Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. december 24., csütörtök 9. Ifj. Dirk Bouts képe a XV. század második feléből A keresztény mitológia Krisztus születéséről szóló része évszázadokon át kedvelt témája volt a képzőművészetnek. Korok és stílusok változtak, ám az egyetemes emberi szeretet jelképei a mai napig is örökérvényűek. Tóth Gizella reprodukciói a legszebb alkotásokból adnak ízelítőt. Elzászi faliszőnyeg a XVI. századból Alesso Bal- dovinetti: Gyermek imádása SZERGEJ JESZENYIN Bobil meg a cimbora Ezt az elbeszélést Ka- tyusa nővéremnek ajánlom. Az öreg Bobil a falu végén lakott. BobiInak saját viskója meg egy kutyája volt. Kéregatni járt, karéj kenyereket koldult össze — úgy tengette az életét. Sohasem vált el a kutyájától, amelynek nagyon kedves neve volt: Cimbora. Elindul Bobil a faluban, kopog az ablakokon, a Cimbora meg mellette áll, és csóválja a farkát. Mintha a maga alamizsnáját várná. Azt mondják az emberek Bobilnak: „Kergesd el a kutyádat, Bobil, hisz neked magadnak sincs betérő falatod ...” Bobil szomorú szemmel tekint rájuk — egy szót se szól'. Odakiált a Cimborának, elmegy az ablaktól, és nem fogad ja el a karéj kenyeret. Mogorva volt Bobil. csak ritkán elegyedett szóba va- lalkiivél. Beáll a tél, dühös hóvihar tombol, a talaj menti szél nagy kupacokat fúj, söpör össze. Megy,megy Bobil a hókupacokon, botjára támaszkodik, portáról portára vergődik, a Cimbora meg ott bukdácsol mellette. Odasimul Bobilhoz, időnként kedvesen az arcába néz, és mintha azt akarná mondani : „Nem kellünk mi senkinek, se te, se én, minket nem melegít fel senki sem, egyek vagyunk egymással." Bobil ránéz a kutyájára, és — mintha kitalálná, mit gondol —csendesen, halkan azt mondja: — Csak te ne hagyj el engem, öreget, Cimbora! Addig llépdel Bobil a kutyával, amíg elvánszorog a viskójáig; a viskó fűtetlen. roskatag. Benéz a kemen- celyufcba, kotorász a szegletekben, de tüzelő nincs — egy hasábnyi sem. Ránéz Bobil a Cimborára, az meg csak áll, és várja, mit mond a gazda. Bobil meg gyöngéd kedvességgel azt mondja: — Befoglak a szánkóba, Cimbora, megyünk az erdőbe szedünk egy csomó rozsét, gallyat, hazahozzuk, befűtjük a házat, és megmelegszünk a padkán. Befogja Bobil a Cimborát a szánkóba, rozs ót, galy- lyat visz haza, befűt a kemencébe, átöleli, simogatja a Cimborát. Elgondolkozik a padkán, kezdi felidézni a múltat. Beszél az öreg az életéről a Cimborának, szomorú mesét mond róla, amikor pedig befejezi, fájón teszi hozzá: — Nem felelsz semmit, Cimbora, egy szót se szólsz, de az a szürke szemed okos .. . Tudom, tudom... te mindent értesz... A förgeteg belefáradt a sírásba. Ritkultak a hóviharok, csengve hulltak a tetőről a cseppek. Olvad a hó. megapad. Látja Bobil: elmegy a tél, látja — és így beszél a Cimborához. — Tavasszal jobbra fordul az életünk, Cimbora. Melegen sütött a szép napocska, és máris futottak — csobogó patakocskák. Nézi Bobiil a kisablakból: már megfeketedett a föld az ablak alatt. Megduzzadtak a rügyek a fákon, áradt belőlük a tavaszillat. Csak hát becsapta Bobilt a kora, csak hát IfcibabráLt az öreggel a tavaszi latyak. Meg-megroggyant a lába, köhögés fojtogatta a mellét, nyilallott és fájt a dereka, a szeme pedig egészen elhomályosult. Elolvadt a hó. Felszáradit a föld. A kisablak alatt foi- rügyezett a fehér fűz. Csak hát az öreg ritkábban jár ki a házból. Fekszik a polc- ágyon, nem tud lemászni. Nagy nehezen mégis lemászik Bobil, lemászik, köhögni kezd, elszomorodik. — Korán jósolgattunk annak idején. Cimbora — mondja a kutyának. — Ügy látszik, nemsokára meghalok, csak hát semmi kedvem sincs meghalni, itthagyni téged. Beteg lett Bobil, nem kél fel. nem mászik le többé, a Cimbora meg el nem mozdul a polcágy mellől; érzi az öreg: közeledik a halál, érzi, átöleli a Cimborát, átöleli, közben keservesen sír. — Kire hagyjalak. Cimbora? Az emberek mind idegenek. Mi együtt éldegéltünk. . . együtt éltük le az egész életünket. Isten veled, kedves Cimborám, érzem, hogy közel a halálom, a mellemben lassan kihűl a pára. Isten veled ... De járj el a síromhoz, ne felejtsd el öreg barátodat!... Bobil átölelte a Cimbora nyakát, erősen szívéhez szorította a kutyát, megremegett — és elszállt belőle a lélek. Bobil ott fékszik holtan az ágyon. A Cimbora mindjárt tudta, hogy meghalt a gazdája. Egyik sarokból a másikba járkál a Cimbora — járkál és búsul. Odamegy a halotthoz, megszagolja — megszagolja, és panaszosan felvon ít. Az emberek azt beszélték egymás között: ugyan miért nem jár ki Bobil? Abban állapodtak meg, hogy elmennek hozzá; ahogy meglátták, hátrahőköltek. Bobil holtan fekszik a polcágyon, a házban hullabűz terjeng. Az ágyon ott ül a kutya, ül és búslakodik. Az emberek fogták a halottat, elvitték, megmosták, koporsóba tették, a kutya meg el nem mozdult a halottól. Elindulták a holttal a templomba, a Cimbora mellettük haladt. Kergetik a kutyát a templom mellől, kergetik — nem akarják beengedni a templomba. A Cimbora erőnek erejével be akar menni, ide-oda ugrál a templomtomácon, fel-fel- vonít, a bánattól meg az éhségtől alig támolyog. Kivitték a halottat a temetőbe, 'kivitték —elásták a földbe. Meghalt Bobil, aki nem kellett senkinek, nem is siratta meg senki. Vonít a Cimbora a síron, vonít, és lábával kaparja a földet. Elő akarja ásni öreg barátját, előásni — és melléje feküdni. A kutya nem megy le a sírról, nem eszik, búsul. A Cimborát elhagyta az ereje, nem áll fel, nem is tud felállni. Nézi a sírt, panaszosan nézi. nyöszörög. Kaparni akarná a földet, csak hát nem tudja felemeli a lábát. Elszorult a szíve... remegiés futott végig a hátán, lehajtotta a fejét, lehajtotta, csendesen megremegett... és meghalt a síron a Cimbora... Suttogni kezdtek a síron a kis virágok, csodás mesét suttogtak a barátságról a kis madáraiknak. Egy kakukk repült a sírhoz.. és rászállt egy szomorúnyírfára. O.tt ült a kakukk a sír fölött . szomorkodott. és panaszosan kakukkolt. Makai Imre fordítása El K öreg nagy üggyel-bajjal felkötötte a mindegyre lecsúszó kócszakállt, és kezemben a betlehemmel elindultunk. Talán anyám szavaira gondolva, úgy dönltöt- tünk, a házban nem megyünk senkihez. A szomszédos házakat is mellőztük, egy utcával odébb álltunk csak meg tanakodni, hová menjünk először. Végre gyámoltalanul beóvakodtunk az egyik kapun, megálltunk az udvar közepén, karácsonyfagyertyával kivilágítottuk a betlehemet, fölnéztünk a néptelen folyosókra. és rázendítettünk: Mennyből az angyal Lejött hozzátok, Pásztorok, pásztorok .. . Föl-fölpislogtunk a két emelet folyosóira, de mintha süketek lakták volna a házat. Énekelhettünk, mókázhattunk, senki nem volt ránk kíváncsi, egyetlen fillért se dobtak le. Kicsit csalódottan ballagtunk kifelé, de azért biztattuk egymást, majd a másik házban • több szerencsénk lesz. Ott azonban ki se nyithattuk a szánkat, a házmester nem éppen békés hangon elzavart bennünket. Azért nem adtuk fel a reményt. Két ház nem a világ. Akad még elég az utcában. Nem lehet, hogy éppen mi előttünk ne nyíljanak meg az ajtók, nekünk ne hajítanának le néhány garast. A mi énekünk is szárnyal olyan szépen, mint a többieké. Cipeltem a betlehemet tovább. A harmadik háznál fordultunk be a kapun. jön velünk szembe egy másik társaság. Az angyal, akárcsak én, viszi a betlehemet, a többiek ballagnak utána. Minek mennék be? Kétszer egymás után aligha nyitja ki valaki az erszényét. Jól megnéztük egymást és odébb álltunk. Hiába jártuk a házakat, nem volt szerencsénk. Se áhítatból, se könyörületből nem termett számunkra pénz. Igaz, ki tudja hányszor hangzott fel már azokon az udvarokon előttünk is a „mennyből az angyal”, meg aztán arrafelé csupa szegény emiber lakott, minden fillérre szükségük volt, tízszer is meggondolták, mire adják ki. Nem is tudom. miben reménykedtünk, hogyan jutottunk arra a gondolatra, hogy így szerezzünk valamicske pénzt. Egyre kedvetlenebből baktattunk tovább. Alig szóltunk egymáshoz. A pásztorok botjai vigasztalanul koppantak az utca gránitkockáin. Már azzal is megelégedtünk volna, ha legalább a kiadásunk megtérül, de csak a gyertya fogyott mind vészesebben a kivilágított betlehemben, pénz meg semmi. Az énekünk sem szárnyalt már olyan lelkesen mint kezdet, ben. törtszárnyú madárként vergődött az udvarok szűk négyszögében. Talán már el sem ért a legfelső emeletre. Lassan egészen ránk esteledett. pillézni kezdett a hó. de mi még mindig az utcákat róttuk. Házból ki. udvarba be, gyújtogattam a betlehemben a kis gyertyacsonkot. Ha senki nem mozdult az emeleteken, sietve elfújtam, minek pocsékolódjon. Az egyik ház előtt hasonló csapattal találtuk magunkat szembe. Egyszerre érkeztünk a kapuhoz. Megtorpantunk. Ök is, mi is. Ki menjen be? — meredtünk egymásra. — Ide? — kérdezte valamelyik. — Ühüm — bólintott a mi öregünk.. Odaát emelgetni kezdték a pásztorok a botjaikat. Nem fért hozzá kétség a szándékukhoz. A betlehemet a kisjézussal közelebb vontam magamhoz. A túloldali angyal is hátrább lépett a betlehemével. Farkasszemet nézve méregettük egymást egy ideig. Amazok nagyobbak, erősebbek voltak. Sokszor verekedtünk mi a szomszédos utca gyerekeivel, azzal se törődve, hogy esetleg alul maradunk, de most kitértünk előlük, ők fordultak be a kapun. Mi meg arrébb kotródtunk. Aznap már nem is mentünk sehová. Lógó orral ballagtunk hazafelé egyetlen fillér nélkül. Lábunk alatt csikorgóit a friss hó, de nem á szánkózás, más járt az eszünkben. — Sok a betlehemes — fogalmazta meg végül valamelyikünk hangosan is a gondolatainkat. A szegénység szülte valamennyit, nem a karácsonyi áhítat. Hideg volt. Az átnedvesedett cipőkben fázott a lábunk. Nekem a kezem is. A társaim zsebr edugott kézzel jöttek mellettem, olykor bele is huhogtak egy kis meleget a markukba, de nekem gémberedett ujjakkal kellett a betlehemet vinnem. Magamban már bántam is, hogy angyal lettem. Dideregve, nagyon elszontyolodott képpel értem haza. — Állj gyorsan a kályha mellé — vette el tőlem anyám a betlehemet, és letette az ágy végébe, apám volt katomaládájára, majd kezemet a két tenyere közé fogta, s dörzsölgette. hogy kimenjen belőle a fájás. Vizsgálódva rám nézett: — Összejött valami? — Semmi. — Semmi? — kérdezett vissza csodálkozva. — Agyonfagytál. Semmiért. Mondtam, hogy ne menjetek. Csak a sok vesződ- ség... Igazat adtam anyámnak, azért másnap újra elmentünk. — Próbáljuk meg lakásról lakásra, ne az udvaron — javasoltam. — Hátha több szerencsénk lesz. — Szabad a betleheme- seknek? — zörgette botjával a küszöböket az öreg, de így se nyitottak ajtót sehol, hogy elénekelhessük odabent a „mennyből az angyal”-! Vártunk, toporogtunk egy ideig, aztán mind tanács- talaniabbul a következő ajtóhoz somfordáltunk. Ki se szóltak, vagy ha igen. csak annyit, hogy álljunk odébb, nem kíváncsiak ránk. — Szabad — szóltak ki végre az egyik lakásból, s mintha vártak volna bennünket, már nyitották is az ajtót. Párás meleg zúdult ki rajta, igyekeztünk befelé. Mindjárt ott, a konyhában kezdtük volna a mondókánka t, de egy asszony beljebb tessékelte a társaságot. — Ne itt, a szobában. Bent. az asztalon petróleumlámpa égett, az ágyban egy kislány feküdt. — Beteg szegénykém — mondta az asszony. Maid a lányka felé fordult: — Nézd, itt vannak a betlehemesek. A kislány érdeklődve ránk nézett. A betlehemet odavittem az ágyhoz, meggyújtottam a gyertyát, gyönyörködjön benne. A lobogó lángocska fényénél szinte életre keltek a jászol körüli papírfigurák. — Nézd meg — biztattam. A lányka pillantásnyira fölemelte a fejét. aztán visszahanyatlott. Csak a szemével követte, mit csinálunk. Énekeltünk, mókáztunk kedvünkre, hogy végre valahova beengedtek bennünket. Az asszony az ágy szélére ült, s hol minket nézett, hol a kislánya arcán földerengő mosolyt figyelte. Mire a gyertya csonkig égett, mi is végeztünk a mondókánkkal. Szedelőz- ködtünk, indultunk kifelé. — Köszönöm, hogy kis vidámságot hoztatok a szomorúságunkba — mondta búcsúzáskor az asszony, s egy pengőst nyomott a végére maradt pásztor markába. Nem gondoltunk mi akkor arra, hogy szomorúságot oldottunk a beteg kislány és édesanyja otthonában. A sok hiábavaló koncsorgás után kapott pénznek, az első keresetnek örvendeztünk. Egy pengő — nézegettük a lépcsőházban a . pajtásunk tenyerén. Nem akartunk hinni a szemünknek. A szegények között nagy pénz volt az akkoriban. Nekünk meg különösen. Az osztozkodásnál egynek-egynek ugyan nem sok jutott belőle, de legalább nem mentünk haza fillér nélkül. Aznap este megpróbálkoztunk még néhány helyen, de sehol nem jártunk eredménnyel. Igencsak elment a kedvünk a betlehemezéstől, s elhatároztuk, nem aláz- kodunk. nem fagyoskodunk tovább. A betlehem egy ideig a sarokban, apám kiszolgált katonaládáján árválkodott. Egy szer csak üres lett a helye. Anyám tüntette el. és csak most, a karácsony előtti napokban, az emlékeimben került elő újra. a XV. századból Botticelli: Királyok imádása
