Népújság, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
Balettórán A gyöngyösi Máira Művelődési Központban tíz éve folyik balettképzés, gyerekeknek. Felvételeink Tóth Sarolta balettpedagógus óráján készültek (Fotó: Szántó György) A zenélő karóra verte ki a szememből az álmot, amelybe még félig szen- deregve. hunyorogva is kapaszkodtam. mindhiába. Az álmok angyalszárnyakon járnak, belebújnak a lélek bugyorai- ba. felébresztik a tudat legmélyén szuny- nyadó, régen elfelejtett emlékképeket, életet lehelnek beléjük, játszadoznak velük, ide-oda mennek, mint a százéves faliórák sétálója, aztán hirtelen rejtelmes ufók módjára eltűnnek. Ébredés után már nincs kéz, amely ugyanezt az órát még egyszer felhúzná, legfeljebb tanúskodásképpen, emlékezetül marad meg álmainkból egy csipetnyi. Nagyanyámtól három könyvet őrzök; hajdani Bibliáját, a szakácskönyvét és egy megkopott, salátává forgatott álmoskönyvet, amelyet különösen akkor betűzgetett szegény, amikor sírós idő volt. — Esőben jönnek a halottaim! Miután feladtak a gimnáziumba, kezdtem kételkedni ezekben a tündérlovakon érkező álmokban, nem hittem a boszorkányokat. amelyekről ijedt petróleumlámpák, csutkafényes morzsolóestéin annyit meséltek az öregasszonyok. Amikor aztán már latinul memorizáltam Aesopus meséit, meg is mondtam nagyanyámnak: — Hiszi a pici a babonáit! Kis. meleg kemence volt a nagyanyám szíve, csupán az volt a baj, hogy a szemét hamar meglepte a harmat, és ha nem kedvesen, puhán szólt hozzá valaki, a szemüvege gyorsan bepárásodott. — Ne sírjon azért! — próbáltam vigasztalni. de csodák csodájára, ezúttal nem törött el a mécses, mert párás szemmel is tudott beszélni. — Az álmokat komolyan vedd, fiam! Azok a tieid, egyszer már átélted őket. Más dolog, hogy mit ír róluk a könyv, vagy or- sópörgetés közben, a fonóban, mit trécsel- nek a magamfajta öregasszonyok ... Mint a cukrozott dióbelet, úgy ropogtatta az öreg mama a szavakat, és avatott be egv életen át összegyűjtött ágazságainak cserépdarabjai közé. Igen, az álmok! Reggel, mielőtt a nyolcdallamos kvarcórám kettétörte volna az álmaimat, éppen egy csikorgó palatáblát tartottam a kezemben és a vonalas oldalára felírtam néhány, számomra kedves szót: gumipuska, fakutya. Ügy éreztem, még álmomban is, hogy mindahánnyal egy-egy titkot csíptem fülön. a gyermekkori gondtalan boldogságot, amikor tavasszal a sárgászöld fűzfagallyakból összeraktam a bakszekeret, ágas gallyból a két talpát és a hánccsal összefűzött, kétágúba szorított vesszőrudat, amely mellé pajtásaimat fogtam be csikónak. — Tüled, Ráró, hozzád. Kesely! Színes fűzfahintóba fogott sörényes. táltos paripákat hajtottam álmomban, magasra peckelt, piros bőrborítású bakról, ahol úr és kocsis voltam, egy személyben. Örömtől ittasan lovacskáztam éppen, amikor felriadtam. — Szép. kedves álmod legyen! — csókolt meg esténként nagymama, és íme, e mondásának milyen erős a varázsa, még ennyi év után is ... Megtömve tarisznyámat szép, könnyű álmaimmal, sokszor beszélgettünk tízéves sincs unokámmal, kiteregetve előtte a régi játékaimat, a bodzapuskát, a tökdudát, a métát. Hallgatta is angyali arccal, sóvár vágyakozással és végül, mint két szárnyára kapott madár, röpködtünk a tornyosuló álomfelhők között. — Emlékszel a sípra, amelyet tavaly csináltam neked a szomorúfűzfátok gallyaiból? — Itt van a gumipuskám is! — És o nyilad. meg a tavaszi szelet váró sárkányod? Ott volt a kazánházban mindkettő, a frissen készült, vitorlással együtt éppen úgy, mint a szélmalom, megannyi színes papír, léc. szög és ragasztó között, valamennyi az ő művé, két dolgos gyerekkéz munkája, ábrándjainak játékos, szép remekei. Ahol gyerekek vannak, ott a valóságos történelem színterévé válik a padlás, az udvar és a szeneskamra, önkéntelenül gyermekjogú társadalom polgáraivá lesznek a szülők, és beletörődve sorsukba, eltűrik az összevisszaságot, a gombszemüket vesztett alvóbabákat, az örökre .kilőtt tankokat, a távirányításuktól megfosztott, kiselejtezett, drága gépcsodákat. Tegnap még egy maréknyi öröm volt valamennyi, most félredobott. értéktelen bolti kacat az egész, napról napra felejtődő emlékcserepek, amelyekből bizony, sohasem lesznek lepkeszárnyon libbenő álmok. — Ablakon kidobott pénz valamennyi. A hirtelen ránk maradt csendben arra eszméltem, hogy tulajdonképpen semmi ok a csodálkozásra, hiszen a születésünk pillanatától a magunk emberségére nevelődtünk és erre tanítjuk mi is utódainkat. Így kerültem a múlt ősszel az erdők őszi vet- kőzésében kalimpáló szívvel és ziháló tüdővel. unokámmal együtt Tibold várának ormára, a várvédők csontjait keresni, megnézni, hogy miként izzik a galagonya, hogyan virít az abrosznyi hegycsúcson az őszi kikerics, és hogy a századok lepte várromok sűrű kökénybokrai közül ugrik-e őzike. vertek-e lombtanyát a csiripelő verebek? És ott, fenn a várban, a messzelátó magasságokban állt elő a gyerek: — Szeretnék egy fajtiszta kutyát! Emlékőrző természetemnél fogva, egy ideig még fülembe csengett az óhajtás, aztán, a sók emlék fénykörében, egy sóhajtás- nyi nevetéssel intéztük el a kutyát éppen úgy,- mint annák idején a kiszolgált aranyhörcsögöt, a két macskát, a papagájt vagy éppen a kacagó gerlét. Ám a kutya erősebbnek bizonyult minden eddigi vágyakozásnál és hamar perselyt tört a biciklire gyűjtött, háromezer forint, amibe a fehér puli került. — Nyári kiskutya, téli malac, sose jó! — hurcoltam magammal a bogáncsként rám maradt régi mondást és őszinte csodálattal bámultam a báránybőrbe bújtatott, hófehér kis pulit, amint anyjától, testvéreitől elszakítva, dörzsölődzött kis gazdájához. — Ez az én kutyám! A lakás eddig ismeretlen újdonságokkal gazdagodott, megjelent a kutyatáp, á sampon és a bolhapor. Kutyaól nem lévén, úgy döntött a család, hogy a nemesi törzskönyvvel rendelkező kis szőrgubanc téli szállása a kazánház lesz. Napokig tartott a kicsorduló boldogság, mígnem megérkeztek a sohasem egyedül járó bajok, amelyek között az volt a legnagyobb, hogy a fehér puli nem tudta elviselni a magányt, a napközbeni egyedüllétet és játékos unalmában összerágott, tönkretett mindent, ami csak a foga ügyébe került. Áldozatai között szerepelt a piros ruhafesték iis, amelyben kedvére meg- hempergőzhetett a szabadságra vágyó ördögfióka. — Befestettétek a pulit! — zokogta a kisfiú és szerencsétlenségére a fürdőkádba, samponos vízbe nyomta a kutyát. Sírtunk és nevettünk! Sirattuk a fehér bundáját, nevettük a rózsaszínű kutyát, amelyhez bizony, nem illett a fajtiszta fe kete orr, az okosan csillogó, sötét szem. — Idővel lekopik róla! — hangzott el bátortalanul az első vigasz, és ha pillanatnyilag el is veszítettük a kiskutya hófehér bundáját, de örök életre gazdagodtunk egy emlékkel, egy élménnyel, amelyet még aggastyán korában sem felejthet el senki a gyermekjogú társadalom polgárai közül. Ismerek családokat, ahol a gyermekjátékok tekintetében már megszületett a részleges leszerelés, kivonták a forgalomból a modern haditechnikát, a tömegpusztító játékcsodákat. Erkölcsi kopásuk szerencsére gyorsabb a valódiaknál, hamar elromlanák, kis gazdáik rövidesen a sutba dobják va lamennyit. Hozzájuk képest egy magukra gasztotta sárkány, egy bodzapuska úgyszólván örök értékűnek tűnik. A játék túl komoly dolog ahhoz, hogy vicceljenek vele a felnőttek, mégis érdemes lenne eltűnődnünk azon, hogy vajon a ma gyermekeinek van-e lehetőségük igazán gyermeknek lenni. Az idősebbeknek joguk volt megszületni, ilyen vagy olyan sorsban gyermekéletet élni, mert a gyermek nem törpe felnőtt, ámint azt sokan képzelik. Utódaink testi és lelki tarisznyáltatásához bizony -sok játék és még több személyes, életízű élmény szükséges, érzelemdús, tar kabarka gyermekvilág — sípok, kutyák, galambok —, amelyben az álmok valóság gá érlelődnek. I | nyáron — a gyerekkel — egy erdei forrás mellett ültünk és megpillantottunk egy mohosodó sziklát, amelyen, mint a palatáblán, kibetűztük a felírást: — Itt jártunk ketten és vizet ittunk: Piri és Balázs ... Szalay István <yt t'ézHiStún kuft/a
