Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
Csillogó matuzsálemek Magángyűjtők, múzeumok féltve őrzött kincsei ma már az öreg gépkocsik. Megszállott restaurátorok sok ezer órás munkája fekszik ezekben a gyönyörűen újjávarázsolt gépekben, melyek sokunk szívét megdobogtatják a vcteránautós-találkozúkon. (Rossz nyelvek szerint a hazai járműpark fokozatos elöregedésével közútjainkon is minden szervezés nélkül létrejönnek majd ilyen összejövetelek ,..) (Fotó: Koncz Jávos) R ettenetes és föloldhatatlan félelmében — jóllehet, tudta, szerencsésebb, ha nem néz hátra — nem bírta mozdulatlanul a várakozást. Már elcsattant mellette jobbról a két lövés, egymás után hallotta az áldozatok röpke vinnyogásait, hallotta lecsúszni őket a fal mellett, hallotta a ruha, az arcbőr súrlódását a málladozó vakolaton. Nem volt kétsége, mi vár rá. A fal, a vakolat mintáiban keresett volna valami kapaszkodót, azt kívánta, merülne el olyan mélyen a szemlélődésben, hogy észre se vegye, mi történik vele, ugyanakkor azonban hallotta a csizmás léptek kopogását, felesége, kisfia fölbukkanó és eltorzult arcával küszködött. És az újabb léptek már neki szóltak. Éppen elsült a pisztoly, amikor a jobb válla fölött visszakapta a fejét. Ilyen fájdalom még sosem érintette; mintha a feje robbant volna szét Nem látta a falat, nem érzékelte az összerogyás pillanatát sem. Semmilyen meggyőződése sem alakult ki élete huszonkét esztendejében a túlvilágról, ámbár szüleitől, de kivált nagyanyjától gyakran hallgatta az ottani ellentétes birodalmakat emlegetni. Igazándiból nem hitt ezekben a mesékben, arra viszont kísérletet sem tett. hogy akárcsak fölszínes érveléssel is, cáfolni próbálja. Most egyszeriben úgy érezte, leg alább azt jó lett volna megtudni, vajon örök sötétségre van-e kárhoztatva, aki idekerül, s vajon élete utolsó fájdalmát meddig kell •még itt is viselnie. Kíméletlenül szaggatott a feje,.szeme annyira égett, hogy szinte per-' zselés illatát érezte az orrában. Ugyanakkor valami jóindulatú hűvösséget is érzett a homlokán, nyugtatást a szemüregekben. Levertsége ellenére megmozdulhatott. Halk suttogásokat hallott, maga körül; az a képtelen gondolata támadt, róla beszélnek Inkább csak szájmozgásáról olvashatták le a kérdést, hiszen maga sem hallotta a saját, hangját. ..Barátok között’’. Ismeretlen hang volt, valahogy azonban hirtelen minden feszültséget, de talán még fájdalmat is föloldott benne, és már megint nem tudott magáról semmit. * A Központi Sajtószolgálat 19s". évi novella- és lárcapályázatának különdíjas alkotása. Amikor a kórházból elbocsátották, mái tudott mindent: ismerte a saját élettörténetét. A legsúlyosabb pillanatokat, napokat, heteket mások elbeszéléséből. És, hogy egyáltalán megismerhette, annak az önkéntelen mozdulatnak köszönheti, amelyik jobb válla fölött visszafordította a tekintetét. Az az egyetlen lövés megfosztotta mindkét szemétől'. A kórházban, mikorra olyan állapotba kerüli. hogy látogatót fogadhatott, megkérdezték tőle, kit értesítsenek sorsa felől. A szülei címét adta meg. nem csupán a felesége iránti kíméletből, amiatt is, hogy ők laktak közelebb a városhoz, ahol ápolták. Anyja és apja együtt jöttek, hallotta hangjukat, érezte csókjukat az arcán, de azt nem láthatta, hogy a még mindig fiatalos apja mereven áll az. ágy fölött, alsó ajkát feszesre beszivja a fogak közé, és szeméből peregnek a köny- nyek, anyja pedig, akit zokogás rázott, fekete szegélyes fehér zsebkendővel itatgatja férje arcát. Ezeket a könnyeket anyja is most látta először. Próbált beszélgetni velük, se- hogysém sikerült. Valahogy mindig a látás, a látvány felé fordultak az indázó mondatoík; a szülők riadtan, ő reményfosztottan akadt el a csapdákban. Viszont folyvást a feleségét. a kisfiát tudakolta. Anyja csillapítgatta: minden rendben van. innét egyenesen hozzájuk utaznak, hogy ők is nyomban' meglátogathassák. Noha iszonyú önmegtartóztatásba került, kérte, jöjjön az asszony egyedül, ne tegye ki a gyereket egy esetleges megrázkódtatásnak. Anyja sírva fogadkozott, apja már magára kényszer!tette szokásos keménységét, 'és szék után nézett, amit az egyre megviseltebb asz- szonya alá tolhatott. Hosszúnak érezte a látogatást, el is szokott ennyi beszédtől. Világért sem merte volna szüleit elküldeni, magában azonban mégis azt kívánta, menjenek már, annál előbb találkozhatnak feleségével, és annál előbb találkozhat vele ő is. Dühös volt önmagára, hogy az imént határozottan megtiltotta fia idecipelését. Beleborzongott a gondolatba, hogy fogalmai újból a viszontlátás tartományába merészkedtek, honnét ezentúl semmit nem remélhetnek. Ez volt a legnehezebb; letiltani magát mindarról, ami csak akár szóban is érintkezik a látással. Szülei búcsúzkodtak. Most az arcok újbóli érintkezésénél megfigyelte, hogy apja bőre tökéletesen sima: megborotválkozott a látogatásra. Ettől egy kissé elérzékenyült, ugyanakkor mégiscsak örült a távozásuknak. Fogalma sem volt róla, hogyan múlik el majd az idő, amíg felesége nem érkezik. Szüleit rimánkodva kérlelte. közöljék vele tapintatosan a történteket. Jött az asszony, nem is várta, hogy ilyen sebesen. Másnap a reggeli vizit után kopogott be hangos cipősarkakon a kórterembe. Már a lábbelik hangjából, a léptek üteméből fölismerte. Fölkönyökölt az ágyban, fejét arra fordította, honnét a zaj érkezett. Amint az asszony fölismerte, odaviharzott hozzá, szinte rázuhant az ágyra, csókolgatta, a nevét mondogatta, és váltig ismételgette: „Ügyé látsz? Ügye, engem látsz?" Nem tudott válaszolni, már csak amiatt sem, mivel az asszony szorosan tartotta, szinte egész súlyával a mellére nehezedett. De nem csak emiatt remegett. A kérdés újra meg újra becsapódott a fülébe, a szívébe. Szinte valami ahhoz hasonló fájdalommal, amit akkor, " a pisztolycsattanáskor érzett. Kezét önkéntelen mozdulattal kapta oda a szemek elárvult helyére. „A gyerek?" — motyogta. Képtelen volt pontosan' megformálni a hangokat. Felesége eldarálta, hogy milyen aranyos, mi mindent tud már, mennyit beszélt neki az apáról, és közben minduntalan azzal erö- sítgette beszámolóját, hogy a közeli jövőre hivatkozottt: „majd meglátod". Természetesen a megélhető élet hangos derűjével áradt belőle a szó, ő azonban nagyon is érzékeny volt új és immár végleges állapotára, zavarták a nyomatékosító fordulatok. Hallgatta ezt a lendületes szöveget, azzal kísérletezett, hogy kiválogasson belőle valamit, amire emlékezhet, ha magára maradj valami személyének szóló ajándékra vágyott belőle, amit folyvást hiányolt, és csupán idegenkedés! érzett; az viszont nem csillapíthatta belső remegését. Az azonban végtelenül jólesett neki, amikor az asszony a keze után nyúlt, hálásan viszonozta szorítását, majd a szájához húzta, és megcsókolta ezt a vékonyka kézfejet. Hiányérzete ennek ellenére sem szűnt meg; makacsul várta azokat a szavakat, amiket ebben a helyzetben elképzelt magának. Apja jött él te, amikor az orvos végre beleegyezett távozásába a kórházból. Már jó ideje föl tudott kelni, kapott egy botot is, gyakorolhatta a közlekedést. Egyre inkább oldódot félelme az útjába kerülő tárgyaktól, mind biztosabban érzékelte csapdáikat. Többé az sem fordult vele elő, ami először, amikor sikerült önállóan eljutnia a mosdóig, Akkor ugyanis — korábbi beidegződéseknek engedve — kitapogatta a villanykapcsolót, és fölkatlintotta, Gyalázatosán érezte magát. Ez volt az igazi megrázkódtatás; többé nincs köze a világ egyik alapvető ellentétéhez. Közömbös, hogy éjszaka van-e, nappal-e. A kórteremben ezt mindig pontosan lehetett tudni, a nyüzsgés a világosságot, a mély csönd a sötétséget jelentette. Ahogy a mosdóból visszabotozott. sietve ágyába bújt, magára húzta a takarót, eszeveszett nevetés fojtogatta, egyszerűen nem akart vége szakadni. Apja tapintatos volt, rábízta a. készülődést, hagyta, szedelőzködjék maga. Ö pedig büszkélkedett ügyességével, önállóságával; bizonyítani akarta, hogy igenis jóga van visszatérni abba a másik világba, ahol már régen elcsöndesedtek á harcok, s az emberek — ha nem is úgy, mint ő —j szintén az új életet próbáljak.- Tulajdonképpen értett mindent abból, hogy otthon anyja és a gyerek fogadta, nem volt szüksége, magyarázkodásra, mentegetőzésekre, csupán azt vélte különösnek, hogy apja nem szólt semmiről a vonaton. Utólag rádöbbent, hallgatásából, zárkózottságából gyanakodhatott volna. Valójában fontolgatóit és alakítgatott magában egyféle szöveget a felesége számára, amelyben nagylelkűen, igen. határozottan nagylelkűnek tekintette a gesztust, fölajánlja, ami most tényként várta otthonában. Egyelőre nem tudta eldönteni, szerencsés-e, hogy a gyerek neki maradt.' tartott az előtte halmozódó föladatoktól. Lelke egyik pókhálós zugában, azonban természetesen, mást képzelt el: az idill után vágyakozott, a caritás boldogságát tervezgette maguknak. Ez a zug azonban olyan mélyen rejlett, annyiba befödte a pókháló, hogy a sejtelmek éppen csak töredékekben úsztak föl a fölszínig: különös fehér villanásokként érzékelte az üres szemgödrök mögött. FÁBIÁN LÁSZLÓ: Csaitanások*
