Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-09 / 33. szám
1 |r ,^'F~ NÉPÚJSÁG, 1988. február 9., kedd Beszélgetés András Ferenccel „Kenyerem javát itt ettem meg" Vasárnap kezdődött a Budapest Kongreszusi Központban a XX. Magyar Játékfilmszemle. Ehhez kapcsolódva szerkesztőségünk és az egri Gárdonyi Géza Színház kiállítást rendez az intézmény előcsarnokában A magyar film egy éve címmel. Ezen az elmúlt évi termésen kívül a Dialóg Filmstúdió Vállalatot mutatjuk be. Most az alkotóműhely egyik erőteljes rendezőegyéniségének arcélét villantjuk fel. Vert az ördög a feleségét, Dögkeselyű, A nagy generáció — olyan címek, amelyek a filmbarátoknak sokat mondanak. Rendezőjük. András Ferenc, olyan alkotó akire érdemes figyelni. Minden vállalkozása kiérlelt, önmagáért beszél. Ahogy meséli, rftásfél-kétéves előkészítés. gondolkodás - kell számára: a legkevesebb idő magára a forgatásra jut. Ahogy fogalmaz: a feltöltő- dés hónapjai, évei ezek. így tudja elérni, hogy mondandójában. stílusában mindig váltani tud. — Persze, lehetne ipar- szérűén is dolgozni — hangsúlyozza —. de számomra szükség van az érlelődésre. Hozzá kell tenni, hogy nálunk gondot jelent, hogy a művek egyedüli gazdája a rendező, minden feladatot neki kell ellátnia. Sokkal jobb. ha a producer gondolkodik és cselekszik, de nálunk túlságosan belefárad már a részfeladatokba a művészi munka irányítója. Mire ténylegesen dirigálni kellene. már szinte elfogy az energiája. Arról is szól. hogy már egész fiatal kora óta az I. Stúdióhoz, a Dialóg elődjéhez kötődött, s a kapcsolat ma is erős. Kicsit ironikusan mondja, hogy kenyere javát itt ette meg. Volt kitől tanulnia, és el is lesett minden fortélyt a nagyoktól. — Sok aránytalanság fordul ma elő — hangsúlyozza —, nagy iskolák akkor indultak a filmművészetben. ha sok alkotó kapott lehetőséget. A sportban is akkor születnek a rekordok, ha a legjobbakat ösztökélik a nyomukba lépők. Nincs ez másként a művészeti eletben sem. Ha kialakul egyfajta belterjesség, ha kevés c forgatási lehetőség, nem valósulnak meg igazán érdekes művek. Azzal sem értek egészen egyet, hogy mindenáron a közönség kegyeit hajszoljuk. Szerintem a magyar filmen nem lehet keresni. Üzletet a giccsel. a szexszel lehet kötni, ezekkel lehet jó drágán nézőket becsalogatni a moziba. András Ferenc hisz a gondolat, a kifejezőerő diadalában. Ahogy meséli, A nagy generáció például másodvirágzását éli, mióta a televízió is bemutatta. A felmérések szerint több millióan tekintették meg. s újabb viták következtek. Szerinte nincs és nem is lehet annyi pénzünk, hogy azt az álomvilágot varázsoljuk elő filmgyárainkban, amire Nyugaton tolonganak a mozikba az emberek. Valóságunkból tudunk ízeket megkóstoltatni. — Magyar filmrendező vagyok, s legjobban magyar fiLmet tudok készíteni — vallja. — Az sem megoldás. hogy külső forrásokra támaszkodjak. Már jártam határainkon túl kooroduk- ciós tárgyaláson, ahol semmi másra nem törekedtek, minthogy a napidíj fejében lecsapjanak az ötleteimre. Arról is beszél, hogy most új alkotást készít elő a Dialóg Filmstúdió Vállalatnál. Dobai Pétert választotta alkotótársul, áki Szabó István Oscar-díjas filmjének forgatókönyvét irta. Most nagyon bizakodik az eredményben. A történet 1859-ben Magyarországon ,a Bach-kor- szákban játszódik, tehát történelmi témájú. Ez az első műve. amely históriai köntösben jelenik meg. Persze, ez jelentősen növeli a költségeket. Reméljük, ez épp olyan sikeres vállalkozás lesz. mint András Ferenc eddigi munkái. Gábor László A földrajz nagy öregje Dr. Udvarhelyi Károly 85 éves A Szováta melletti Nyá- rádmagyaróson született dr- Udvarhelyi Károly. 1903. február 9-én. Tanítói oklevelet Kolozsvárott szerzett 1921-ben. majd 1924-ben Budapesten polgári iskolai tanári oklevelet kapott földrajz, biológia, kémia szakon. Ugyanebben az évben tornatanár is lett- Egyetemi doktorrá 1940-ben, Szegeden avatták. Az általános iskolai földrajztanárképzés mai gyakorlata 1947—48- ban alakult ki. Tartalmi, módszertani korszerűsödésében kiemelkedő- szerepet játszott. Alapító tagja az 1948-ban létrejött debreceni. maid az Egerbe átköltözött Pedagógiai Főiskolának. Nyugdíjazásáig, 1970-ig tanszékvezető tanár volt. A marxista világnézetű föld- rajztanárok képzését tekintette céljának. Nagy körül- -tekintéssel irányította a tanszék munkáját, s emellett az oktatás-nevelés . területén is helytállt. Kandidátusi disszertációját 1962- ben. A dialektikus földrajz és oktatása címmel írta meg. A tudományos kutatásokban összhangot igyekezett teremteni az elmélet és gyakorlat. valamint az oktatás és a termelés között. Vezetése alatt több mint háromszáz publikációt adott ki a kezéből a tanszéki közösség. Ez alatt országosan irányító jelentőségűvé váltak az itteni kutatások. A kollektíva figyelemre méltóan dolgozta ki a földrajzi gyakorlatok rendszerét. sokszor még a tanügyi reform során életbe lépő újdonságokat is megelőzve. Dr. Udvarhelyi Károly izig-vérig pedagógus. Óriási munkabírása, fáradhatatlansága kamatozódott. Tanítványai az ország minden részében nagy tisztelettel és szeretettel emlékeznek lelkes és jó kedvű egyéniségére. Nagy tanítási tapasztalattal rendelkezett. Szerette az ifjúságot. Erejét nem kímélte, mindig a köz érdekében tevékenykedett. Több társadalmi funkciót is elvállalt. Áldozatos munkásságáéit számos kitüntetésben részesült. A tanszék mai munkatársainak fele még az ő tanítványa volt. Munkássága számos területen hasznosul. Az általa szerkesztett. írt általános iskolai földrajztankönyvekből és -munkafüzetekből tanultak a fiatalok. A tanárképző főiskolák jegyzeteinek nagy része is az ő tollából származott. ezért joggal nevezhetjük öt a magyar földrajzoktatás és -tudomány nagy öregjének. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán február 10-én. 15 órakor köszöntjük őt. Kívánunk 85. születésnapján erőt, egészséget és további sikereket. Dr. Bodnár László A tévéműsorokat általában végignézzük, a rádiót — értékei ellenére is — egy kissé lekezeljük, hiszen gyakorta csak belehallgatunk a különböző programokba. Gondolom ez a szerkesztőket nem zavarja, hiszen tudják, hogy olyan „portékát” árulnak, amely erényei miatt így is gazdára lel. Erről győződtem meg szombat délelőtt, amikor — az Ismét — a javából! keretében— szó esett Kisfaludy Károly születésének 200. évfordulójáról, illetve arról, hogy színházaink miként készülnek erre a szakmai szempontból egyértelműen fontos jubileumra. . Rá kellett döbbenni arra, hogy — különböző okokra hivatkozva — a méltán dukáló tiszteletadás voltaképpen elmarad, hibádzik. A megkérdezettek emlegették az egyre erőteljesebb pénzszűkét, az olykor aggasztó anyagi gondokat. Ezt nem is vitatjuk, ám mégsem nyugodhatunk meg, nem lehelünk elégedettek. Nemcsak azért, mert a szerző munkássága mellőzhetetlen mérföldkő a hazai drámairodalom történetében, hanem amiatt sem mivel az effajta alapállás mindenképpen elítélendő szemléletet, illetve gyakorlatot tükröz. Sietünk élni. egyre kevesebb a szabadidőnk, mivel szeretnénk — pluszmunka révén — megőrizni régi életnívónkat. Az egyre szorítóbb ellentmondást rendszerint úgy oldjuk fel. hogy mind kevesebb órát fordítunk művelődésre. Azt hiszem azok az alkotók járnak jól, akik gyorsan és rugalmasan alkalmazkodnak ehhez a cseppet sem szívderítő helyzethez, s olyan kínálattal lepnek meg minket, amelyre továbbra is vevők leszünk. Így cselekedett például Fenákel Judit, aki a Kompromisszum című hangjátékával ajándékozta meg a Zsebrádiószínházat, amely — s ez mindenképpen dicséretes — röpke negyedórás produkciókat sugároz. Ismét bebizonyosodott, hogy a meglehetősen szigorú követelmények szárnyakat adnak a fantáziának, koncentrálják a teremtő jaink során sajnos számos területen szembesülünk. Mindig vallottam azt, — így hát nem először fogalmazom meg —, hogy nem velünk kezdődik minden, hanem egy ezredévek óta tartó folyamat részei vagyunk, s ebből következően kötelességünk megismerni. rangjához mérten becsülni okos, tehetséges, áldozatkész, a jövőért is munkálkodó elődeink magvas hagyatékát, méghozzá úgy, hogy ezt gazdagítva adjuk tovább az utánunk következőknek. Megdöbbentő, de tény, hogy erről folyvást megfeledkezünk, s olyan kincsekről mondunk le. amelyek értünk is csiszolódtak, amelyek hozzásegítenének bennünket ahhoz, hogy mind többet tehessünk le a holnapok asztalára. Magunkat szegényítjük, s közben fiainkat, unokáinkat fosztjuk meg a tájékozódáshoz nélkülözhetetlen tudnivalóktól. a megmérettetés aligha elvethető lehetőségétől. megszakítva az egészséges eszmeáramlást. Ezért lesz emlékezetes ez a néhány perc, hiszen sokakat késztetett töprengésre, téves elképzelései korrigálására. Nem csak a literatúrá- ban . . . energiákat, azaz olyan játékok formálódnak, amelyek esztétikailag is számottevőek. A történet „karmestere" három figurát hoz össze: a középiskolai tanárt, annak pedagógus feleségét, s azt az asztalost, akitől könyvespolcot rendelnének. Az írónő képes volt arra, hogy markáns karaktereket rajzoljon, hogy lendületessé mintázza a cselekményt, hogy valós konfliktusokat idézzen elő, hogy biztosítsa a frappáns kifejletei is. Szórakoztunk, derültünk — áttételesen saját botlásainkon is —, a katarzis azt sugallta számunkra, hogy legyünk türelmesebbek, megértőbbek egymás iránt. Íme az iránytű! Hasznosíthatják a tévénél tevékenykedők is. Valamennyiünk javára .. . Pécsi István Örökség — parlagon? Olyat, amellyel hétköznapígéretes műfaj KOBLENCZ ZSUZSA Októberi rózsák Ez a ház olyan volt, mint a törpenövésű ember: egy darabig nőtt, aztán hiába minden kétségbeesett elhatározás és belső nekirugaszkodás, végleg és visszavonhatatlanul megállt a fejlődésben. A ház fejlődésénél legszembetűnőbb jegye a nyárikonyha volt — ennél többre aztán sohasem tellett, s hogy így is marad, abba Tódor József akkor törődött bele véglegesen, amikor negyvenhat évi munka után megkapta az első nyugdíját, s azonnal jelentkezett a helyi Tüzóp-telepen a nagykapun hirdetett éjjeliőri állásra. Abból az egy nyugdíjból, ez azonnal nyilvánvalóvá lett, akkor sem tudnak megélni, ha Tódor József és a kis sámli találkozásai, valamint ezek költséges előzményei a múlt ködébe vesztek is. Tódor József sétált hát a szénhegyek között, őrizte az akácrönköket és a rég használhatatlan fűrészgépet, hajnalonként parolázott a fuvarosokkal, a mázsaháznál beleszippantott a kétségkívül szilvóriumtól illatozó, fényes reggelbe, s indult a közeli ABC-be tejet venni. A tejet a felesége várta otthon, aki termetre és természetre változatlanul derék maradt ugyan, de az árokparton virágnevest játszó hajdani aprónép ugyanott és ugyanazzal foglalatoskodó utódai tudták: ha Lici néni azt mondja, hogy „no, kísérjen már haza valamelyiktek. támogassátok meg Lici nénit, fájnak nagyon a lábai,. akkor bizony segíteni kell, mert Lici néni az utcai kú- tig elbotorkálni is alig képes. Szerencse, hogy Lici néni akkor éppen ült, amikor a Tüzép-telep vezetője megérkezett, mert ha a lába ép lett volna, akkor is gyöngül- ten kiszalad alóla a hírré, hogy az öreg Tódort, aki negyvenhat évig. szinte említésre sem méltó rövid időkre megállva, elbírta a kalapácsot, a hajnali munkásvonatok didergető hidegét és a hazatérő szerelvények embert emberbe préselő zöty- kölődését, aki ökle keményre edzett csontjaiban és Hetfűben bízva járta kivilá- gítatlan, poros éjszakabirodalmát. most ellehkezés és haladék nélkül megadja magát a kaszásnak. Lici. néni persze nem tudhatta, hogy az alattomosan támadó görcs 'éppen akkor indult a szív koszorúereinek tájékáról további támadásra, amikor az öreg Tódor József elégedetten bólintott a koromsötét briketthegyek felé. megállapítva, hogy az idén már nem kell egymást ölniük a népeknek a kapu előtt, s hogy ez a csöpp me- * leg érzés versenyt rohant a szív felé a fájdalommal. A temetés harmadnapjára a lány, a vő és az unokák hazautaztak Pestre. Lici néni megértette, hogy a nagy bajt nem tetézhetik még nagyobbal, az ő testi-lelki fájdalmait nem vonszolhatja magával a szétszóródó család. Negyednap, amikor . egyedül maradt, mamuszt húzott dagadt lábaira, és kiballagott a temetőbe, habár azt hitte, soha nem lesz képes odaérni. Rózsákat vitt, í az utolsó októberi rózsákat, amik ott nőttek, mindjárt a nyárikonyha oldalsó fala mellett. (Vége)
