei” falu lett a község, szállodatelep magánházakban. ami nem baj. hadd vigye jó hírünket szerte a világba a rengeteg látogató, s hadd hozzon valutát, amennyit csak bír. Ám hogy mindenképp jó hírünket vigye, ahhoz kellenek a művelődés létesítményei is, részint, hogy maguk a vendéglátók csiszolódjanak, részint, hogy a vendég értelmesen tölt- hesse a szabadidejét. Ha pedig megvannak, hírül kell adni, propagálni a létüket. E tekintetben nem is érheti gáncs a kisgalériát, faluszer- te minden fán ott a plakátja, alatta az irányt mutató nyíl.

Sajnos, nincs hasonlóképpen harsány propagandája a falu kiváló könyvtárának. Kevesen tudnak róla, az iskola kertkapuján szerénykedő kis táblára ritkán néz a nyaraló; még a rendszeresen. minden nyáron visszatérők sem sejtik, milyen gazdag könyv- és folyóiratállomány, milyen vonzó, otthonos szobák várnak rájuk odabenn. Ez a köny vtár amolyan „cour-salon” szerepet is betölthetne, ahová boron- gós vagy tűi forró időben beülhet bárki, anélkül, hogy fogyasztásra, pénzköltésre kényszerülne, s ahol hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhatna, beszélgethetne. A könyvtár alkalmas erT re. a könyvtárosnő pedig olyan kedves, barátságos, készséges, hogy nem győzik dicsérni a bibliotékát mégis csak felfedező nyaralók, hozzátéve, hogy még leltározáskor, hivatalosan zárt állapotban sem engedte el őket üres kézzel. Mert azért a hír terjed, csak lassan éri el az unatkozó városi gyerekeket. Akik csak esznek, fürdenek, híznak, ásítoznak, ám ha a szomszéd gyerekeknél könyvet látnak, nosza kölcsönkérik, s le se teszik, míg végig nem olvasták.

Talán idővel összefog a könyvtár meg a galéria, talán közös propagandával, • rendezvényekkel tudtul adják, hogy léteznek. Mindenesetre mindkettő számára kapóra jön egy hamarosan megjelenő könyv, a nemrég elhunyt Koczog Afcos utolsó szerkesztői munkája. amelybe annyira szeretett Szigligetéről gyűjtötte ösz- sze írók és képzőművészek alkotásait.

B. É.

A hitvitától a drámáig

Egy polihisztor posztumusz könyve

Hermann Istvánt nemrég hatvanévesen ragadta el a kérlelhetetlen halál. Szűkebben vett szakmájára nézve filozófus volt. azon kevesek közül való, aki a József Attila-i ars poetica szellemében egész népének tanítását vállalta föl, tanítványai iránti szüntelen alázattal, a marxizmus eszmeköréhez hűen, de dogmatikus elvakultságtól. szűklátókörűségtől mentesen. Mestere. Lukács György inspirációja egész életén át elkísérte; a gyakorlat filozófiájának módszerével perelt írásaiban a szocializmus egyes emberének tudati forradalmáért, a valódi közösségi léthez elengedhetetlen kiművelt emberfőkért, a tömeg minőségéért. Valljuk meg, Hermann István olykor fájdalmas, elevenbe vágó diagnózisait napról napra igazolja az idő —. társadalmi létezésünk ijesztő kommercializálódása, az elit és az úgynevezett „plebszkultúra” között szélesedő szakadék, a kultúra

egyre nyilvánvalóbb áru volta, a munkásművelődés mind aggasztóbb helyzete, a szellemi tőke honunkban tapasztalható inflációja.

Ebben a szituációban fölöttébb meglepő, hogy egy jó nevű filozófus, egyetemi tanár a mindennapok „ring- jébe” száll: iskolatévében tanít, színházra-filmre éberen figyel, s katedratudósoktól szokatlan módon „vidéki” újságokban is publikál. Egyszóval: nyitottan egész

életet él, mentesen a szellemi antidemokraták pöf- feszkedő, arisztokrata gőgjétől.

A szerző, sajnos, már nem érhette meg új könyve. A hitvitától a drámáig megjelenését. Posztumusz kiadványról van szó, bár az 1971 és 1983 között keletkezett tanulmányok és kritikaiesszék zöme korábban már folyóiratokban, napilapokban napvilágot látott.

A kötet egészének gondolati-eszmei megalapozását is jelentik a Kultúra és szabadság című ciklusba gyűjtött művészet- és kultúrpolitikai tanulmányok. A plasztikus nyelvi (tehát gondolati) tisztaság, a fogalmazás közérthető- egyszerűsége páratlan történeti felkészültséggel párosul a művészet évezredes, vallással szembeni szabadságharcáról beszámoló esszében. A felépítményvita Magyarországon című tanulmány a sztálini nyelvtudományi tézisek ötvenes évekbeli hazai interpretációit, s az ezzel kapcsolatban Lukács György és Trencsényi-W alfdapfel Imre közötti polémiát elemzi, jelenünknek címzett észrevételekkel. Az életmódot tárgyaló esszé is már a jelenbe vezet át: a szocialista elvekkel sokáig összeegyeztethetetlennek tartott személyiség- önélvezet, vagyis a produktív személyiségépités társadalmi fontosságát hangsúlyozza.

Személyiségépítés, nem pedig személyiségrombolás, életélvezet, nem pedig közöny vagy élvetegség, a valóság naturális birtokbavétele, de nem eltorzítása — sugallják Hermann Istvánnak a hetvenes években született színházi és filmesszéi. Thália világát a filozófusperspektíva a feje tetejéről a talpára állítja: nem színdarabokat és filmeket látunk, de saját életmódjaink analíziseit. valóság kaleidoszkópot emberi rendszerbe szedve.

Hermdhn István sokirányú figyelmét természetesen nem kerülhette el korunk uralkodó médiuma, szórakoztatója vagy (és) manipulátora, a televízió sem. Külön könyvet szentelt a tévének, s ezt a kötetet is áthatja a televízió (és a televíziózás) társadalmi helyének keresése.

Most — egy.könyvbe gyűjtve —, látszik csak igazán, mennyire napra készen, ugyanakkor jövőbe mutató- an, elemzőn volt képes ez a reflektív elme követni a szellem (szükségképpen a társadalmi valóság) rezdüléseit, irányulásait. Időt álló megállapításai, vitára ingerlő észrevételei egyként hasznára lesznek a jövendő „hitvitázóinak”, s mindazoknak, akik a múltba visszanézve próbálnak majd választ keresni a saját koruk, remélhetőleg emberarcú kérdéseire.

T. J.

Dein P.: A beprogramozott

Farkas A.: Tárlat

Holdas Gy

Szer

m

Krizbai S.: Kompozíció

Csicsonkt

Herpai Albin, a Csicson- kai Hírlap munkatársa nem csupán újságíróként szerzett nevet magának: a helyi irodalom. lírai költészet babérkoszorúját is alaposan megtépkedte. Két kötettel is dicsekedhetett (főként borozás közben a Hosz- szúlépés nevű ivótanya törzsközöséinek), melyet a Magyar—Perui Barátság Tsz. és a Alu-pigmentáló Elektronikai Vállalat finanszírozott mint szponzor. Ennek fejében Albin minden második oldalon színvonalas reklámversikékkel hígította fel amúgy sem tömény líráját (a töményét egyébként sem bírta). Álljon itt egykét példa, a hazai reklámszövegirodalom nagyobb dicsőségére!

Mivel a Magyar—Perui Barátság Tsz. főként lámatenyésztéssel foglalkozott, kézenfekvő volt a következő hirdetés:

Azt mondja a fránya fáma, Peruban él lám a láma, jöjjön hozzánk Nyavaldára, olcsóbb lett a láma párja, terelje a legelőre, ettől nő az állat szőre, s kihajthatja a vásárra, mert felment a láma ára. Vagy;

Peruban most nagy a

■lárma.

konkurens a magyar láma. Az alu-pingmentről is szép strófát költött:

Ahol a máz kissé híg. lett, ott segít az alu-pigment. Tudja minden építkező: álu-pigment, ez a menő.

Lírai hitelét csöppet sem rontották e megrendelésre készült alkotások; sőt növelték anyagi hitelét a Hosszúlépésben. ha netán kifogyott zsebéből a zsebpénz, amivel felesége látta el. Bár nrtin- dig rendelkezett úgyneve- i, zett „feleség nem látta pénzzel is”, a családi gazdálkodás aranyszabályait nem akarta, merte megsérteni.

Herpai Albin kedvelt és szeretetre méltó alakját Csi- csonkavár szerte ismerték és respektálták; „binbin” alá- irású glosszantásai pedig híveket, mi több rajongókat szereztek neki. Ha „binbin” megaszondta. akkor biz elsápadt az a papagájkeres- , kedő. aki kitömött madarakat sózott rá a vevőkre. S mindezt leleplezte: „binbin”. Hosszú cikksorozatban állította pellengérre a csi- csonkai Sóderbányászati Vállalat visszaéléseit: a vizsgálat nyomán leváltották Homokfutó Bálint vezérigazgatót, akit a lelkifurdalás öngyilkosságba kergetett: az egyik bányatóba ölte magát. A rémes hír megborzongatta a csicsonkaiakat, ám az új igazgató nem törődött a rémhírekkel, vad tisztogatásba kezdett. Elbocsátotta az egész partépítést, mert állandóan omlott a part, útilaput kötött a kavicsosztályozó üzemvezetőjének is talpa alá, mert összejátszott a fővárosi cukorkamaffiával: tonnaszám szállított anyagot a hamisító bandának, akik az édességboltokra sóztak rá olcsó áruként színezett só-