Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
Ritkán ad magáról hírt ez a világtól még ma Is elzárt, nyolcezres csúcsok kai övezett ázsiai ország, ám a minap a katmandui dél-ázsiai országok csúcs találkozója, $ az ott kialakult politikai csatározások legalább néhány napra a világ közvélemény figyel mének homlokterébe emelték ezt a hazánknál másfélszer nagyobb, tizenötmil liós országot. Birendra Bir Bikram Sah Déva őfelsége, a király birodalma csaknem minden esetben kiinduló állomása az országot leginkább nevezetessé tevő Himalája csúcs „megrohamozásának”. A 8848 méter magas Mount Everest, vag> ahogy a helyi lakosok mondjak, a Csomolungma. a nepáli-—kínai határon fekvő hegycsúcs földünk legmagasabb pontja. S av emberi akaraterő, a teljesítmény csúcsának is tekinthető e hegycsúcs sikeres megmászása. Am a nepáli lakosság, amelynek legnagyobb része írástudatlan, a zord időjárási viszonyok közepette, s a rendkívül alacsony színvonalú műszaki színvonal és infrastruk túra következtében mind a mai napig élethalálharcát vívja a természet kegyetlen erőivel NEPAL A z emberek lába alatt megmozdult a gát. A lapátosok, meg homokzsákosok lihegve pihentek egy-egy pillanatig, miközben a piszkossárga víz szemmel láthatóan emelkedett. —• vhjon meddig bir ja még. . . ? — dobbantott ingerülten egy gumicsizmás gátőr, s a sötétben megpróbálta kifürkészni, hogy a töltés mögött szaporodott-e a buzgárok száma. Az alattomos föld alatti vízfolyásoké, amelyek a pillanat töredéke alatt tönkreteszik az ember emberfeletti munkáját. — Vajon, meddig bírja. .. ? — kérdezett vissza valaki, de nem kapott választ, mert vagy kétszáz méternyire odébb elszabadult a pokol. . . Éjfél után volt... A hullámok már a házak falát nyaldosták. a nedvesség szinte művészi freskókat festve, kúszott fel a színesre mázolt vályogí'alakon. Az elöntött utcán zajos berregéssel katonai kétéltű haladt, fényszórója zaklatottan pásztázta a házak ablakait, felderítő szemekkel kereste, menekült-e valaki a vad hömpöiygés elől a kúpcserép nyergére. Az úszó jármű tornyában szőrmegalléros tiszt állt. Időnként a szájához emelte a tölcsér alakú hangosbeszélőt és a motor erős zaját is túlharsogva, nyugalomra szólította fel az embereket. — Ne türelmetlenkedjenek, maradjanak a helyükön! Mindenkit kiviszünk az árból! Csak a legszükségesebbeket vegyék magukhoz, amit lehet, úgyis megmentünk. .. ! 1 A lány jól hallotta a szavakat, s erre megnyugodott. Ö már összeszedte a holmiját. Igaz. sebtében dobált be egy hatalmas útitáskába néhány fehérneműt, tisztálkodószert, meg ami még fért; s talán nem is a legszükségesebbeket; Mindezt letette maga mellé az ablakhoz húzott asztalra, .amelyre felkapaszkodott a szobába betörő víz elől. Arra gondolt, 'hogy vajon mikorra érnek ide a csónakkal; meg arra, hogy hová kerül majd innen, miként is lesz később, amikor elvonul az ár ... ? Semmit sem tudott, s hirtelen rádöbbent, hogy ennek ellenére milyen nyugodt. — Igen, hát az előbb harsogták szerteszét, hogy „mindenkit kiviszünk az árból ..." — motyogta maga elé. Nem volt ideges, kapkodó, bízott abban a recsegő emberi hangban. Eszébe jutott valami: egyszer mesélték, hogy tűz ütött ki egy lakásban. A háziasszony elvesztette a fejét, felkapta azt a két tárgyat — egy régi vekkert, meg valami edényfélét —, ami éppen a keze ügyébe esett és kirohant az utcára. Ott meg teljes erővel ordítani kezdett. A tüzet eloltották, megmentettek mindent, de ő még 'mindig azt az órát meg a kopott fazekat szorongatta. Talán még ölni is képes lett volna értük. — Milyen jó, hogy nem vagyok ilyen hisztis, — futott át az agyán. — Az embernek erősnek kell lennie. Ha azt mondták. hogy kivisznek innen, mindenkit, akkor jönnek is. Csak nyugodtan kell várni! A viz most már nem emelkedik gyorsan, lesz idő kijutni. .. Kitárta az ablakot. Látta, hogy a víz sötéten csillan meg a ház falánál. Motor- zúgást hallott, s egész testében érezte a falhoz csapódó hullámok csobbanását. . A vakító fény ébresztette fel, hiába kapta a szeme élé a karját, a kellemetlen sugár úgy szorította le a stégnek használt asztalhoz. mint az őzet az autó reflektorja. A lány ekkor fedezte fel a ház felé tartó járművet, s rajta a katonákat. Egy apró koppanást hallott, majd pedig a falhoz surranó, dörgeiődő vasteknő csillapodó motorzaját. Az úszó jármű belsejéből feltörő fénynél látta meg az ismerős katonát, s a meglepetéstől szinte mozdulatlanná vált. A banánhéjsisakos katona — a lány így látta — közelebb lépett és nyújtotta felé a karját. — Jöjjön! Ne féljen . . . ! Nem is olyan régen látta ezt a fiút. Az egyik vasárnap a lányokkal beült a zenés presszóba, beszélgettek, konyakot ittak — természetesen kicsit —, közben hallgatták a zenét. Nem volt olyan dallam, amelyik ne csengett volna vissza a fülében, imádta a táncot, a zenét. Egyszerre az egyik lány kuncogva odahajolt hozzájuk: — Nézzétek, hogy bámul az a katona. Még képes lesz idejönni — mondta élvezettel, majd hozzátette. — Engem nem érdekel, úgysem táncolok ma. nincs kedvem! — Én sem. pedig jóképű, de hát katona ... — felelt rá a másik. A lány egy ideig hallgatott. Picikét ivott a konyakbók aztán csak annyit mondott csendesen: — Én sem táncolok ... Érezte, belepirult egy kicsit, mert tudta: szívesen táncolna, de ezek után mit szólnának a- többiek. A fiú a másik asztalnál felállt, megigazította az egyenruháját és elindult feléjük.. A lányokhoz érve megállt, enyhén meghajolt. — Jó estét, szépségek. Szabad egy táncra ... ? — fordult a lányhoz mosolyogva s le nem vette róla a szemét. A lány talán még jobban elpirult, mint az előbb. Zavarban volt, nem tudta, hogy most mit is tegyen. Aztán felemelte a fejét. — Nem táncolok, köszönöm — szorította ki a halk választ, majd maga sem tudta, miért, de kicsúszott a száján: — Katonával nem . .. ! A fiú hirtelen kihúzta magát, a szeméből eltűnt a vidám fény. — Nagyon köszönöm! — mondta keményen. Gyorsan sarkon fordult, visszament az asztalához, megitta a sörét, és elment. A lányt bántotta a dolog, de ami megtörtént. az megtörtént. Igyekezett elfelejteni, jó hangulatot erőltetett magára, nehogy a többiek kedvét is elvegye. ... és most itt van az a fiú, nyújtja a karját határozottan, mi több, parancsolón. A lány még mindig ott állt az ablak- párkányon. — Jöjjön, már kislány, nincs időnk magára várni — intett erélyesen a katona, majd hirtelen megragadta a karcsú derekát és beemelte az ormótlan vízijármú- be. — Ne féljen, most nem kell táncolnia ... Sírás fojtogatta a lányt, összeszorult a torka, gyorsan le is ült a többi kimentett közé, hogy a félhomályban eltakarhassa az arcát. A kétéltű hangos dübörgéssel elindult. A lány kinézett a páncéltest parányi ablakán, hogy lekösse a gondolatait. Nem akart emlékezni a presszóra, a másik asztalon üresen és árván hagyott sörösüvegre. a barátnők butái fecsegésére, az omladozó házra, s a piszkossárga vízre, amelyen tengertáncot járt néhány elszabadult fagerenda. A parthoz közeledve látta, hogy a gát maradék részén küszködő emberek egy szusszanásnyira rátámaszkodnak a lapát nyelére, a könyökük alá húzzák a csákányt, s álmos, réveteg tekintettel bámulják a hömpölygő áradatot. Mögöttük himbálózva világítottak a hirtelenjében felállított faoszlopokon a sápadt fényű villanykörték. A haragos sodrásban imbolygó „mentőhajó” belsejét is ilyen sápadt fény szórta be, hátterében kirajzolódtak az ismerős katona fáradt vonásai. A lány óvatosan pillantott fel, nehogy a fiú észrevegye. Egy szemvillanással később érezte, hogy az arcán leszaladt az első könnycsepp, egészen a szája szögletéig. Ott megakadt, aztán egy apró rezdülés után tovagördült. Nem tudta letörölni, valahogy úgy érezte nincs hozzá ereje .. . Szilvás István cA.z árban...
