Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-02 / 52. szám

4. NÉPÚJSÁG; 1988. március 2., szerda A palócgyűjtemény egy Vésze Mátrafüreden is csak tiszta forrásból A zsűrizett munkák egyike (Fotó: Perl Márton) Népi iparművészek. Qk azok, akik munkáikkal úgy őrzik a letűnt idők szép ha­gyományait, hogy közben a mai kor igényeihez alkal­mazkodnak. Az általuk ké­szített használati tárgyakat, ruhákat hamisítatlan népi motívumok díszítik. Az egye­di tervezésű és kivitelezésű darabokat szigorú zsűri bí­rálja el, kiszűrve a népies- kedő, giccsbe hajló termé­keket. A rostán csak azok az alkotások maradnak fenn, amelyek valóban a „tiszta forrásból” merítenek, azaz híven őrzik egy-egy tájegy­ség jellegzetes szín- és for­mavilágát. A népi iparmű­vész címet kizárólag olyan emberek kaphatják meg, akik megmérettek már a leg­rangosabbnak számító, or­szágos kiállításokon, és ké­zi munkáik a szakmai zsűri követelményeinek maradék­talanul megfeleltek. Megyénk egyik legifjabb népi iparművészét, Lovász­áé Juhász Ritát otthonában, Mátrafüreden kerestük fel. A ház érdekessége, hogy a környék egyik leggazdagabb palóc gyűjteményét rejti. — Lassan kiszorítjuk sa­jtit magunkat is a lakásból — mondja Rita. — A nagy­mamával megszállott gyűj­tők vagyunk. Ez a tömérdek anyag. amelynek értékét megbecsülni is nehéz, főleg a kettőnk felfedezőmunkájá­nak eredménye. A mama, Szakácsnő Mészáros Magda. szintén népi iparművész. Gyerekkoromban az ő hatá­sára kezdtem el kézimunkáz­ni. — Kevesen mondhatják el magukról, hogy huszonnégy évesen kiérdemelték ezt a megtiszteltetést. — Olyan környezetben nőttem fel, ahol a hagyo­mányoknak mindig nagy sze­repe volt. Amlikor pályavá­lasztásra került a sor, csak egy dologra gondoltam, a képzőművészeti szakközépis­kolára. Első alkalommal megfeleltem a felvételin. Az pedig külön szerencse, hogy a textil szakon kezdhettem. A megyéből abban az évben két jelentkezőt vettek föl. Az egyik én voltam. — Mit köszönhetsz az is­kolának, és mit a közvetlen környezetnek? — A Budapesten töltött négy év alatt főként a rajz­készségem csiszolódott, fej­lődött, de az itthoni légkör­nek meghatározóbb szerepe volt. Jelenleg gyesen vagyok kétéves Lilla lányommal, így kevesebb idő jut a mun­kára. Részben ez az oka an­nak is, hogy a gyöngyösi művelődési központban szö­vőszakkört vezetek, ugyan­akkor az én itthoni szövő­székemhez csak ritkán tudok leülni. A másik gondunk, hogy helyszűkében vagyunk. Lillának át kellett alakítani az egyik szobát, ezért a gyűj­teményünk jelentős része szekrénybe szorult. Ami most látható, az csak az anyag egy töredéke. A tanácstól kaptunk ígéretet, hogy lehe­tőségeikhez képest támogat­nak bennünket, így talán si­kerül egy tetőteret kialakí­tani. Mialatt beszélgetünk, zsű­rizett munkákat terít elénk. Palóc viseletek, aprólékos gonddal hímzett futók, szok­nyák, eredeti kékfestő eljá­rással készült anyagból, és divatos gyermekruhák. — A bébiruhák tervezésé­vel Lilla születése Jóta fog­lalkozom — mondja Rita. — Ha felébred, megnézzük, hogy fest egy kétéves palóc leány. A gyűjteményes szobába lépve, valóban páratlan ér- ’ tékeket találunk, amelyeknek jó része egyelőre szekrény­ben zsúfolódik. — Hogy sikerült ezekre szert tenni? — Baráti, rokoni kapcso­latok kellenek egy-egy da­rab megszerzéséhez. Ismer­ni, szeretni kell az idősebb asszonyokat, mert csak úgy válnak meg a kincseiktől, ha tudják, hogy azok jó helyre kerülnek. Volt úgy, hogy na­pokat töltöttem egy telepü­lésen, a komódok azonban csak akkor nyíltak meg, amikor a reggeli misére én is az asszonyokkal tartot­tam. Néhány perc múlva Lilla is felébred. Mosolyogva nyújtózkodik a nagymama karján. Amikor Rita kezé­ben meglátja a fehér kis együttest, alig fér a bőrébe. — Szereti a szépet, és már most válogat a ruhák között. S bár még nem tudatosan, de a kézimunkákat már most kikapkodja a kezünkből — jegyzi meg a nagymama. (barta) Szalonkavadászai Az erdőt járó emberek jól tudják, a földnek, levegőnek minden évszakban más az illata. Télen metszőén tisz- f ta, mégis sokszor füstös. Ta- *! vasszal korhadt avarszagú, I * nyáron porral teli. ősszel kissé áporodott, helyenként hideggel borzongató. Egy tavaszi napon szalon- kázni indultunk apámmal. Nekem kikapcsolódás volt, a tanulás, a szemkápráztató betűhalmaz utón a friss le­vegőnek már a gondolata is jól esett — neki valami más. Nem a hétköznapi szórako­zást jelentette, hiszen az ap­ró, gyors röptű madár meg­jelenése mindig izgalmat vált ki a vadászokból. Ta­lán jobban készülnek rá lel­kileg. mint bármire. És, mi­vel a teste-csőre egyenlő hosszú szalonkát csak a leg­jobb lövőknek sikerül puska­végre kapni, épp ezért elis­merést vált ki az elejtése. Ballagunk a Bácsó tetejé­re. Szilvásvárad, a kis he­gyi falu zajai még mögöt­tünk kúsznak. Kutyaugatás, a kerekes kút nyikorgása, motorok, autók robogása. a templom harangjának kongá- sa. Ám fülünk is jól tud­ja: ezúttal másféle hangok­ra kell figyelnie. Apám körbemutat, válasz­szák magamnak helyét. Va­lamelyik bokor vagy fa tö­vében. Megpróbálok gödröt, mélyedést, esetleg egy jól formált farönköt találni. Olyat, amin nagyobb zsib­badás nélkül el lehet tölte­ni néhány órát. Tudom, ha egyszer leültem, nincs mód kényelmesebb helyet keresni. A legkisebb nesz, ágcsörgés is rám tereli a puskás figyel­mét, és bár nem szol, szem­öldökének kérdő ívéből lá­tom a ki nem mondott mon­datot: na, mi van, ennyit nem bírsz ki mocorgás nél­kül? Kipámázom magam a posztókabáttal, felhúzom a térdemet, ráhajtom a fejem. Leírhatatlan az a kavalkád, ami alkonyat előtt, a fiatal nyárasban körülveszi az em­bert. Rikkantások, sutyorgá- sok. bizalmas pittyegések, el­haló csivitelések. Fokozatosan csendesedik el minden. Még így is nehéz felfedezni a szalonka csuvik- csuvikját. köznapi hálandó nem is képes rá. A csiszolt fülek azonban igen. Apám is egyre feszültebben figyel. Ilyenkor ráncba húzódik a homloka, kezét a füléhez emeli, tölcsért formál vele. Néha kuncogok magamban, illedelmesen. Eszembe jut­nák hajdani indiántörténete­im, a nyomkeresők, a tapasz­talt vadászok, akikre a ma embere már csak halványan emlékeztet. Töprengéseimet hirtelen mozdulat szakítja félbe. Apám vállához kapja pus­káját. gyors suhintással pász­tázza vele az eget. Készülök a dörrenésre, de ezúttal még elmarad. Csak gyakorol... Időnként bele-belefúj a sza­lonkák ív ogatóba. Ám egye­lőre választ nem kap. A leg­közelebbi emelést azonban nagy csattanás kíséri, s csak azt látom, hogy zuhan lefe­lé valami. Szerencsénk van, néhány méterrel előttünk landol az apró „csomag”. A még meleg testről, vértől nedves toliakról eszembe jut egy gyerekkori emlék. Egyik este, talán szombat lehetett, épp a frissen húzott, ropo­gós ágyneműbe bújtunk vol­na. amikor megérkezett apánk, derékszíjának olda­lán két fityegő, hosszú csőtű valamivel. Nem tudtuk még, hogy mik azok, csak azt lát­tuk, hogy olyan aranyosak, és alszanak. Amikor hozzá­juk értünk, éreztük, milyen hidegek. Megszántuk őket, bedugtuk az ágyba, jól be­takargattuk. mi pedig a má­sik heverőt osztottuk meg öcsémmel, testvériesen. „ Ar­ra már nem emlékszem, mi­lyen volt anyánk arca, ami­kor meglátta a vérfoltos le­pedőt ... Lassan elindulunk hazafe­lé. Békésen baktatunk, igyekszem kikerülni a szá­raz ágakat. Kicsit nehéz, mert időközben besötétedett, s csak a falu távoli fényei se­gítenék a tájékozódásban. — Feküdj le gyorsan! — csattan fel apám. Gondol­kozni sincs időm. lehuppa­nok, csak a fejemet húzom minél mélyebbre. Szeretnék most teljesen láthatatlan lenni, hogy ne zavarjak. Vá­rok ... várok .... de nem történik semmi. — Két sza­lonka volt, de túl alacso­nyan repültek — hallom a dünnyögést. Szótlanul indulunk tovább, az erdőben sem zajong már senki. A szalonkák pedig már csak holnap hajnalban húznak újra ... Doros Judit Bacsó Péter életműve Amikor 1946-ban meg­kezdte főiskolai tanulmá­nyait, még színházi rende­ző akart lenni. De Radvá- nyi Géza óráinak élménye, barátjának és évfolyamtár­sának. Makk Károlynak ha­tása átcsábította a filmren­dezéshez. Odáig azonban még hosszú volt az út: csak 1964-ben készítette el első önálló játékfilmjét. A film­gyári dramaturgián kezdte Pályáját, eredményesen. Né­hány évig alig került ki olyan magyar produkció, amelynek forgatókönyvéhez valamilyen módon ne lett volna Bacsó Péternek köze. Szabóné. Nyugati övezet. Mese a 12 találatról. Édes Anna. Két félidő a pokol­ban — hogy csak a legis­mertebbeket említsük. Minden iránt érdeklődő, színesen mesélő, jó humorú ember — alighanem édes­anyjától, Palotai Boristól örökölte ezeket a tulajdon­ságait. amelyeket bőven ka­matoztatott alkotásaiban. Saját forgatókönyvéből ren­dezte fiatalokról szóló első fiimiét. a Nyáron egysze­rűt. Ezzel nemcsak az új pályára való átállást vállal­ta — a sikeres forgatókönyv- író-dramaturg rendezői be­mutatkozását —. de első filmje főszerepeire, ismeret­len amatőröket mert szer­ződtetni. S jöttek sorra a Szerelmes biciklisták, a Nyár a hegyen, a Fejlövés, A ta­nú (amelyet elkészülte után több mint tíz évvel mutat­tak be), meg a többiek. Jöt­tek a kitüntetések. hazai és külföldi fesztiváldíjak. Témái változatosak, ami mindig a legjobban foglal­koztatja — ahogy egyik kri­tikusa megállapította —. a hétköznapok demokratiz­musa. S miközben sorra forgat­ta sikeres filmjeit, tanított a főiskolán, filmgyári alko­tócsoportot vezetett. A Szik­rázó lányokkal musicalren­dezőként mutatkozott be. S egyre jobban élvezhettük szatirikus vénáját. A téma tehát hasonló: társadalmi, de a műfaj változik. És si­kert hoz, mint például a Te rongyos élet. Aztán egy nagyon-nagyon emberi gesztus, a halálo­san beteg Öze Lajossal kez­di forgatni a Hány az óra Vekker urat, amikor majd­nem biztosra vehető, hogy nem tudja vele befejezni. Így is lett. A mozikba már a Jordán Tamás alakította Vekker úr került, de öze Lajosnak megadatott — bár embertelen kínokat kiállva — szinte az utolsó pillana­tig az alkotás boldogsága. Bacsó Péter a közelmúlt­ban töltötte be a 60. élet­évét. Sem rajta, sem mun­káin nem látszik meg a ko­ra. Barátként köszöntjük őt, hiszen nemrégen a Nép­újság és a színház vendége­ként a Dialóg Stúdió Vál­lalat kiállítását nyitotta meg Egerben. (erdős) Bacsó Péter portréja A peresztrojkáról, Afganisztánról, Kínáról Új sorozat az IH-ban A művelődési intézmé­nyektől „elvárjuk”, hogy bi­zonyos időközönként meg­újítsák kínálatukat. Üdvö­zöljük. amikor ez megtörté­nik. maid ugyanúgy hozzá­szokunk, mint a legtöbb jó, illetve kevésbé jó dologhoz. Aztán ismét jelentkezik a hiányérzetünk: kellene me­gint valami friss. szokatlan, vagy legalábbis: új. Az Egri Ifjúsági Ház köz­tudottan azok közé az in­tézmények közé tartozik, amelyek nem fukarkodnak az ötletekkel, s a közönség igényeihez, vagy éppenség­gel a megváltozott társadal­mi körülményekhez igazít­ják programjaikat. A Társadalmunk és a re­form elnevezésű belpolitikai sorozat után most külpoli­tikai rendezvényeket kínál­nak — főként az ifjabb nem­zedék tagjainak a szerve­zők. Egyik legfontosabb szempontnak tartották, hogy ezek az előadások nyíltak, őszinték legyenek, s min­denki választ kaphasson az őt foglalkoztató kérdésekre. Az érdeklődők a Külügymi­nisztérium külföldön tanult fiatal munkatársaival be­szélgethetnek majd, olyan nemzetközi témákról, ame­lyek napjainkban léteznek, s amelyekre odafigyelnek tévénézők. rádióhallgatók, újságolvasók. Az első vendég. Kiss Ró­bert, egy mindenki számá­ra ismert, sőt manapság igen sokat jelentő fogalom, a peresztrojka hátteréről, je­lentőségéről szól március 16-án. szerdán, délután 5 órakor. Ezt egy Afganisztán­ról, illetve egy Kínáról szó­ló előadás követi, a téma- választásban egyébként ru­galmasak a szervezők, bár­kinek a véleményét, kíván­ságát figyelembe veszik, s ha lehet, teljesítik is. így a közönséggel együtt ala­kíthatják ki a sokoldalú- izgalmas ajánlatot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents