Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-29 / 306. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. december 29., kedd Könyv Hajnal Gabrielláról Peninsula (kárpit 1972) ★ Hajnal Gabriella portréja Hajnal Gabriella olyan textilművész, aki nem ma- ga szövi kárpitjait. Ez való­színűleg azért van így. mert a képzőművészeti főiskolán végzett. festőművészként, nem tanulta a szövést, mint textilművész pályatársai. Hajnal Gabriella először tervet készít. Ez nagyságá­ban. vonalvezetésében pon­tosan olyan, mint amilyen az elkészült mű lesz. Aztán kartonná írja át a tervet. Ez a ..szakrajz” a szövőnek ké­szül: a különböző színeket számok jelzik, a hasürözést — két szín közötti árnyalt, kevert átmenetet — a vonal­kázás. A kartonhoz színmin­tát mellékel, és ennék alap­ján elkészül a kárpit; ele­inte figurálisakat készített. Szent Ferencet. Ádámot és Évát vagy fiatal párt ábrá­zolt. újabban egyre inkább szöveget, gondolatot jele­nít meg. László Emőke tanulmánya röviden, ökonomikusán ve­zeti be az olvasót Hajnal Gabriella világába. Mindig mélyről merít. elmondja mindazt, amit a kárpitszö- vés mesterségéről, s a mű­faj történetéről tudni kell, de minden információja a művész bemutatását segíti. Elemzi azt az utat. amely a kezében virágot tartó. Szent Ferenctől. a szájukban kést tartó figurákon át a Text- ileieg vezet. (Ez utóbbi kár­pit. a vörös alapon vibráló kék bibliai szöveg szerepelt a lausanne-i biennálén 1983- ban.) Egy katalóguselőszó a könyv bevezetője. Juhász Ferenc írta. „Az őSzent Fe­rencé olyan magányos, hogy üres kalickáknak hallgat csak”............az ő emberisége szájában kés van. csupa tőrt harapó fogsor itt az embe­riség”. Juhász érzelmi, lírai úton közelített Hajnal Gab­riellához. S a két megköze­lítés Hajnal Gabriella tex­tiljeinek. kárpitjainak szí­nes képei mellett szinte a műteremlátogatás élményét adja; minden olvasója ba­rátként. értőként teheti le a Corvina műterem legújabb kötetét. T. A. Szent Balázs (terv 197(1) Serietapisserie III—IV. (kárpit 1973—7B) (Illusztrációk a könyvből— KS) A rádiósok ismét leköröz­ték — ez már szinte tör­vényszerű — a televízióso­kat. Ok nem feledkeztek meo a karácsonyi eszmekor mindig aktuális, folyvást örökzöld magjáról. Huszonnegyediké nyitá­nya már ennek legyében zajlott. Érdeklődő százezrek élvezhették a Vasárnapi új­ság ünnepi kiadását. A jelképes fa alá számos olyan ajándék került, ame­lyek közül bárki kedvére válogathatott. Engem az önvizsgálatra serkentő, az ismeretterjesz­tő motívumokban is bővel­kedő blokkok ragadtak meg különösképp. Elénk lépett az a Jézus — emlékszem az ötvenes években még hajdanX létezé­sét is tagadták —. azVi tör­ténelmi. az a rendkívüli ké­pességekkel megáldott sze­mélyiség. aki — többek kö­zött — arra okította. ne­velte — sajnos nem elsöp­rő sikerrel — kortársait, hogy tiszteljék, becsüljék egymást, s törekedjenek má­sokban örömkeltő jótettek­re. mert így megszabadul­nak az önzés, az intrika, a gyűlölködés, a harag bék­lyóitól. s egyéniségük har­monikussá. kiegyensúlyo­zottá. életük boldogabbá vá­lik. Ezek az intelmek, ezek a megszívlelendő- tanácsok mindmáig semmit sem vesz­tettek időszerűségükből. Erre figyelmeztettek a szerkesztők, a közreműkö­dők. a megszólaltatottak. No nem patetikus töltésű, ám üresen csengő mondatokban, hanem — mintegy bizonyí­tásképpen — okos. meggyő­ző erejű érveket felsorakoz­tatva. A meditáláshoz kaptunk tippeket. Rá kellett döbben­nünk arra. hogy társas ösz- szeiöveteleink tartalmat­lanná. sablonossá lettek. Nem vagyunk kíváncsiak mások véleményére, kizá­rólag mi szeretnénk sze­repelni. s nem is tartunk igényt arra a pluszra, ame­lyet néhány kollégánk, mun­katársunk önzetlenül kínál­na nekünk. Vitáink azért öncélúak, mert csupán fö­lényes kinyilatkoztatások, s fogalmunk sincs már a tisztelettudó szellemi csa­tározások értelem- és ka­raktergazdagító voltáról. Olyan vészjelzés ez. ame­lyet illene meghallgatnunk, mert ha a süketet játsszuk, jellemünket sorvasztjuk még tovább, pedig már közelít­jük a negatív zóna felső határát. Király Edit meginterjú­volta Simonyi Imrét, a mai magyar irodalom egyik leg­jelentősebb poétáját. akit gyulai otthonában keresett fel. hogy pályájáról, sorsá­nak fordulóiról beszélgessen vele. Ebből a diskurzusból hi­ányzott mindenféle 9allang. Ez elsősorban a költő ér­deme. aki arról vallott ne­künk. hogy belső integritá­sunkat semmiért nem sza­bad feladnunk, mert. ha engedünk a csábításnak, s így cselekszünk, akkor csak érzelmileg kiégett lényként vegetálhatunk. Egyetlen példaképeként azt a Márait emlegette, aki ia polgári literatúra kiváló­sága volt. aki minden hely­zetben az emberi, az etikai tartás fontosságát hangsú­lyozta. Csak dicsérhetjük azt, hogy a műsor gazdái ezt a szerzőt is bemutatták, hi­szen tudták azt. hogy igaz­ságtalanul töröltük emléke­zetünkből. Igaz, a mienkkel nem azonos nézeteket hir­detett. ám osztályának sem volt bértollnoka. s igenlő bólintásai mögött ott rejlett a nemek daca is. Ne legyünk hót hiteha- gyóak. renegátok, de a reá­lis ítéletalkotás, a humá­numból fakadó tolerancia kötelmeit se mellőzzük. Így kapcsolódott ez a lát­szólagos mellékösvény a rendkívül szimpatikus fő­vonalhoz. Csurka István számos meg­látásával nem értek egyet. Mostani jegyzete azonban rokonérzéseket keltett ben­nem. Hiszen azt javasolta nekünk, hogy a gyermek­kori búgócsiga hangját so­ha se feledjük, azaz ne ko­molykodjunk egyre-másra. hanem fontoskodás helyett maradiunk homo ludensek. azaz önfeledten csodálkoz­zunk rá a világra, s lepjük meg magunkat, társainkat búfeledtető pillanatokkal. Toldjuk meg ezt azzal, hogy ne csak a pirosbetűs, hanem a hétköznapokon is. Pécsi István A z Isten érti. micsoda emberek vannak ... ! Ide ülnek mellém, pedig van üres asztal bő­ven. Cseppet sem ittak még. most indulnak neki a szom­bat estének. Bemutatkoznak Az idősebb kétszer is meg­szorítja a kezem, aztán át- ! int a társának: — Szólj már. fiam. a pin- I cérnek! Pincér, hm. tizenhét éves, ha van. A füle mögé szúrt ceruza hosszabb tán. mint az egész gyerek. Odaáll az öreg elé. s tisztelettudóan a térítőt szemléli. — Jani, rendelj valamit! — sürgeti ő a fiatalabbat. • s a pincérfiú illedelmesen azonnal a másik vendég elé áll. — Fél litert. Józsi bá­tyám. jó? Sopronit. — Várj! — húzza vissza Janii a pincérkabátot. — Ko­csonya van? Józsi bácsi int a barát­jának: — Tudod, hogyan szere­tem! Úgy kérd. A pincérfíú füle • rándul egyet, s megbillen a ceru­za. Mert mit izenget ez? Nem tud egyenesen hozzá beszélni?! — Ne zsírosat! — paran­csolja a vendég, a fiata­labbik. — Figyelsz? Jól szórd be paprikával. Na. ered j már! A pincér lecsapkodja a térítőt, elsiet a tálcával, egy perc. s máris hozza a bort szódával. — Jön a kocsonya is. azonnal! Már odébb is állna, de a vendég utánaszól: — Te! Ahogyan mondtam! — Éppen paprikázzák! Jani most már kényelme­sebben helyezkedik el. — Erős lesz, Józsi bátyám, megmondtam neki. Rendben van? Az öreg a zsebében tur­kál. Észreveszi a másik, mert a szeme mündig rajta: — Elég az. maradjon csak békén — nyugtatja. — Rendes asszony — ma­gyarázna Józsi bácsi nekem. — Adott egv százast. Amint 'mondtuk, mindjárt adta. hogy szórakozzunk érte. — Kifutja. — Tölts már. — Először tisztán! Mindig együtt járnak, munkába, meccsre, söröző­be. Húsz év a különbség köztük legalább. Jani is megvan harminc, de a pénzt mind odaadja egy marék- ban a Józsi bácsi feleségé­nek. ahogy az öreg. Aztán együtt kapnak cigarettára és borra is. Jani rendel, azt ő érti jobban. Pedig Józsi bácsinak a zsebében a pénz. Hát így barátok ők. Miért? — a pincér ném tudja. ★ ... Ötvenháromban kez­dődött ez. vagy már ötven­kettőben? — A kocsma a főúton. ahol találkoztak, megszűnt azóta. Egymás ké­pe fölött kiabáltak az embe­rek a féldeciért, annyian szorultak a pult elé. Ez a jábranc akkora szájjal lár­mázott. hogy megsokallta egy öregebb, szólt is vala­mit. olyant, hogy hirtelen piros lett ennek a homloka, is fölkapta a kezét. — Azt próbáld meg! — hallotta, s úgy oldalbanyom- ták menten, hogy a karja mozdulatlanul a magasban maradt. Itt is. amott is felböffent rá a nevetés. Erre aztán mégiscsak mutatni kellett valamit, s jobbra-balra rán- dulva kifordult a körből, a viharkabát szinte harsogott: — Azt vágom, aki... — Nagy a pofád. Haver! — Fél litert! — erőskö- dött. — Az elsőt, aki belép! — ugratták. — Áll a fél liter?! Hosszú, gyanútlan alak nyitott be. sapkát se hor­dott. Akkora pofont kapott, hogy a szemüveg szára a füléhez ragadt. Becsukták az ajtót. a hosszú ember kint maradt. Az öreg meg a fiatalabb megitták a bent megnyert fél litert... Ez akkor volt. A kocsma sincs már meg. mondtam is. Utána mindennap együtt ittak. Fizetéskor nagy száj­jal. erős mellel, utána né­hány napig így vagy úgy, aztán meg kért pénzen a hónap végéig. Honnan jött ez a legény? — Ki tudja! Itt nem szokták kérdezni. A csőlakóknak mindig több a pénzük... Reggel, különösen nyáron, a fene se kíván inni. Jani rosszkor hajolt le. majdnem nagyobb baj lett belőle: — ha nem ugrik valaki két lábbal neki a csillének, hogy kisiklassa. összeszorította volna a fiú fejét. Így se imént el a mjaga lábán, s féltörte hátát a kórházi ágy. mire újra levegőre en­gedték. S akkor eltűnt a kocsmá­ból. A városból is ... (Folytatjuk) Önvizsgálat a szeretet jegyében

Next

/
Thumbnails
Contents