Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. december 24., csütörtök TUDATOM VELED, KEDVES FELESÉGEM... A szavak mögött megbúvik az emlék Az arcok, a mozdulatok árulkodnak. Az eres kéz rebben a vállon, szemérmes simogatás. Ha nem szólnak is, kettejükből megértés fénylik, összetartozás. Szemük cinkosan összevillan, mosolyuk öreg. Kerek ötven éve házastársak. Már hasonlítanak is egymásra ... Aztán oldódik a megillctődöttség, mesélnek, s a szavak mögött megbúvik az emlék. falathoz jussak. Egy nap azt mondja: „Jó hírt hozok. Be lehet állni a Vörös Hadse... és a jóság derűt, békét szül „Addig meg már míg meg nem halunk!” A tarnaszentmiklósi kis házban Tóth János és fele. sége szíves vendéglátó. A látogatás amolyan köszöntésféle a jeles évfordulón, de több is annál. Mert ők ketten együtt — immár oly sok év óta — nemcsak egymásért, másokért is élnek. Beszél, beszél Julika néni. és fél évszázad távolából feltűnik a sugárzó fiatal lány: — Tizenhat éves múltam, mikor megesküdtünk. Itt a faluban mindenki ismeri egymást, alkalom is volt találkozni az én Jánosommal. Volt ezerkétszáz kvadrát szőlőnk, annak borát adogattuk el. Jöttek a házhoz a fiatalok, járt ő is. Megtetszettem neki, de mire komolyra fordult volna a dolog, elvitték katonának. Én meg nem írkálgattam neki, hát nem megsértődött? El is ment egy másik lányhoz, de a szíve csak nem tudott szabadulni tőlem. Mikor hazajött, harminchétben, hajtotta az esküvőt — elcsendesedik —, hát így volt. A fiatalok nem sokáig élvezték a boldogságot, közbeszólt a háború, a férjnek ismét mennie kellett. János bácsi elemében van. amikor meséli, mi minden történt vele: — A fronton voltam, a brianszki erdőnél, aztán megsebesültem a mocsárnál. Két golyót kaptam a lábamba. látom véres a víz körülöttem. Fogságba estem. Negyvenhárom szeptemberét írtuk. Vittek minket, hajtottak, huszonöt napig gyalogoltam én is a rossz lábammal. Akkor aztán nem bírtam tovább, kiültem az árokpartra, mondom az őrnek. lőjj agyon. Az orosz katona, aki a kocsit vezette, szíves volt. Felvett, adott kenyeret, savanyú uborkát. Szibériában volt velünk egy magyar orvos is, az műtöt- te meg a lábam, az egyik golyót kivette, a másik ma is bennem van. Akkorra már csak harmincnégy kiló voltam. A háború az embereket megölheti, de a jóságot nem. Kulcsár Imrének, ki régebben zsidó munka- szolgálatos volt, és kinek mindig adtam az enyémből enni. köszönhetem, hogy most meg ő vitt be a tábori konyhára, hogy valami regbe. Megnyílt az út előttem hazafelé ...” Ez idő alatt a fiatal Julika keményen dolgozott az apósa földjén. És rettegett az uráért. A katonatársak hozták a hírt, hogy a férje meghalt, ott veszett a mocsárban. Az asszonyka fekete ruhát öltött. Másfél évig siratta, gyászolta páriát. — Életem legszebb napja virradt rám, mikor táviratot hozott a postás. Hogy elolvastam, rögtön felvettem a piros ruhám, csak néztem magam a tükörben, tán ez nem is én vagyok — Julika néni egy sárgult, gyűrött papírlapot tesz az asztalra. A dátum 1945. március 10. Ceruzával rajta a sorok: „Drága feleségem, tudatom veled, hogy Nyírbátorban vagyok, szerencsésen megérkeztem és hamarosan ott. hon leszek. Csókol férjed, János.” .Három hét telt el. mire hazaért, Káltól gyalog tette meg az utat. Felszabadult a falu. Űj élet kezdődött. A feleség így beszél: — Gazdálkodtunk tovább, hajtottuk az ökröt, szántottunk. vetettünk. Aztán változtak az idők. Édesapámék „fődjét” is elvették. Én elolvastam Kádár János életét. azt mondja, hogy ő együttérzett azokkal, akik addig főddel dolgoztak, látta a könnyes szemeket. De harminc esztendő múltán már nem kívánná vissza azt az állapotot. Igaza van, teljességgel. Így gondolom én is. Tóth János a magasépítőkhöz ment dolgozni, Julika néni az állami gazdaságba. A férj munkatársai építették hatvankettőben a kis házat, s hogy múltak az évek. szaporodtak a baráz. dák arcukon, eljött a nyug- díikor is. Egyikük sem nyugodhatott tétlenül. Gyerekük nem lehetett, hát Julika néni másokét nevelte. Akkor még nem volt óvoda a faluban, hozták hozzá hajnalonta a szülők, pokrócba bugyolálva az apróságokat. — De szerettem őket! Mind kedves volt a szivemnek. -Tünde, Anita, Jutka, a Töröcsikék Andikája. Nagy lányok már mind. de jönnek most is. akár búcsú van, akár névnap. Most az ötvenéves házassági évfordulónkra is mennyi ajándékot hoztak! Nekem, hiába, nem volt saját gyerekem, mégis kaptam aranykosarat, ami ilyenkor szokás. Andrea hozta, meg is őrizem, míg élek. Ki fát ültet, bízik a lövőben ... Tóth János ma már hetvenöt éves, és elmondhatja, majd minden fát ő ültetett a faluban. Nyugdíjasként, a tanács megbízásából. Az Epreskert, a szép parkok keze munkáját dicsérik. A szomorúfüzek, a tuják olyan gyönyörűek. csodálja minden idegen, ki betér Tarnaszentmik- lósra. A virágágyásoknál' Julika néni is segédkezett, keményen dolgoztak, míg a sok gazt kiszedték. Helyükben kora őszig rózsa, kardvirág. tömött fejű szegfű virul. De másra is büszke lehet János bácsi. Azt mondják az asszonyok, senki nem tud olyan szépen kaszálni, mint ő. Szeret még most is. senkitől pénzt nem kér érte. Hozzá viszik megkalaipálni a kaszát is, szépen, akkurátusán megcsinálja, szívességből. Az arcok, a mozdulatok árulkodnak. Rebben az eres kéz. szemük Cinkosan ösz- szevillan. mikor egymásról beszélnek. Julika néni: — Fiatal korában János olyan volt, hogy őrá haragudni nem lehetett. Még ha kicsit ivott. akkor se. Olyan erős volt. tíz zsák búzával is elbírt. Szorítása, mint a kapocs. Szidni még sose szidott. Most. hogy el.múltak az évek. kevesebb is a türelem. ha megsértődik valamiért, legfeljebb erősebben húzza be az ajtót.. . János bácsi: — Senkim sincs, csak a feleségem. Mindig olyan vidám. kedves szavú. Nem törte meg őt a betegség, pedig volt része benne sokszor. Dolgozott annyit, mint más három, kibírta a nehéz éveket is. Ö aztán mindig másoknak tett jót. nem magára gondolt először. Ez az ötven év vele ... Nem folytatja tovább. A szavak mögött így is meg- búvik az emlék. Ha nem szólnak is, kette, lükből megértés fénylik, összetartozás. /Ha nem is veszik körül őket unokák, sze. retetet kapnak mindazoktól, akik előtt megnyíltak, akiken segítettek. Mosolyuk öreg, már hasonlítanak is egymásra. S a „megnyugvás ösvényein” uralkodik náluk a béke ... Mikes Márta „Hát mégis lett nekem aranykosaram ... ! A magyar sörgyártás Előfordul, hogy bosszankodva fordulunk ki a boltból. mert nem kaptunk sört. Vajon miért? Kevés a sör? Sörivó nemzetté váltunk? A válaszért, amely sok mindent megmagyaráz, nyúljunk vissza a régmúltba. A sörfőzés, vagy ahogyan régen mondták, a sernevelés a növénytermesztés függvénye, ezért főzettek tekintélyes mennyiségű sört a középkorban a földesurak és városi polgárok. A mezővárosok és a parasztság csak kisebb mértékben „nevelt sert”. A sörhöz a szükséges árpát részben a majorság! szántókon termesztették, részben a jobbágyi kilencedből teremtették elő. Polgárjoggal bíró városi ember saját házában főzhetett sört. A messze földön híres, még a német utazók által is kitűnőnek ítélt szepesi sör polgárasszonyok főztje volt a XVI—XVII. században. A földbirtokosok a majorságaikon árusították is a sört. 1614-ből fennmaradt a bajmóci udvarbírónak adott utasítás, mely előírta, hogy „ ... az serfőzés környül vigyázzon, hogy jó sert főzzenek, ki nemcsak az mi kocsmánkon keljen el, de mé az idegen falukra is pénzen elkelhessen... ” A bor azonban országszerte kelendőbb volt a sörnél, amint azt Comenius 1660 körül megállapította: „Azhol bor nincsen. sört isznak." A sörfőzésben az 1843. évi Pesti Serrendtartás indította el a szabadversenyre alapozott iparosodást. Kimondta: ........minden pesti polgár s ervám lefizetése ellenében szabadon főzhet sert”. A sörkészítéshez sok és jó ivívízre volt szükség, ezért a sörfőzdéket általában víz mellé telepítették. Pest-Budán természetesen a Duna mellé. Miután megépült az első szívópumpás kút, a sörfőzdét nem kéllett többé nagy víz mellé építeni. így a pesti Schmidt Péter 1844- ben az Üllői útra építette serfőzdéjét, raktározásra, pedig Kőbánya kőfejtőit használta, ahol a fejtés eredményeként több mint 30 kilométer hosszú pincerendszer jött létre, amelynek hőmérséklete télen-nyáron állandó. Ez utóbbi kedvezett leginkább az újabb sörgyárak alapításának. 1850-ben megalapították a Kőbányai Serfőző Társaságot. 1855-től neve Kőbányai Serház Társaság, amelyet 1862-iben megvett Dreher Antal. Ekkor már működött egy másik sörgyár is Kőbányán, amelyet 1857-ben megvásárolt egy részvénytársaság, s ettől kezdve Első Magyar Részvényserfőző néven működött. .Ennek volt részvényese a svájci származású Haggenmacher Henrik. E két név aztán összeforrott a magyar söripar történetével. A sörpiacon a múlt század végén fordulat következett be. mert a filoxéravész másfél évtized algtt kipusztította a szőlő kétharmadát. A borárak magasra szöktek, s a kereslet nagyon megnőtt a sör iránt. 1892_ben megalapították a Kőbányai Polgári Serfőző Részvény- társaságot, majd 1894- ben megalakult a Kőbánjai Királyi Serfőző Rt. Ezt 1900-ban megvette a Deutsch család, és négy budapesti sörgyárnak — Dreher Antal sörgyára. Első Magyar Részvényserfőző Rt. Kőbányai Polgári Serfőző Rt. és Haggenmacher Henrik Sörgyára — biztosítékot nyújtott, hogy gyárában csak malátagyártással foglalkoznak. A sör iránti kereslet miatt vidéken is sorra bővítették a sörfőzdéket. Több gyár részvénytársasággá alakult (Nagyvárad, Túróc, Nyitra, Nagyszentmiklós, Kőszeg stb.), s néhány új serfőzde is létesült, mint 1892_ben a Nagykanizsai Sörfőző Rt, és az Első Soproni Serfőzde és Malátagyár Rt. 1895-ben (A pécsi sörgyárat már 1853-ban alapították.) Ennek ellenére, az 1913—1914-ben előállított 3.2 millió hektoliter sör 75 százaléka a fővárosi sörgyárakból került ki. Az első világháború után a bor olcsóbb lett, ami a sör iránti kereslet csökkenését okozta. 19 sörgyárból 6 becsukott. A sörtermelés 1938-ban nem érte el a 300 000 hektolitert, ennek 92 százalékát Budapesten gyártották — írja a Magyar élelmiszeripar története című könyvben dr. Gallatz J.— dr. Kozma Jánosné (Söripar). A második világháború után a magyar söripart a következő vállalatok képviselték: a három pesti részvénytársaság, a pécsi Pannónia Sörgyár Rt, és a Sopron—Kőszeg Polgári Serfőzdék Rt. 1948-ban a sörgyárakat államosították, majd 1949-ben a kőbányai sörgyárakból egyetlen vállalatot csináltak. Rajtuk kívül önálló vállalatként működött ■tovább a pécsi és a soproni, a nagykanizsait pedig a kőbányai sörgyárhoz csatolták. amely azonban 1956-tól ismét önállóan kezdett termelni. 1959. január 1-jével a négy önálló sörgyárból egyetlen országos vállalatot hoztak létre. 1971-ben azután megalapították a Söripari Vállalatok Trösztjét, ennek keretében a Kőbányai, Nagyani. zsai. Soproni Sörggyárakat és a pécsi Pannónia Sörgyárat. Ebben a szervezeti keretben dolgoztak 1981. december 31-ig, azután a sörgyárak ismét önállóvá váltak. és számuk a Borsodi Sörgyárral ötre gyarapodott. Az ország sörtermelése ekkorra csaknem 8 millió hektoliterre emelkedett. Ügy tűnik tehát, sörivó nemzetté váltunk ... Cs. K. Esküvő, fél évszázaddal ezelőtt A tizenhat éves, sugárzó Ju. lika ... A fotográfus több mint hét. ven éve örökítette meg János bácsi családját (Fotó: Perl Márton) Nagyüzemi sörpalackozás
