Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. március 19., szombat 9. Az évfordulón felavatott szobra a Berliner Ensemble előtt (Fritz Cre- mer alkotása) Helene Weigellel Bucko wb an (Arno Mohr litográfiája) A karikatúrán színházának, a Berliner Ensemble-nek a műsorfüzetét árulja A szecsuáni jó ember a berlini Ernst Busch Színházban. Sen Te szerepében Claudia Michelsen (1988) Renate Richter az Anya címszerepében Nyolcezer szegény ember a város elé vonul „A salgótarjáni úton, Budapest előtt 8000 munkanélküli bányász várakozik a szabad ég alatt, asszonyokkal és gyermekekkel. Küzdelmük első két napján semmit sem ettek. Rongyokba burkolóztak ruha helyett. Olyanok, mint a csontvázak. Megfogadták, ha nem kapnak munkát, Budapestre vonulnak, még ha a vérükbe kerül is, hiszen nincs már mit veszteniük. — Budapest környékén katonaságot vontak össze. Szigorú parancsot adtak, hogy a legkisebb rendzavarás esetén is a fegyvereket használni kell.” Mentünk le a nagyváros fele Ezer közülünk nem evett még Ezer közülünk nem volt tele S ezret hajtott az ehetnék. A tábornok szólt, ablakon át: E tömeg konokul minek áll itt? No, menjetek haza... Ejh odább! S írjátok meg, mi hiányzik. Nem hagytuk el akkor az országutat, Azt hittük, jönnek majd s megetetnek. De nem látszott ott senkise, csak Zárt házaik füstje kerengett. És jött a tábornok. Megetet — Gondoltuk — az ötlet jó volt. Egy géppuskára telepedett. És főzte nekünk az ólmot. Végigmért minket: Ilyen tömegben a nép Ne álljon egymás mellett. Ezt mondtuk: Ahány főt lát, ma még Épp annyian nem ettek. Nem építettünk ott kalyibát, Nem mostuk az inget, szoknyát. Ezt mondtuk: Urak, nem várhatunk tovább. S a tábornok így szólt: Nem hát! Ezt mondtuk: Lesz, aki élve marad ... S a tábornok így szólt: Vajon hol? Lövésre riadtak a városiak S így szóltak. Amott tűz tombol. (Eörsi István fordítása) bér kettészakítottságának motívuma. A Kurázsi mama és gyermekei című darabja — melynek színtere ugyan a XVII. században dúló harmincéves háború, ám mégsem csupán a történelmi pillanatot, hanem az egész XX. századi fejlődés sajátosságait tükrözi — a háborús őrületben okosan nyerészkedő kisember sorsát ábrázolja. Kurázsi anyó, a markotányosnő, konokul kaparja a filléreket, hogy gyermekei javát szolgálja, háborús reményei azonban halált hoznak gyermekeire. Fiai értelmetlenül pusztulnak el, lánya — aki egyébként ellenpólusa — önfeláldozása révén megmenti Halle városát a pusztulástól. A Galilei élete című darabban a politikai és gazdasági hatalmaknak kiszolgáltatott szellemi hatalom tragédiájában. a nagy természettudós sem tud úgy cselekedni és úgy kutatni, ahogyan szeretne, mert igazodnia kell a „viszonyokhoz”. Galilei bűnét — írta a szerző a drámához fűzött magyarázataiban, 1947-ben — a modern természettudomány "eredendő bűnének« lehet tekinteni. Az új asztronómiából, amelyik az új osztályt, a polgárságot igen mélyen érdekelte. mivel a • kor forradalmi áramlatainak kezére játszott. Galilei egy élesen behatárolt szaktudományt csinált, amely természetesen éppen a »tisztasága-«, azaz a termelési módhoz való közömbös viszonya révén, viszonylag zavartalanul fejlődhetett. Az atombomba, mint technikai és társadalmi jelenség, Galilei tudományos teljesítményének és társadalmi kudarcának klasszikus végterméke.” Megszívlelendő szavak a tudomány művelőinek felelősségéről! Mivel a költő tanúja és szenvedő alanya volt a német imperializmus által kirobbantott két rettenetes világégésnek, így egyáltalában nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy műveiben egyre meghatározóbb tendenciaként tapintható ki a háborúellenesség és a béke ügye iránti elkötelezettség. 1918- ban bevonultatták, s egy katonai kórháziban volt szani- téc — ebből a közvetlen élményből táplálkozik egyik legkorábbi háborúellenes verse, a begenda a halott katonáról — a temetőiből kiásott hulláról akit óriási esinn-búmmal és hurrával meneteltetnek a frontra: „Tüzes pálinkát töltöttek rothadó /Testébe, míg belefért, Két nővért lógattak karjaiba, /S egy félpucér nőszemélyt, IS mert ontja a rothadás-szagot, Egy pap kísérgeti, / Tömjént lóbál fölötte, hogy /Ne bírjon Ibűz- leni." Az 1919-lben írt Dobszó az éjszakában című korai darabja a háborúból hazatérő katona epés-cinikus históriája. A nácizmus hatalomra jutása után antifasiszta költészete végtelen egyszerűséggel és kérlelhetetlen logikával magyarázza ismétli, kiáltja világba a fasizmus veszedelmét és hazugságát, a térhódító fasiszta háború lidércnyomásos fenyegetését. (Német háborús káté, A propaganda szükségessége, A fiatalok és a Harmadik Birodalom, A kancellár gondjai stb.) Háborús költészetének vezető motívumai az igazságkeresés, a szenvedőkkel való együttérzés, az irónia, s táplálójuk a háborús embertelenség kiolthatatlan gyűlölete. A dániai emigrációban keletkezett Utódainkhoz című versében arról szól, hogy a sötét korszakban, amelyben élt, kénytelen volt gyűlöletet és haragot vinni a költészetbe. Szüntelen törekvése, hogy „a nyájasság számára előkészítse a talajt”, megakadályozta abban, hogy ő maga „nyájas” lehessen, ám „ha eljön majd az a kor, /Hogy az ember az ember segítője lesz”, az utódoknak megbocsátó kímélettel kell gondolniuk rá. Népe újraneve- lésének legfontosabb eszközét abban látta, hogy minél jobban megértesse a kisemberrel a háború céltalanságát és esztelenségét. „Mit a bátyám meghódított végül: /Quadarama-masszív a tér, /Épp egy méter nyolcvan a hossza, /És egy méter ötven mély" — ez a konklúziója A bátyám repülő volt. . . című versének. — „E barna inget, e csizmát /Én adtam, drága fiam: /Ha tudtam volna, amit ma, . /Fellógatom magam — zokogja egy asz- szony a Német anya dalában. — Fiam, hogy Németország /Más lesz, mondtad makacson. /Nem tudtam: pernye lesz és /Vérlepte kőhalom./ /Viselted a barna inget, /Nem szálltam szembe veled. /Nem tudtam, amit ma: hordod /Halotti ingedet.” A Kurázsi mamának is az a tanulsága, „hogy a háborúban nem a kisemberek csinálják a nagy üzletet. Hogy a háború, amely az üzletek folytatása más eszközökkel, halálossá teszi az emberi erényeket viselőik számára is.” A néma lány hőstette meg éppen azt fejezi ki, „hogy a háború legyőzéséért a legnagyöhb áldozat sem túl drága ár”. Miután a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba az emberiség számára új MENETEKEL-t írt lángnyelvekkel az égboltra, Bertolt Brecht a békaharcban ismerte fel az osztályharc történelmileg új formáit. Gondolkodói nagysága egyebek közt éppen ebben mutatkozik meg. Életének utolsó évtizedében, amikor a romba dőlt Berlinnek abba a részébe helyezte át politikai küzdőterét, amelyik az első munkás-paraszt német állam fővárosa lett, gondolatai mindvégig a háború és béke központi problémája körül forogtak. A Német Béketanács és a Béke Világtanács tevékeny tagjaként nemegyszer hangsúlyozta, hogy „mind az öt világrész embermillióit fel kell világosítani a rettenetes veszélyről”. A békeharc ellentmondásai és időszakos sikertelensége ellenére alapmagatartása sohasem változott: „És mégsem fog semmi meggyőzni arról, hogy kilátástalan dolog megvédeni az értelmet az ellenségeitől. Hangoztassuk újra meg újra az ezerszer elmondottakat, nehogy egyszer túl kevés legyen! Ismételjük állandóan a figyelmeztető szavakat, még akkor is, ha már hamuvá hűltek a szánkban! Minthogy az emberiséget olyan háborúk fenyegetik, melyekhez viszonyítva az elmúlt háborúk csak hitvány próbálkozások, és kétség kívül bekövetkeznek, ha szét nem verjük azok kezét, akik a legnagyobb nyilvánosság mellett előkészítik őket.” Ma, amikor az egész világon kezd elterjedni az a felismerés, hogy az emberiségnek közös a sorsa: vagy együtt marad fenn, vagy együtt pusztul el, Brecht idézett felhívása — politikai végrendelete — érvényesebb, mint valaha. „A béke az alfája és ómegája minden emberbarát tevékenységnek, minden termelésnek, minden művészetnek — az él- nitudás művészetét is beleértve” — mondta 1955-ben Moszkvában a Sztálin Békedíj (a későbbi Nemzetközi Lenin Békedíj) átvételekor. Azzal is kitűnt az írástudók közül, hogy az „élnitudás művészetét” különösen valósághűen és könnyen megjegyezhetően fogalmazta meg. Brecht nem utolsósorban azért nagy szocialista költő, mert gondolatait mindig a lehető legvilágosabb, legkonkrétabb formában igyekezett kifejezni. Példaként nézzük a mindenki számára érthető Honfitársaimhoz című költeményét: „Vakolót. férfiak, ne kést a kézbe! / Tetők alatt ülhetnélek ma, ha / Pusztító késhez nem nyúltok soha, / És csak jobb ott az ember pihenése; / vako- lót, kérlek, ne kést a kézbe!” Vagy vegyük az első Berlinben épült toronyházra szánt felirat vázlatait. A költő 7 szövegvariációt készített, amelyek valami alapvetően új felismeréséről tanúskodnak. „Ez a ház a nyereségre való tekintet nélkül épült” — „Ez a ház csak a lakóinak hozhat hasznot.” — ,,Ez a ház csak lakói kényelmét szolgálhatja.” Szebben, emberibben aligha lehet a dolog lényegét kifejezni! És egyben arra is emlékeztet, miért van szükség napjainkban a költőkre: hogy megőrizzék az el nem koptatott, „jó” szavakat, amelyek fontos ténymegállapításokat nem szárazon, hanem érzékletesen jelenítenek meg. De az egykori antifasiszta emigránsnál — akit a nácik Berlintől Kaliforniáig a szó szoros értelmében körülkergettek a Földgolyón — senki nem tudta jobban: a kényelem az új toronyházban vagy a Chausse utcai régi házban (a költő egyik utolsó lakóhelyén) mindaddig veszélyeztetve lesz, amíg az egész világot nem rendezik be .,otthonosan”. És hogy a „nyájas”, „otthonos” világért naponta meg kell küzdeni. Ahogyan a boldogságért is, mint azt a Dal a boldogságról című versében írja: „Hát járjon a kéz napszám és A tenyérben verjen a szív / A boldogság nem ajándék j Naponként harcba hív.” 'Bertolt Brecht művészetéből megtanulhatjuk, hogy tévedhetetlen / meggyőződéssel, tárgyilagosán és józanul szemléljük a világot, és hogy dialektikus érte- lemmel_ megtaláljuk azokat az eszközöket,/ amelyek ma hasznunkra vannak a valóság megváltoztatásáért végzett tevékenységünkben. Jó lenne, ha xteliesXtye a számtalan rutinmegfogalmazásnál összehasonlíthatatlanul jobban inspiráló brechti kérést: „Ne spóroljatok a jósággal, se a fáradsággal, se a szenvedély- lyel, se az értelemmel!”, mindenki jobban tenné a dolgát: a mindennapi feladatok megoldása során nagyobb mértékben vetné be jóságát és fáradságát szenvedélyét és értelmét — ezáltal önmagának és a köznek is használva. És az sem lenne rossz, ha mementóként a Föld minden sarkában fel lennének írva Bertolt Brecht- nek azok a szavai, amelyekkel 1951 szeptemberében a német írókhoz és művészekhez intézett nyílt levelét zárta; „A NAGY KARTHAGO HÁROM HÁBORÚT VISELT. AZ ELSŐ UTÁN MÉG MEGMARADT HATALMASNAK, A MÁSODIK UTÁN MÉG LAKHATÓNAK. A HARMADIK UTÁN AZONBAN NYOMA SEM MARADT.” Zahemszky László A Gorkij nyomán irt Anya című darabjának felújítása a Berliner Ensemble-ben A Berliner Ensemble előtt (Arno Mohr rézkarca, 1963)
