Népújság, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-07 / 5. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. január 7,, csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM ÉPÍTŐIPAR Miért virágoznák a kisszervezetek? Az új vállalkozási formák 1982-ben kaptak zöld utat a magyar gazdaságban. Az az­óta eltelt évek alatt bebizo­nyították életképességüket. Ennek is köszönhetően, gyor­san elterjedtek az építőipar­ban is a kisvállalatok, a kisszövetkezetek, a kisvál­lalkozásokként nyilvántar­tott vállalati gazdasági mun­kaközösségek és szövetkeze­ti szakcsoportok, valamint a magánosok munkaközössé­gei. Számuk az 1982-es 1219- ről 1986-ban elérte az 5600- at. A legnagyobb arányban a kisvállalatok és kisszövetke­zetek növelték népszerűsé­güket, ezek száma öt év alatt megnyolcszorozódott. Érdekes tendencia figyel­hető meg az építő kisszerve­zetek között: a 20 százalékra emelt külön adó hatására — amit a velük szerződött megbízónak kell fizetnie — a szakcsoportok és a gazda­sági munkaközösségek jelen­tős hányada alakult át a kedvezőbb gazdálkodási fel­tételeket nyújtó kisszövetke­zetté. Mozgékonyak A kisszervezetek jelentő­sége, fontossága mellett szól az a tény. hogy az általuk elvégzett építés-szerelés ér­téke 1986-ban meghaladta a 22,3 milliárd forintot. Zömé­ben olyan munkákra vállal­koznak, amelyek nem érik meg a nagyobb állami vál­lalatoknak, ezzel bizonyítják, hogy erre a szervezeti elem­re szüksége van az építés­ügynek. Népszerűségüket mutatja, hogy a különböző kisszerve­zetekben foglalkoztatott dol­gozók létszáma is erőtelje­sen fejlődik, 1986-ban már 69 ezren választották meg­élhetésükhöz ezt a formát. Arról nincsen statisztika, há­nyán vannak azok, akik ko­rábban állami vállalatnál vagy építőszövetkezetnél dol­goztak, és azt az állásukat hagyták oda egy jobban fi­zető gmk-tagságért. Akkoriban sokan megkon­gatták a vészharangot: mi lesz az állami iparral, ha legjobb szakemberei elmen­nek. A kérdésre maga az élet adta meg a választ. Azzal, hogy a nagy szervezetek is arra kényszerültek, a piaci lehetőségekhez alkítsák for­májukat, kevesebb ember­rel, kisebb rezsivel, mozgé­konyabb szervezettel állja­nak ki a piacra. Ahol a ver­senytársak között nem rit­kán korábbani munkatársaik is szerepelnek — egy kis­szervezet égisze alatt. Vállalkoznak Ennek a szervezeti formá­nak az életképességét jól mutatják, hogy bár 1985-ben és 1986-ban nagyobb lett jö­vedelmük elvonása, számuk és megtermelt jövedelmük nem csökkent. Emelkedett a társadalombiztosítási járu­lék. növekedett a társasági adó, mégsem csökkent drasz­tikusan a kisszervezetek szá­ma. Az viszont kétségtelen, hogy korábbi, dinamikus fej­lődésüket lefékezte. Ekkor újabb, belső átala­kulás indult meg közöttük. A kisszervezetek abba az irányba húzódtak, ahol ke­vesebb kötöttséggel kellett számolniuk. A vállalati gaz­dasági munkaközösségek te­kintélyes része például úgy működik, hogy létezésük feltételeit gyakorlatilag az anyavállalat szabja meg. Pontosabb volna ezeket a vgmk-kat „rohambrigádok­nak” nevezni. Ök azok, ame­lyek hétvégeken vagy ké­ső este még ott vannak az építkezésen, ha szorít már a határidő. Nem keresnek kü­lön munkát, mert mindig kapnak „házon belül” ele­gendő megbízást. A szakcsoportok már arra kényszerülnek, hogy önálló­an vállalkozzanak, mert lét­rehozójuk leggyakrabban ma­ga is egy másik kisszerve­zet. A legszabadabban a ma­gánszemélyek által alapított gazdasági munkaközösségek és kisszövetkezetek vállal­koznak, amelyek minden „védőernyő” nélkül állnak a versenytársak között. A piaci előrejelzések is­meretében arra lehet számí­tani, hogy a kisszervezetek teljesítménye és piaci rész­aránya növekedni fog az el­következendő években, ak­kor is, ha számuk csökken. Azért, mert ezeknek már egyre stabilabb helyük van, és jól illeszkednek az építé­si igények megváltozott struktúrájához. Középvállalatokat pótolhatnak Ezen belül eltérő fejlődési pályát rajzolnak az ÉGSZI szakemberei — akik a piac várható változásairól tanul­mányt készítettek — az egyes kisszervezeti formáknak. Véleményük szerint a vgm- ek. a szakcsoportok, a gaz­dasági munkaközösségek kö­zel állnak már ahhoz a szint­hez, amit indokol a keres­let. A kisvállalatok és kis­szövetkezetek pedig azt a kört adhatják, amelyből ki­választódhat a magyar épí­tőipar struktúrájából még hiányzó középvállalati me­zőny. Egyes számítások szerint a szakcsoportok és a vállala­ti gazdasági munkaközössé­gek építési tevékenysége 1988-ban körülbelül 8 szá­zalékkal növekedhet, a gaz­dasági munkaközösségekben pedig 15 százalékkal lehet nagyobb a teljesítmény. A kisszövetkezeteknél is csök­kenni fog a termelés dina­mikája, de az idén várható­an még eléri a 35 százalékos bővülést. összességében a kisszerve­zetek 32 milliárd forintnyi értékkel gyarapítják a nemze­ti vagyont. Ezzel újból le­teszik névjegyüket és létjo­gosultságukról meggyőzhe­tik a még mindig kétkedő­ket. * Sz. K. Megmaradók és elhullók A terv- és prognóziskészítők talán soha nem voltak olyan nehéz helyzetben, mint manapság. Ha pusztán a jelenből hosszabbít­ják meg a jövő vonalát, nem biztos, hogy jó nyomot rajzolnak a fejlődésnek. Ezért az építőipar legközelebbi jövőjének felvázolá­sához is elegendő, ha azokat a követelmé­nyeket vesszük alapul, amelyek az egész nép­gazdaságot meghatározzák. Az első, hogy az egyensúly javításához gyors, operatív intéz­kedésekre van szükség, amelyekhez igazodni, alkalmazkodni nem lesz egyszerű a vállala­toknak. A másik, logikus feladat, hogy hosz- szabb távon is megalapozzuk egyensúlyi helyzetünket, mert ez a reform alapköve. Mindezek ismeretében arra számíthatnak az építők, hogy a vállalkozói szellem felérté­kelődik, ennek következtében a verseny is élesedik. Egyre fontosabb lesz a piaci in­formáció, például arról, hogy az ország mely térségében van építési kereslet. Várhatóan tovább folytatódik az igények differenciáló­dása, és nem lehet arra számítani, hogy új nagyberuházások indulnának. Emiatt keve­sebb, kisebb értékű megbízással keresik meg majd az építővállalatökat, amelyek számára az lesz a ritka, ha új épületet kell emelniük, Gyakrabban fenntartásra, felújításra, kar­bantartásra számíthatnak. Egyetlen ágazat sem lehet meg anélkül, hogy valamilyen határok között meg ne ter­vezné a jövőjét. Az előzetes számítások sze­rint az építőiparban 1988—89-ben a terme­lés mérsékeltebb ütemben fog növekedni a korábbiakhoz képest, mintegy 6 százalékkal. Ez azt jelenti, hogy hosszabb távon is az­zal kell számolni, az építőszervezeteknek át kell alakulniuk a piac megváltozott igé­nyei szerint. A legdrasztikusabb változás a lakáspiacon várható, tekintve, hogy az álla­mi lakások építésének aránya nem fog tíz százaléknál többre növekedni. Ennek követ­keztében a hagyományos lakást építő szer­vezeteknek is más megélhetési forrás után kell nézniük. Hasonló sorsra jutnak a kommunális épí­téssel vagy csak mélyépítéssel foglalkozó vál­lalatok. Mivel minden feladatból kisebb lesz az igény, az tud jól felkészülni a jövőre, aki „több lábon áll”, vagyis kapacitásával, ter­melési szervezetével készen áll arra, hogy bárhol, bármilyen kisebb értékű megbízást is elvállaljon. Ennek következtében az állóeszközpark is „mozgásnak indul”, és oda rendeződik, ahol a legjobban hasznosul. A szakmunkási gár­da is abba az irányba mozdul majd, ahol a legtöbb szükség van rá, és ahol a legjobban megfizetik. Erre csak azok a kisebb-nagyobb szervezetek lesznek képesek, amelyek az épí­tési piacon stabil és biztos helyet vívnak ki maguknak a versenytársak között. Így vár­ható, hogy az életképes szervezeteknél nö­vekszik a termelés hatékonysága, amelyek vi­szont alkalmatlannak mutatkoznak a jöve­delmező munkára, azok sem megélni, sem munkatársaikat megfizetni, sem önmagukat fejleszteni nem lesznek képesek. A következő esztendőkben érdekes jelen­ségek tanúi leszünk. Például annak, hogy egyszerre, egy időben megy végbe a termelé­si kapacitások fejlesztése, máshol pedig azok leépítése. A kereslet változásai nyomán a termelésben és a fejlesztési politikában ás az alkalmazkodóképesség lesz a vezérelv. Az évek óta szorgalmazott, de jövőre már élesben tapasztalható változások a magasépí­tőipar vállalatait hozzák a legsúlyosabb helyzetbe, amelyek már eddig is nehezen áll­tak meg a lábukon. Részben a nagy állami elvonások, részben pedig a vállalatok gazdál­kodásának gyöngeségei okozzák, hogy a leg­nagyobb lakásépítő szervezetek tartósan „gyengélkednek”. Értük már senki nem nyújthat mentőövet. Ha saját programot dol­goznak ki életben maradásukra és azt sike­rül is végrehajtani, akkor 1988-ban átviszik a „lécet” és újból állhatnak a startvonalhoz. A versenybe indulóknak csak akkor van esélyük a gazdaságos, jövedelmező termelés­hez, ha szervezetüket a piaci igényekhez ala­kítják, ami nem feltétlenül a zsugorodási politikát követeli meg. Hanem azt, hogy pél­dául a jótállás kötelező vállalására kisebb, belső szervezeti egységeket hozzanak létre. A minőségi munka egyébként is az a kulcs­szó, amit minden építőnek tanácsos a zász­lajára írni. Az építési költségek és ennek kö­vetkeztében az árak növekedésével párhuza­mosan ugyanis, ez lesz a választóvonal a megmaradók és az elhullók között. (Sz) MEGÚJULT SZARVASMARHATELEP, HATVANBAN Rekonstrukció—világbanki hitellel Köztudomású, hogy a Hatvani Lenin Termelőszövet­kezetben a minél eredményesebb, színvonalasabb gaz­dálkodás érdekében igyekszenek kihasználni a világ­banki hitelek adta lehetőségeket is. így történi ez a szarvasmarhatelcp rekonstrukciójával kapcsolatosan is. Mi a pillanatnyi helyzet ezen a téren? Erre pró­báltunk választ keresni az illetékesekkel folytatott be­szélgetések során — Nos — mondja Magas­vári Gyula állattenyészté­si fő-ágazatvezető —, talán azzal kellene kezdeni, hogy miért volt szükség erre a beruházásra. Ismeretes, hogy a telep 1970-ben jött létré, azaz meglehetősen régen, s korszerűsítést sem haj­tottunk végre vagy tíz esz­tendeje. Ennek legfőbb oka, hogy az ágazat közgazda- sági helyzete sosem volt va­lami kiváló, így aztán — érthető módon — a veze­tőség nem a rekonstrukció mellett jogialt állást. — Utóbb azonban mégis megváltozott ez az állás­pont ... — Igen, mert egy sor el­avult dologgal rendelkez­tünk. így például meg­említhetném a sorfejést, a kötött tartásmódot, az ete­tési rendszert, valamint a kitrágyázást. Ráadásul az alkalmazott technológia rendkívül sok kézi munkát igényelt. Ezeket tudva ért­hető, hogy tovább nem lehe­tett halogatni a fejlesztést. Ezt ismerte fel a vezetősé­günk is. A végleges döntés ugyan csak 1985-ben szüle­tett meg, ám a beruházási alapokmány már 1983 no­vemberében megvolt. Az előkészítő munkák 1986-ban kezdődtek a tényleges tevé­kenység pedig a múlt év tavaszán. — Milyen előnyei lesznek az új helynek? — A fejést ott majd fejő­házban végezzük. Ez nem­csak a csíraszegény tej ter­melését teszi lehetővé, ha­nem azt is, hogy kevesebb munkáskezet kelljen igény­be venni. A takarmányozás és a kitrágyázás is- számot­tevően módosul, s e felada­tok ellátásánál döntő szere­pe lesz a gépi berendezé­seknek. Ilyenformán dol­gozóink jobib körülmények között ténykedhetnek, s lé­nyegesen biztonságosabban. Nem mellékes, hogy a siló­terek megépítésével jobb minőségű takarmányt ké­szíthetünk. A gépi etetés­sel lehetőség lesz a ponto­sabb, a teljesítményt tény­legesen elismerő takarmá­nyozás megvalósítására is. Ez leegyszerűsítve azt je­lenti, hogy az állatok dif­ferenciál ta n kapják majd az „eledelt", ami egyébként a költségek csökkenéséhez vezethet. — A világbanki hitel a tejhűtő és -fejő berendezés megvásárlására szól... — Igen. A dolog egyéb­ként úgy zajlik, hogy a Vi­lágbank versenyt hirdet meg az ilyen gépeket gyártó cé­gek között, s az ajánlatok közül kiválasztja a legelő­nyösebbet. Nekünk aztán ezt kell elfogadni. hiszen csak erre kapunk pénzt. A mi „masinánk" különben a TAUCAL—M—B fokozat el­nevezésre hallgat. Ha min­den a tervek szerint alakul, rövidesen a tejhozam 200— 300 literrel emelkedik, még­pedig a kíméletesebb fejes­nek köszönhetően. Remél­jük, hogy az ágazat egy­két éven belül legalábbis nem lesz veszteséges. Ez persze annak is függvé­nye, hogy lesz-e nagyobb változás a szabályozórend­szerben. — A költségvetési terve­ket 1985-ben készítettük el — magyarázza Lakatos Gyu- láné főkönyvelő-helyettes —, mégpedig az 1984-es árak alapján. Akkor 19 millió 107 ezer forinttal számoltunk. Ebből az építés 14 millió 902, a gépek megszerzése 4 millió 205 ezer forintba került volna. Úgy képzel­tük el, hogy a teljes összeg­ből 3 millió 805 ezret mi magunk teremtünk elő, a világbanki hitel 3 millió 343 ezer, s a fennmaradó mint­egy 11 millió 959 ezer forint pedig hosszú lejáratú bel- föfcTi hitel. Az élet azon­ban alaposan „átírta” az i eredeti elgondolásunkat. vagyis az egész beruházás hozzávetőlegesen 4,5 millió­val többet „emészt fel”, mint hittük. Annak ellenére is, hogy az építkezést saját erő­ből oldjuk meg. Egyedül a technológiai szereléseket végzi alvállalkozó, neveze­tesen a Taurina vállalat. — Mi okozta a költsé­gek jelentős növekedését? — Mindenekelőtt a folya­matos áremelkedések. Emel­lett néhány változtatás is szerepet játszott... így pél­dául, hogy a siló nem 4 ezer, hanem 6 ezer tonnás lett. — Mint már volt róla szó — fejtegeti Jevcsák Miklós, építési ágazatvezető —. az előkészítő munkálatok ta­valyelőtt startoltak, de az igazi feladatok megoldá­sába 1987 tavaszán vágtunk bele. Sajnos, az akkori meg­lehetősen kemény tél hát­ráltatta a kezdést. A re­konstrukció három szakasz­ra bontható: az elsőbe a háromrészes, vasbeton tám- falas falközi siló létrehozá­sa tartozott —, amely egyéb­ként 2 ezer tonna takarmány befogadására alkalmas —, a másodikba a fejő-, illetve tejház kialakítása, a har­madikba a három, egyen­ként 144 férőhelyes istálló elkészítése. Utóbbihoz hoz­zátartoznak az etetőterek, a karámrendszer, a felhajtó- utak, a két, egyenként 50 köbméteres, valamint az egy, tíz köbméteres szennyvíz- tároló, tpvábbá a trágya­tálcák. — Ügy tudom, a fejőház egy teljesen új épület... — Valóban. Ez a létesít­mény a különféle funkciók szerint három részre osztha­tó, mégpedig az úgyneve­zett elő- és utóvárakozóra, a kétszer tizenkét állásos fejőteremre, és a hatállá­sos inszemináló helyiségre. — Mikorra készülnek el az egésszel? — Az igazság az, hogy itt mi sokszor jövő időben be­széltünk, holott már múlt­ban kellett volna, hiszen a műszaki átadás tavaly no­vember végén megtörtént, akárcsak az üzembe helyezés. Hogy időre végeztünk, az annak is betudható, hogy szombatonként, vasárna­ponként is dolgoztunk. Rend­szeresen mintegy harminc­öt ember tevékenykedett, az­az csaknem az építőipari ágazat teljes gárdája. Hogy az építkezést mi csináltuk, az egyrészt azért volt jó. mert a házilag elvégzett munka mindenkor olcsóbb, másrészt viszont azért, mert így a létező valamennyi kí­vánságot figyelembe vehet­tük, azaz igyekeztünk az igényeket maximálisan ki­elégíteni. Úgy vélem, mos­tantól tehát minden feltétel adott ahhoz, hogy az ágazat a korábbinál lényegesen szebb eredményeket pro­dukáljon. Sárhegyi István Transelefrfro-exporfmérleg A Transelektro Kereske­delmi Vállalat az ipari part­nervállalatokkal együtt je­lentős exporteredményeket ért el 1987-ben, mert áru- szerkezetük megfelelt a ve­vők igényeinek, s kivitelük elsősorban a fizetőképes pia­cokra irányult. Exportkínálatuk nagyjából azonos arányban energetikai rendszerekből és berendezé­sékből, kábelipari cik­kekből, háztartási készü­lékekből és különféle mo­torokból, szerelési anyagok­ból, egyéb termékekből állt. Ezekből összesen csaknem 130 millió dollár értékben szállítottak a konvertibilis elszámolású országokba, vagyis megismételték az egy évvel korábbi exportrekor­dot, ami akkor 30 százalé­kos növekedést jelentett az előző évhez képest. Az elmúlt év jelentősebb- exportüzletei közül kiemel­kednek azok az erőművi egységek, amelyeket Török­országban, Egyiptomiban és Indiában telepítettek; ezeket a nagy kazánokat a Ganz Danubiusban gyártották. Vendéglátóipari főiskolások Szolnokon, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán a másodéves tanulók az ét­termekben, csárdákban is gyakorolhatják a tanultakat. A főiskolások egyik csoport­ja a szállodai feladatokkal ismerkedik, a másik pedig a főiskolán létesített Vén Diák étteremben gyarapíthatja mesterségbeli tudását. A gya­korlóétteremben erdélyi va­csoraesteket tartanak: a vendégeknek erdélyi viselet­ben erdélyi ételeket szolgál­nak fel (MTI-fotó: Csikós Ferenc — KSj

Next

/
Thumbnails
Contents