Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-19 / 42. szám
f 4. NÉPÚJSÁG, 1988. február 19., péntek Magyarság, irodalom, avantgárd — Nyugaton Az elmúlt hetekben élénk vita zajlott áz Etetés Irodalom című hetilap hasábjain arról. létezik-e nyugati magyar irodalom. Abban az értelemben civakodtak ezen a hozzászólók, hogy a kinn élő írók mennyire egységesek. Távol áll e sorok írójától, hogy igazságot szolgáltasson. Mindössze arra törekszik, hogy bemutasson egy, Montrealban élő, magyar költőt, aki társaival — Baránszky Jób Lászlóval, Tűz Tamással, Horváth Elemérrel, Ke- menes Géfin Lászlóval és Bakv.cz Józseffel — megalapította az Arkánum című, időszaki folyóiratot. Vitéz György idén 55 éves, és 1956- tól él a kanadai fővárosban, ahol pszichológus egy klinikán. Versesköteteit a párizsi Magyar Műhely adta ki, s mostanában hazánkban is olvasható néhány műve. többek között a Vándorének című antológiában. A költő nemrégiben ismét a szülőföldön járt, ahol több alkalommal találkozott a költészet kedvelőivel. Sziki Károly színész kalauzolásával Egerbe is eljutott, s a főiskolán és a Gárdonyi Gimnáziumban beszélgetett az érdeklődőkkel. — Nálunk, Montrealban, egy irodalmi laphoz három dolog, pénz, szedő és nyomda kell — vallja. — Ha mindez összejön, akkor tudunk kiadni egy számot. Sajnos emiatt elég rendszertelenül tudunk jelentkezni. Annak a fajta költészetnek, amit mi művelünk, nincs nagy közönsége, hiszen az avantgárd soha nem volt igazán népszerű. Ez az irányvonal egy barátom szerint nem előre megy. hanem el. Ellenben közben olyan dolgokra figyel, amelyekre más nem akar vagy nem ér rá. Amit írunk, nem akarjuk senkire rákényszeríteni, csak szépen megkérni az embereket, hogy olvassák, hátha lesz valami hatása rájuk. A Magyar Műhelyé mellett, a miénk a másik jelentős avantgárd kör Nyugaton. — Mi a nyelvet, mint nyersanyagot kezeljük. A VITÉZ GYÖRGY: Vitéz György vallomásai nyelv szerintünk valamilyen módon szerep, és mindenféle dolgokat lehet vele csinálni. Nem szabad félni hozzányúlni. És nem köthetnek bennünket a hagyományos szó- használatok. Egyik versem kezdő mondata: Aki felveszi a vonót, leteszi a garast. A garas elgurul, az ember szalad utána. A következő szó. amit használok: Foga- ras. Egy kicsit furcsának hathat, de a mi számunkra ez az érdekes versszerkesztés. Amikor ezt elmondjuk, sokan nevetve kérdezik: kik ezek a hülyék? Shakespeare írta a Hamletben: örült beszéd, de van benne rendszer. — A költöség Montrealban nem foglalkozás. És ezzel nem csak a kivándorlók vannak így. Aki ilyesmivel akar foglalkozni, kell, hogy legyen polgári állása is, amiből meg tud élni. Van köztünk mérnök. egyetemi tanár, én pedig pszichológus vagyak és személyiségtant is tanítok. A köteteink megjelenhetnek előbb saját pénzünkön, majd az ismertebbekével a nagyobb kiadók foglalkoznak. Ezeket az állam támogatja, de ez természetesen nem terjed ki arra, hogy megparancsolja, hogy olvassák is el. — Miért írok magyarul? Ez egy kényszer. Gyűjthetnék .bélyeget is, vagy modellezhetnék vasúttal. Az írás nem racionális tevékenység. József Attila azt mondta: a líra logika, de nem tudomány. Mi a harmincas években születtünk, s az a huszonhárom év, amelyet például én Magyarországon töltöttem, kitörölhetetlenül bennem maradt. Természetesen Kanadában én ehhez más információkat szereztem, mint itt tudtam volna. Úgy tartjuk, egységes magyar kultúra van, s ezért írunk anyanyelvűnkön. Azt szeretnénk, ha itthon olvasnák írásainkat. Nem érezzük, hogy elszakadtunk volna azért, mert máshol élünk. Véleményem szerint lehet magyarul írni úgy, hogy az ember magába szívja az irodalmat, s amit alkot, az sajátosan magyar. Ez nem utánzás. Persze, a verseim okozhatnak felháborodást, tűzbe lehet őket vetni vagy lehet szeretni. Csak közömbösen elmenni mellettük nem lehet. * * * — Ha honvágyam van, fel ülök a repülőgépre és idejövök. A kultúra itt van. s ezzel nekem nagyon szoros a kapcsolatom. Sokat kell dolgozni és akkor kevés idő marad a honfibúra, persze, sajnos az alkotásra is. Így lehet verset írni, de regényt és drámát nemigen. Ugyanis a költészet a legolcsóbb és leggyorsabb művészet. Akár papír sem kell hozzá, az ember megjegyzi, ha esetleg el kell rejteni. Prózát mindnyájan tudunk írni angolul, de verset nem. Szakcikkeinken, előadásainkon angolul dolgozunk. Mi pontosan tudjuk, hogy mik Magyarország problémái, de nem üthetjük bele az orrunkat olyan dolgokba, amelyek tőlünk hatezer kilométerre folynak. Ez iszonyú szemtelenség lenne. Minket más dolgok érdekelnek. De nem is ünnepeltetni akarjuk magunkat az irodalom nagykönyvében, csak megmutatni: ilyen is van. Az emberek látókörét szeretnénk növelni. Nekünk számos barátunk van Magyarországon, főleg fiatalok, s ők figyelik, amit csinálunk. Ez kis csoport, természetesen, de hát sokan így kezdték. Még maga Ady is ... * Ez az írás nem kíván a fentebb idézett perben dönteni. De a magyar irodalom nem csak a határainkon belül, s azok közelében létezik. Azok alapján, amit Vitéz Györgytől megtudtunk, arra is fény derül, hogy azon a vidéken, ahol ő él, egymásban tartják a lelket a költők. az írók. Erőfeszítéseik, a nyelvért vívott küzdelmük következtében, az egységes magyar kultúra részeseivé válunk. Nekünk, itthoni magyaroknak, kötelességünk, hogy támogassuk küldetésüket ... Kovács Attila A mindig lassúnak becsmérelt magyar könyvkiadás most kitett magáért. Chagall születésének századik évfordulójára megjelentetett egy francia könyvet a zsidóból orosszá, oroszból franciává lett mesterről, s e könyv eredetileg 1,982-ben látott napvilágot Párizsban öt év pedig elég rövid „átfutási idő”. A szerző, akinek magvas és nagy szókincsű szövegét Balabán Péter fordította könnyed és fordulatos magyarra, a francia esz- szé egyik klasszikusa. Mondhatni, minden együtt van ahhoz, hogy tökéletes Chagall-könyvet tartsunk kezünkben, abból a könyvtípusból, amelynek lényege: feleslegessé teszi polcunkon a téma egyéb feldolgozásait. Hiszen benne van ebben Chagall híres gyermekkora, a háztetőre mászó és répát rágcsáló nagypapával, aki később hegedűssé alakult, hogy karrierjét egy népszerű musical címadójaként fejezze be. Megtudjuk, hogy amit Chagall fest, mese, meg pszi- choanalitikusan értelmezhető látomást is, ami nem mond ellent egymásnak. Részletesen értesülünk az első párizsi időszakról, aztán a forradalom Oroszországában töltött évekről, ku- bizmusra emlékeztető kísérletekről, valamint arról, hogyan lett a mester az első szürrealista. Cassou időrendben követi végig a festő életét, kellő teret szentelve a fontos megbízásoknak, freskóknak, üvegablakoknak, könyvterveknek. Minden lényegest megtudunk a tehetséges feleségről, Belláról, és Festő virágokkal végül ízelítőt kapunk a Cha- gall-önéletrajzból. amely oly közel áll szemléletében a képekhez. A képek minősége — a Kner Nyomda munkáját értve ezen — jóval egyenletesebb, szebb a „magyar átlagnál”. Chagall annak idején fenntartotta magának a képeiről készült nyomatok imprimálásának a jogát, megmutattatta magának a ti- pografált terveket, mert nem tűrte el, hogy gyenge minőségű reprodukció, csúnya könyv jelenjék meg róla. A könyvben időrendi sorrend nélkül kerültek egymás mellé a képek, és lehetetlen nem észrevenni, hogy az ifjú és az idős művész munkássága más súlycsoportba tartozik. Hogy az 1960 utáni színpompás képeken jól bevált ötletek kerülnek igazi, mély összefüggés nélkül egymás mellé, ha úgy tetszik, aprópénzre váltva a véres verítékkel kiküzdött, egységbe forrt chagalli világot. (Az aprópénzen itt nem kicsiny összegeket -kell érteni.) El kell még jönnie annak a kornak, amikor egy műkereskedelmi érdekektől, nosztalgikus emlékektől vagy kultúrpolitikai megfontolásoktól független kutató kimondja: Chagall 1907 és 1947 között — főként az első évtizedben — a század festészetét meghatározó mesterek egyike, viszont amit később festett, és ez csaknem ennyi időt ölel fel, az a kellemes díszítőművészet területére tartozik. Némelyik mű meg egyenesen „bildus- ka” — amolyan kulturált faldísz — az igazi Chagallok- hoz képest. S ha majd lesz egy ilyen kutató, azt fogják rá mondani: támadja Chagallt. Pedig az ilyen szétválasztás épphogy védi a mestert — sikeres önmagától. Sajnos, a művészek akkor izzadják ki igazgyöngyszemeiket, amikor küzdenek, nyomorognak ... A siker rossz tanácsadó. (Corvina). Székely András Ite missa est Menjetek; vége a háromfogú misének. Menjetek; küldetés vagyon. Sattyogjatok, a varázslatnak vége, a szentegyházban este van. Az első fog valódi húsba tépett; valódi vér, meggyszinű mészárszékek, a szaggatott hús csapdában csalétek, de farkas helyett őzt pusztít a méreg. Lelket őröl a második fog garatra önt a lisztes molnár lehetsz búzább a tisztes gyomnál, de korpa közé keveredtél. A harmadik fog bölcsességfog állkapcsunkban későn virágzik (fogósdit játszunk acélfogóval) és zsibbadunk. Elegáns injekcióval már az örökös fájdalom partja se látszik. Egyetlen város semsze- ™ repel a naplóban. Bizonyára átutazott rajtuk, vagy nagy ívben kikerülte azokat. „Haladok a térképen — írja az egyik helyen —. kelet felé megyek, dolgozom, hallgatok”. A falvakról csak ritkán ír. akkor is tőmondatokban: „Szegény falu”. És ismét a már ismerős mondat: „Nem tudok semmit. Figyelnem kell”. Az írásból kiderül, hogy két hétig egy szanatóriumban dolgozik. „Meleg szobában alszom — írja —, csak itt is állandóan az okmányaim után érdeklődnek. Munkakönyv kellene. az irodán már gyanakvással szemlélnek". Írja, hogy összeismerkedik a szanatórium gondnokával. és egy orvossal, aki egy este meghívja magához. „Sokáig beszélgettünk — írja —. értelmes ember. Beszéltem neki a tervemről, őszintén helyeselte. Meg•A Központi Saitószoleálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása. ígérte, hogy segít, ha módjában áll. Mondtam, hogy ebben nem segíthet senki, ezt egyedül kell végigcsinálnom”. Jár a szanatórium hullakamrájába is: „A halottaknak nyugodt ár- arcuk. Lovaskocsival viszik be őket a faluba, a vasútállomásra. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy olyan vonaton is utazhatok, melyen halottat szállítanak- Állítólag a postavagonban viszik őket a városba”. És ismét zárójel közé szorított mondta: „Az az érzésem, rejtegetik a halottakat”. Hogy milyen okok játszottak közre abban, hogy elhagyja a szanatóriumot, nem tudjuk, talán az okmányok hiánya, vagy csak egyszerűen újra elindult, erről nem tesz említést. Ismét falvakban dolgozik alkalmi munkásként, zsákokat hord. egy ízben istállóban vállal munkát, ahol kannákat tisztíttatnak vele. Erről az időről keveset tudunk meg, Z. csak tőmondatokat ír: „A telepen sok a kutya — ol vasható az KALÁSZ ISTVÁN: ★ i (H/2.) egyik lap alján —. a szabadban alszanak. Éjjel vonítva marakodnak a barakkok között. Néha mérget adnak nekik. Azt mondják. betegek. Nem tudom. Nem félek tőlük". Újra elindul, de valami már megváltozott benne. Egy alkalommal a lestoppolt teherautó kabinjában felejti a táskáját. .Nem bánt különösebben — írja egy helyen —, nincs szükségem semmire”. Arról ír. hogy kimerült, hogy nincs kedve többé dolgozni. de nam azért, mert megalázza a nehéz fizikai munka. „Zavar az elvesztegetett idő. már nem okoz élvezetet. ha együtt vagyok emberekkel. Egyedül akarok lenni. De nehéz pénz nélkül”. És egy figyelmeztető mondat: „Nem tudok gondolkodni”. Az utolsó lapon már megváltozik a kézírása is, kusza, olykor érthetetlen mondatokat vet papírra, néha csak különálló szavakat: „Hallom valakitől, hogy lázas. Ház, ing. törölköző, selyemblúz. Ott ül kábán. Sár, kölni”. Sok az áthúzott rész. Gyanítható. hogy Z. ekkor már lázas beteg lehett, hogy hol és kiknél töltötte ezeket a napokat, nem tudni, nincs semmilyen utalás erre vonatkozóan. A lap közepén újra tisztulnak a mondatok. arról ír, hogy pénzt kell szereznie, de már nem akar dolgozni. „Egy áruházban ej gerat tát és sajtot loptam”. Bűnösnek érzi magát, tisztátalannak. „De élni kell” — olvasható Z. feljegyzéseiben. Arról ír. hogy olyan, akár egy bolond. egy ártalmatlan falusi bolond, csak a gyerekekkel tud már beszélni. „Álltain a kapu mellett és sokáig néztem, ahogy futballoztak. Hideg volt, és sütött a nap. Jó volt. Jó volt- Sütött a nap. így múlt el egy délelőtt, vasárnap volt. Békés délelőtt". Aztán megy tovább, nem tudni, gyalog vagy autóstoppal. bár az utóbbi nem látszik valószínűnek, mert- Z. ruhája olyan elhanyagolt lehetett már akkor, hogy nem állt meg az úton senki, hogy felvegye. Ezt a feltevést a következő mondat is megerősíteni látszik: „Annyi közöm van a tájhoz, hogy szeretem". Az utolsó lap alján apró betűkkel írt feljegyzések szolgálnak talán a legtöbb felvilágosítással Z. különös utazásához. „Nyugodt vagyok. Végre. Keresem a megtisztulást. hamarosan elérem a határt, és akkor véget ér az utazás. Lesz min gondolkodnom, vonatra ülök. Végre nyugodt vagyok”. És itt olvasható az első és utolsó utalás a régi életére vonatkozóan: „Nem tudtam semmit. Hazamegyek. Vissza. A feleségemhez, a gyerekemhez". Gyanítható, hogy Z. akkor érte el a keresett célt. azt a célt. amely miatt útra kelt, melynek megtalálásához szüksége volt erre a nyomorúságos bolyongásra. Ezért tűnik valószínűnek a rendőrség feltevése is: Z.- nek már nem volt többé szüksége a naplóra. Bizonyosnak látszik, hogy sötétben ásta el. nem tudhatta, hogy éppen egy szántóföld szélén áll. Véleményem szerint is Z. számára azon az éjszakán véget ért az utazás. az utolsó estét szerette volna abban az elhagyatott istállóban eltölteni, hogy másnap elinduljon a vasútállomás felé. és felszáll- jon egy vonatra. De másnap reggel már nem volt annyi ereje, hogy megtegye ezt az utat. mely az életét mentette volna meg. hogy elinduljon egy hosszabb, sokkal keservesebb utazásra. Én abban reménykedem, hogy nem szenvedett a hideg kőpadlón, sokáig, hogy gyorsan és fájdalom nélkül végzett vele a sors. (Vége) Az álom Szállnak a szerelmesek Jean Cassou esszéje Chagallról Mózes átveszi a törvénytáblát 1950—52
